Gaál Péter: Harminchét év Magyarország

Harminchét éve lakik Magyarországon. Felvidéki magyar, ide ment férjhez, itt születtek a magyar állampolgár gyerekei. Miután Szlovákiában nincs kettős állampolgárság, ő pedig szereti a szülőföldjét, akárhova is tartozik, nem vette fel a magyart.

Állandó letelepedési engedélyt kapott, magyar személyivel, amibe az SK (szlovák állampolgárság) be van vezetve. (Egyelőre még) mindkét ország uniós tagállam.

Amióta itt él, itt dolgozik. Ide fizeti az adót, innét kap majd nyugdíjat is, ha eljön az ideje. Mármint hogy ha. Eddig ezzel a személyivel abba az uniós országba mehetett útlevél nélkül, amelyikbe csak akart. Leginkább haza akart.

Most eljött az ideje a személyicserének. Meg is kapta az újat, a hátoldalán egy csupa nagybetűs toldalékkal: külföldi utazásra nem jogosít. „Be vagyok zárva ide?” – kérdezte az ügyintézőt. „Be” – bólintott az szomorúan. „Szlovákiába se mehetek, aminek az állampolgára vagyok?” „Ezzel az igazolvánnyal nem.” „Mióta van ez?” „2015 óta.”

Szlovák személyi igazolványt azért nem kaphat, mert nincs Szlovákiában állandó lakcíme. „Jelentkezz be az egyik rokonhoz!” „Jó. Bejelentkezem. Akkor viszont elveszítem ezt a személyimet, mert kettős állampolgárság hiányában két személyim nem lehet, s vele minden egyebet. Nem jelentkezem be.”

Marad tehát a konzulátus és a szlovák útlevél. És az értetlenkedés: hogy most akkor ez mire volt jó? Szavazni nem szavazhat, tehát kevés vizet zavar. Se ellenzéki nem lehet, se kormánypárti, mármint úgy, hogy az bármit is befolyásolna. Adót itt fizet, akkor is fizetne, ha utazhatna külföldre. Az útlevél ára Szlovákiát gazdagítja. „És ha felvennéd a magyar állampolgárságot?” „Ezek után?! Eszem ágában sincs.”

Nekem se lenne. Nem csak azért nem lenne, mert úgy vélem, tudom, mi vár Magyarországra.

Csak így tovább, fiúk. Előre a lenini úton.