Gaál Péter: Isten unatkozik (a kép)

Minden képként realizálódik, írtam a Malom legutóbbi, hatvannegyedik fejezetében. Még mielőtt folytatnám, tudni kell, hogy a Malom kétféleképp készül: agyból és csípőből. Mi az, amit keresek? Amiért az eddigi 148 000 szót leírtam?

Hát úgy nagyjából ugyanaz, amit mindenki keresett, aki a végére volt kíváncsi ennek az egész vircsaftnak, amibe kerültünk. Az eredőre, végső soron arra a kardinális kérdésre adott válaszra, hogy kell-e félnünk valamitől, ami utána lesz? Mi után? – értetlenkedhet az Olvasó. És miért utána? Minden után. Azért minden után, mert akkor, ebből a relációból az összes megelőző csak az út része. El lehet hanyagolni. Akkor is el lehet hanyagolni, ha különböző szenvedésekkel jár. Buddha a szenvedést pécézte ki, valójában szinte mindenki a szenvedést pécézte ki, a keresztényektől a muszlimokig, annak ellenére, hogy a szenvedésnek (is) két aspektusa van: az echte szenvedés és az elszenvedés. Utóbbi a fontosabb, mert nem egy állapot, hanem egy (alávetett) pozíció. A szenvedés, mint olyan lehet hosszú, lehet rövid, lehet intenzív, lehet gyenge, valamennyi mindig van, de kérdés, mennyi, és kérdés, hogy meddig. Az elszenvedés, amikor az ember csak reagál, és ha kezdeményez, akkor is abból a helyzetből kiindulva kezdeményez, amibe került, lehet akár örömteli is, de akkor is elszenvedés. A malac örül a mosléknak, nem örül a késnek, de számára mindkettő forrása ugyanaz az élethelyzet.

Kiábrándító végeredmény sejlik most fel.

Így, ahogy leírtam. A mai ember nem szeret értelmezni, nyelvfejteni még kevésbé. A kiábrándulás az ábrándoktól való megszabadulás. Az ábrándok nem szüntetnek meg semmit, legfeljebb tompítanak. Azt is lehet, de úgy, ahogy egy igazi orvos adja a fájdalomcsillapítót: átmenetileg. Ameddig az ok meg nem szűnik. Addig el lehet játszani a valahányadik illetve első és mindenekfeletti mennyország illúziójával, egy percig tovább nem gondolva, hogy ha ez létezik (ezek léteznek), akkor mi van később, mert ha valami „van”, akkor ott „később” is van, ahogy „előbb” is volt, tudniillik az „örökké” és a „van” egyszerűen nem fér össze. A pokolról, mint szükségszerű, mennyországot kiegészítő ellentétpárról ne is beszéljünk. Ameddig valami van, addig történik, mert onnantól, hogy nem történik, az van, ami bárkivel lenne, ha például folyékony nitrogénbe merítenék, és eltekintenének a porhüvelye további változásaitól, például felolvasztás után. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy „mi lesz később”, hanem az, hogy kell-e félnünk attól, ami nem lesz? „És ha mindig lesz valami?” Ha mindig lesz valami, és a tovasiető evilágot szeretjük, amint Mohamed próféta (is) szomorúan megállapította a Koránban (75,20), akkor azért nem kell félni. Örök szenvedés borítékolva. Mindaddig, ameddig... és ha nem lesz? Ha nem lesz, akkor is lesz, nem mint „levés”, hanem mint nem lévő lehetőség. Mint amikor valakinek úri kedve támad rá. Mint amikor Isten unatkozik.

Nehéz kikerülni a paradoxonokat, mert e létező világban a nemlét rossz szájízű és kifejezhetetlen.

Ha olyasmit ír az ember, mint amibe én – botor fejjel – belefogtam – maximum öt oldal lesz az egész, mondtam magamban három éve -, és olyan területekre téved, melyek számára idegenek, és nincs ideje még részlegesen sem átlátni őket, akkor csak azt teheti, amit a sci-fik-ben a csillagközi utazók: átvált egy féreglyukra, ahol a féreg ő maga. Kikerüli a rációt, és átvált az intuitív térbe és a racionálishoz képest intuitív hipersebességre. Ha nem tudja kikerülni, mert valamit a nagyközönségnek is virítania kell, vagy ott találja magát valahol, akkor következik a magyarázás, a térképnézegetés, a ráció, ami – megfelelő alapismeretek nélkül - kínkeserves, időt rabló és általában ellentmondásokra és tévelygésre vezető dolog. Egy segítsége lehet, ha nincs idő hosszan gondolkodni.

Az a csillagkapu.

Itt következik a látás. A látás mindig kiemelt preferencia volt, az őskortól Hamvasig, a szent iratoktól a köznyelvig. Még a dagályos nacionalizmus is átvette az ébredés („a szem felnyitása”) kifejezéssel. Kevésbé dagályosan az ókorban is szó volt róla, például a hamvasi „kritikus korban”, Krisztus előtt 500 körül, például Szókratész halálánál („áldozzatok kakast Aszklépiosznak”), a keresztény passióban, előtte Jézus beszédeiben („boldogok, akik nem látnak és hisznek”), vagy a Genezisben Lachai-Roinál (Az Élő Forrása, Aki Lát Engem), nem sorolom tovább. „Önkényes preferencia”, vetette ellent egy barátnőm. „... még ha el is tekintünk tőle, mitől kép a kép (- attól még, hogy te esetleg vizuális alkat vagy -), nem minden kép, ami realizálódott. Ennyi erővel ugyanúgy hangként is realizálódhat. Azt nem vagy hajlandó látni, hogy a kép és a hang egy szinten lévő fogalmak, egy kategórián belüliek. Szerintem indokolatlan önkény egyiket a másik fölé helyezni. A rezgést csak azért hoztam fel, mert az viszont már nem egy szinten van velük, hanem mindnek a hátteréről mond valamit, az egy nagyobb halmaz, ha úgy tetszik.” A látás és az egyéb érzékelések csak biológiailag – mint érzékelések – vannak egy kategórián belül. Fizikailag mint hullámok (rezgések). Ez a makrovilág. Kvantummechanikailag már érdekesebb lenne a dolog, de itt pont arról van szó, hogy mi nem fizikaórát tartunk. Biológiaórát sem. Sőt filozófiaórát sem, mert akkor mint a legnagyobb halmazt, még a létet is belevonhatnánk. Mi most nem az orvosélettani vagy fizikai háttérről beszélgetünk, nem doktor Tulp anatómiájáról, hanem a létező legegyszerűbben arról, hogy mit tapasztalunk. Márpedig azt tapasztaljuk, hogy minden, amit érzékelünk, valamiképpen képpé transzformálódik. Így vagy úgy. A vaknak is. Annak is, aki vele ekvivalens. Aki becsukja a szemét. Ugye, szoktak álomképeket látni? A homlok mögött, a szemek vonalában jelenik meg. Vagy mint egy sematikus vonalakból összerakott vázlat (bármely szöveg), valamiféle alaprajz, vagy mint valamilyen alakzat (ami mögött, mint minden mögött valamiféle forma rejtezik), ráadásul színes alakzat (itt a fehér, fekete és ezek keverékei is színek), alak. Hangtól a tapintottig, ízleltig. Például a jó borra azt mondják, hogy szép, kerek, gömbölyű, és így tovább. De azt is mondják a borra, hogy sima, érdes, reszelős. Előbukkan valamilyen kép a fejükben, amikor mondjuk ez utóbbi szóra gondolnak? No és a hangok? Petrovics Muszorgszkij: Egy kiállítás képei. Tisztán hang. Tisztán zene. Tiszta konnotáció, másodlagos jelentés. A hang – a denotáció – e tekintetben nem számít. Rezgésről beszélni itt ugyanolyan otrombaság, mintha a szeretkezést a súrlódási együtthatóval akarnánk jellemezni.

Nem fizika, hanem metafizika. Ha valakinek nem tetszik ez a szó, akkor (jel)képi nyelv. A metafizika fizikában realizálódik, de úgy, hogy a fizikának NEM a fizika a mögöttes jelentése, hanem a metafizikai tartalom. Ugye, matematikaórán találkoztak már azzal a szóval, hogy „belátni”? A matematika tisztán absztrakt. „De ezt csak képletesen értik!”

Igen, úgy.

Képletesen.