Gaál Péter: Gyógyegér vacsorára (kortespéntek)

Csak kimentem. A Várba, majd a Szabadság térre. Ha már tizenkilencedikén belecsöppentem az előkészületekbe, gondoltam, megnézem a végeredményt. Nem minden előítélet nélkül mentem ki, bevallom.

Már a rózsaszín turul és csodaszarvas tegnapi látványa előkészítette, és az se ingatta meg, hogy fólia nélkül ezek nem is rózsaszínűek. Még azt a szót is kiejtettem a számon és a „tollamon”, hogy „giccs”. Ezt most némileg módosítanom kell, részint képek, részint saját szemeim alapján.

Kezdjük a képekkel, az egyszerűbb.

A képek a nemrózsaszín állatkákról és a gigakoronáról készültek, plusz Szent István gigaszobráról, a kísérő statisztákkal. Szereplőkkel, na, ha így tisztelettudóbb. Végül is mi vagyunk itt a statiszták, mindannyian. Mi, nézők/választópolgárok, akikkel elhitetik, hogy ebben a pszichodrámában szereplők is vagyunk egyben. Legelőször a Marfan-szindrómás héját (ha valaki sólyomnak szereti, legyen sólyom, de lehet tőlem akár sas is, sőt, griffmadár) vontató Chippendale-skinhead társasággal találkoztam, előttük a Tutanhamon sírjából kiszabadult óegyiptomi doboló asszonyságokkal, a képeket nézegetve komolyan fel is vetődött bennem a kérdés, hogy véletlenül nem egy másik történelmi mesekönyvet lapozgatott-e a főrendező. Vagy többet, igen, ez lesz a helyes válasz. Nekem ugyanis már elsőre határozottan egyiptomi filingem támadt, és támad most is, ha rágondolok. Nem a mostani Egyiptom filingje, ott (is) volt szerencsém megfordulni, Alexandriától a szudáni határig, hát az nem ilyen, még az ókori díszleteket beleszámítva sem. Bolesław Prus volt az, aki eszembe jutott, s gyerekkorom egyik kedvenc olvasmánya, A fáraó, vagy Hegedűs Gézától Az írnok és a fáraó. Aztán jött a csodaszarvas, kínai riksakulik tolták, ha jól láttam, mögöttük feketébe öltözött japán harcművész-tanoncokkal, a matyóruhás menyecske hátraszaltója is nagyon tetszett, az Antigoné előadás képei is, a két ezüstözött, fordított elefántagyartól pedig egészen elérzékenyültem. Afrika mindig is a gyenge pontom volt, mármint Dél-Afrika, még úgy is, hogy egy paraszthajszál választott el Fokvárosban a meglincseltetéstől, hiába no, akkor szabadultak fel, és a fekete lakosság még nem állt teljesen készen a testvériségre. Van ilyen, gondoljanak a mai tálibokra, vagy úgy en bloc a Földnek arra a szegletére is. Kifejezetten sajnálom, hogy nem hallottam az óriáskoronában elhelyezett zenekart, viszont az örvös tatu páncéljába öltözött, csillogó Szent Istvántól is elaléltam, már csak azért is, mert mindjárt Martin Andersen Nexö örökbecsű regényéből, a Ditte, az ember lányából az egyik párbeszéd ugrott be róla. Ült Ditte az udvarlójával a tengerparton, látod, milyen szépen csillog? kérdezte a tengerről az udvarló, igen, csillog, válaszolta Ditte, mint macskaszar a holdfényben.

Hát ez is valahogy úgy csilloghatott.

És a tibeti boncok! Kicsit sárgább ruhában, kicsit nőiesebben, de a mieink. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, mondaná Virág elvtárs, de a miénk. És megint a táncoló egyiptomi kriptaszökevények, most megannyi férfi. Ó, Istenem. A Királyok Völgye, a lenyugvó nap utolsó sugaraiban... Ez az igazi globalizáció, nem a hanyatló Nyugat szánalmas próbálkozásai. Nemzeti globalizáció, ha a szocializmus lehetett nemzeti, a globalizáció is lehet. Merjünk nagyot álmodni, mondta a Gyógyegér vacsorára című film egyik szereplője, mintha más is mondta volna, bő tizenkét évvel Jay Roach rendezése előtt, de nem hiszem, hogy utóbbi plagizált, az ember nem ismerheti mindenki minden mondását.

Ez az egész olyan gyógyegeresnek tűnt számomra így. Reggelire, délre, vacsorára. Ócó, fini, ízli neki, azzal a különbséggel, hogy ez minden lehetett, csak nem ócó. Kit izgat, ha a következő kormányzati négy év a tét, meg a kétharmad, ami e pillanatban, minden közreadott felmérés ellenére, nem tűnik sziklaszilárdnak. Onnantól pedig, hiába jog, hiába bebetonozás, láttunk mi már karón varjút, a Közel-Kelettől a Távol-Keletig, so oder so.

És a Csendes-óceánnál véget értek a csaták.

Ez, így, képekről, a kortespéntek Andrássy úti része, színtiszta giccs. Lehet, hogy élőben vegyült bele más is, de kötve hiszem. Tudják, az előítélet előítélet.

De miért kortespéntek? Hát, mert ez az augusztus huszadika az volt. Önök, mint esetleges nézők másként élhették meg, de akkor is az volt. Az Önök pénzéből, és hogy mennyi maradt utána, meg a jövő áprilisig félretettek után mennyi marad, mennyit csíptek le közben a kis uncsitesók, mennyi marad a „konzultációk”, népszavazás, Békemenet (ha lesz, mert nem lesz zárlat, de zárlat szerintem akkor lesz, ha a közvélemény-kutatások alapján nem lenne meg az imponáló tömeg, például, mert a gerincet alkotó nyolcvan-kilencvenéveseket addigra elvitte az indiaivá avanzsált kínai mumus), vadászati világkiállítás, osztogatások után, arra jobb, ha nem gondolnak. Kormányszemmel nézve ha maradnak, kapnak újabb négy évet, és majd csak lesz azalatt valami, ha nem maradnak (amiben ugyanannyira kételkedem, mint az ismételt kétharmadban), legyen a következő társaságnak annál rosszabb indulása. Bevált recept 2002 óta.

Kortespéntek volt, beleadva, ami a csövön kifért. Giccset is és azt is, ami magától nem volna giccs.

És itt következik a véleményem revideálása. Azé, amit tegnapelőtt mondtam arról, amit tegnapelőtt este láttam a Várban. Mert az nem feltétlenül lenne az. Ha nem ez a kormány csinálná, nem választások előtt, nem egy olyan sikertörténet után és előtt, mint az elszabadult kínai biológiai fegyverrel való hadakozás, melynek csak egy része a szavazóbázis csökkenése, másik része a nyugdíjkassza kis megkönnyebbülése, mert a koronavírus áldozataival együtt körülbelül ötvenezerrel többen haltak meg az utóbbi egy évben, mint ahányan nyugdíjba mentek, tehát, ha nem ez a kormány csinálná és nem most, nem azokkal, amikkel, nem írnám ezt a cikket sem.

Így azonban írom.

Tehát a budai Vár, különös tekintettel a Tóth Árpád sétányra. Egy sima Mesterségek Utcája lehetne, tiszteletreméltó mesteremberekkel. A kevés blöff is elmegy, ez nem a siófoki Petőfi sétány. Még a Betyárfoci helyi megfelelője is elmegy, a konzervdobozokra való csúzlizás, amit népviseletbe öltözött legénykék koordinálnak, mellettük népviseletbe öltözött kasszírleánykával. Még a két első világháborús „katonára” is rá lehet legyinteni, akik az egyikük kezében tartott mobiltelefon után énekelve masíroztak fel s alá. A „történelmi” életképekkel sincs nagyobb baj, Don-kanyartól Szent László király hőstettéig a besenyők által elrabolt asszonyka visszaszerzését illetően. Jó, olyan ez, mint gyerekkorom Lenin-meséi, meg az igazságos Mátyás király (őt nem láttam), de gyerekek is voltak itt, hadd örüljenek. Hagyományőrzés, mesejáték, plusz valódi hagyományőrzés, ami a mesterségeket illeti. Nincs ebben semmi rossz, van ilyen mindenhol. A probléma nem ezek, hanem az, ha a politika rájuk tenyerel. Akárki. Mindegy. Ha hozzájuk csapják az úgynevezett székely himnuszt, a Krasznahorka büszke várát, az árpádsávot, ami szegény szintén nem tehet róla a turullal egyetemben, hogy kik és mire használták, de mégis használták, azok és arra. Várniuk kellene és tisztulniuk. Ehelyett pedig....

Én ezeket – a népi iparművészetet, népzenét, népköltészetet, az egész magyar paraszti hagyományt – szerettem. Részt vettem egy moldvai csángó népdalgyűjtésben, jártam az összes táncházba Sebőétől a Tékáéig és a Muzsikáséig. Személyesen ismertem Kallós Zoli bácsit és Balogh Bélát, akit ma már (cigány, de a magyar néptáncot ugyanúgy tudta) tánclegendának tartanak. Szeretem a magyar néphagyományt. Szeretném is szeretni. Isten látja lelkem, se a nemzetiszínű kokárdával, se a magyar trikolórral nincs semmi bajom. Se Álmossal, se Árpáddal, se az Árpád- és nem Árpád-házi királyokkal. De a mongolokkal sem, törökökkel sem, németekkel/osztrákokkal sem. Senki fia embercsoporttal. Nekem azokkal van bajom, akik ezekkel manipulálják a manipulálhatókat. Utóbbiakkal azért nem, mert hogy is mondta Jézus? Nem tudják, mit cselekszenek.

A manipulálóik viszont nagyon is tudják.

Itt, a Várban most béke volt. Kifejezetten béke. Itt az az érzés keríthette az embert hatalmába, amit egy hasnyálmirigyrákos orvos ismerősöm mondott a halála előtt pár hónappal: én nagyon jól lennék, ha nem tudnám, hogy nem vagyok jól. Ráadásul a Szabadság téren egész jó zenéket is kaptam. Odáig még az oltásellenes tüntetést és azt is elfelejtettem, hogy ha itt és most nem fertőződött meg a fél ország, akkor sose halunk meg.

Tényleg, mintha béke lett volna.