Gaál Péter: Gyere pajtás, katonának

„Lázár János a mellette elhúzó harckocsik mellől jelentkezett be, hogy elmondja, ki kell maradnunk a háborúból.” (444)

Folyamatosan nem értem, hogy aki ilyesmiről tudósít, előtte miért nem nézeget legalább képeket arról, amiről írni fog. Egyetlen harckocsi nem „húzott el” Lázár János mellett (aki szépen gömbölyödik). Ami elhúzott mellette, az pár lövészpáncélos volt és pár teherautó, annak a nullának a részei, amit ma magyar haderőnek hívunk. A kormány nem véd meg semmit, mert 1. nincs mivel megvédenie, 2. nem is akarja megvédeni, mert 3. ha úgy adódik, megvédik helyette. Vagyis csinálnak valamit, amit ő nem képes csinálni. Hogy ebből védelem lesz-e, vagy valami más, az elválik.

És akkor az egyéb szakértők is megszólalnak, villámgyorsan átképeződve amatőr virológusokból és orvosokból katonákká. Például ami a nukleáris fegyvereket illeti. „Atombomba”, „ledobják”, „mindmeghalunk”. (Ez utóbbi egyébként univerzális állítás, és még csak vitatkozni sem lehet vele, mert tény, tény, tény, mondta Micimackó.) Finoman azt is szokták érzékeltetni, hogy „az oroszoknak mennyivel több van”. Hogy minél, nem részletezik, mert persze az amerikaiaknál, ez magától értetődő, Kína jótékony homályba borul, India és Pakisztán eszükbe sem jut, Nagy-Britanniára és Franciaországra egy legyintés a válasz, Izrael pedig legfeljebb a Mi Hazánk retorikájában kaphatna szerepet, ha le nem ragadtak volna a covid-oltásnál.

Hogy az „atombomba” (ami pontosan olyan, mint az önjelölt orvosok szájából a „rák”) miféle atombomba lenne, stratégiai, taktikai, silóban elhelyezett, mobil kilövőn elhelyezett, harctéri, nem harctéri, repülő, tegeralattjáró, önjáró platform hordozza-e, esetleg gyalogoskatona, melyiket mikor vethetik be, mi ellen, az nem érdekes. Ledobják és kész. Lehetőleg egy nagyvárosra, mert ott sokan vannak. Vagy csak úgy valahova. Az orosz Szarmat, amit a NATO Satan–2-nek hív, egyedül képes Anglia és Wales elpusztítására, és így tovább. Képes, képes, de, illetve.

Ki kell maradnunk a háborúból. Nem mintha Putyin vagy bárki megkérdezné Lázár Jánost. Ha ez az ukrajnai háború a bemelegítés, szó szerint, akkor nem fogunk belőle kimaradni. Minden fontoskodás ellenére. Az ellenség figyel, sugallja a Kismalac. Csitt. Ne áruld el senkinek, merre megy az a semmi, aminek azon túl, hogy feltehetőleg nem volt rossz üzlet a beszerzése, mármint okosba, és meg lehet mutatni a választóknak, az égadta világon semmi jelentősége. A 2. magyar hadsereg egy állig felfegyverzett, páratlanul ütőképes ármádia volt a maga korában a mai magyar haderőhöz képest, tízszeres létszámmal.

Várom, hogy mikor jelenik meg Orbán Gáspár egy Gripen pilótafülkéjében.

A lovagkorban egy hadsereg durván két részből állt: a gyalogságból és a páncélos lovagokból, akik nem sok kárt tehettek egymásban azon kívül, hogy lelökték az ellenfelüket a lóról. A küzdelem nem a földön folytatódott, mert aki lelökte a másikat, nem szállhatott le utána. Túl nehéz volt a páncél. A lovagokat is úgy emelték be a nagy, hidegvérű (leginkább egy igáslóra emlékeztető) lovak nyergébe. Mit csináltak tehát a lovagok? Nekiestek egymásnak? Dehogy. Nekiestek a másik gyalogságának. Az nyert, aki több ellenséges gyalogost mészárolt le. Ezek a gyalogosok pedig nem a nemesek közül kerültek ki, hanem a csatlósaik és jobbágyaik közül. Azok közül, akiket ma a „nép” jelzővel illetnek.

Nos, valami ilyesmi lehet az atomháború is a gyakorlatban. Hiába céloz laktanyákat (minek célozna? leírták, hogy a szocialista ántivilágban csak Magyarországon negyven nukleáris támadás ért volna nem nukleáris katonai létesítményeket, de minek?), csapatösszevonásokat, silókat, egyéb kilövőket, mire odaér, úton van a viszontválasz, a siló (platform) pedig üres. A nukleáris sugárzás olyan, mint a gáztámadás vagy a biológiai hadviselés: nem lehet behatárolni, nem beszélve a lökéshullámról és egyebekről.

Nem annyi az egész, hogy „atomvillanás jobbra”, mint a Néphadseregben tanították. Churchill és Bombázó Harris óta makacs tévhit, hogy a lakosság terrorizálásával bármi elérhető. Tulajdonképpen elérhető: az ellenkezője, de a tévhit tartani látszik magát. Azok a csetepaték, amelyekben „vigyáznak”, mint mondjuk Izrael vagy az Egyesült Államok egy-egy operatív akció során, nem valódi háborúk, különösen nem globális szintű háborúk. És azok nem atom- hanem precíziós hagyományos fegyverek. (Az atomfegyverek, vagyis a hordozóik is rendkívül pontosak, pár tíz méterig, de ez az irányítás és a kiterjedés szempontjából édes mindegy.) Mindemellett a világ összes propagandája azt ordítja ilyenkor, hogy a célpont a fegyvertelen lakosság volt. Minden valamirevaló terrorista igyekszik a civileket bevonni. Lassan ott tartunk, hogy háborúban a legnagyobb biztonság a hadseregben van.

Ne kérdezzék, hogy mi haszna. Nagyon összetett kérdés. Összességében semmi, de nem így működnek a dolgok. A dolgok gyerekkorban kezdődnek, vonzalmak és ellenszenvek determinálják őket, a többit megindokoljuk magunknak, diktátortól az egyszerű állampolgárig. Ilyenkor nem rációkat néz az ember, hanem nem néz semmit. Érez. Hogy aztán annak mi a következménye, szintén érzelmi szinten vizsgálandó, nem értelmi szinten. Értelmi szinten semmi nem indokolja, hogy egy szovjet katona Berlin (!!!) Ostromakor, egy már megnyert háború végén fogjon egy gránátot és egy német harckocsi alá vesse magát.

Semmi nem indokolja, hogy egy orosz elnök, miután saját országával együtt elpusztította a világot, azt a kevés hátralévő idejét egy bunkerben töltse el. És ha beteg? Ha úgyis meghalna, de hősként akar sírba szállni, és ezért nem sajnál egy olyan blöfföt, ami véres valósággá válhat? Ha semmi nem tudta eddig lelke görcsös kis csomóit feloldani, és már csak ez maradt? Ez se fogja tudni, de legalább vele együtt véget vet az egész vircsaftnak. Az ebben a feneség, hogy csak vele együtt. Ha valahogy elkerülné a pusztulást, ott folytatná, ahol abbahagyta, mert nem fog tudni kielégülni. Úgy, ahogy Mick Jagger énekelte. Nem lehetséges.

Ezért aztán nem is rá kell(ene) figyelni. Ha valaki reménykedni akar, ne benne reménykedjen, hanem a környezetében. Csak akad egy testőrparancsnok, egy katona, valaki, aki közel áll hozzá, aki nem szeretne még meghalni. Caligula, Nero, Domitianus esetében akadt.

És ha nem akad? Akkor így jártunk.

Esetleg még bevonulhat, aki akar, és akit bevesznek.