Gaál Péter: Jön-e velem nagysád shimmyt járni? (A szerencse)

Megismétlem, mert talán feledésbe merült: 2021 vagy 2022, a NER végzetes megingásának (nem megszűnésének) évei. Hogy hogyan, azt nem tudom. És ezekkel a kijelentésekkel ellene dolgoztam.

Mert igen, tévedhetek. Pontos jóslatokban egészen könnyen. Már innentől, hogy nagyjából leírtam, ha egészen biztosra akarnék menni a tévedést illetően, már csak konkretizálnom kellene. Konstatálunk kontra teremtünk, és ha már megteremtettünk valamit, legfeljebb azt konstatálhatjuk, és úgy. Mindazonáltal valamit talán ki lehet jelenteni, kérdés, mit, és kérdés, hogyan.

Ezért igyekszem sokat kártyázni, lehetőség szerint minden nap, legalább 7-9 partit, és kizárólag olyan játékot, mint a römi, ahol nagy mértékben a szerencsének nevezett valami dönt. Nem teljesen, de jelentős arányban a gondolkodás mellett.

Afféle életmodell.

Négy dolog már az elején kijön: az ismétlődések (sorozatonként és sorozatokon belül), az ismétlődések természete, a megérzés kontra megvalósulás és a megérzések természete. Van egy ötödik és egy hatodik dolog is, amit a rómaiak ómennek neveznének, egy másik sorozat: a nyerés/vesztés kontra a napi események, és a sorozatok fordulója, hogy mi, mikor, mit jelent.

Mindez pedig meglehetősen sokrétűen kamatoztatható, a hetedik megfigyeléssel együtt: ez pedig maga a „jóslás”, pontosabban a kimondás. Nem egészen a FAM (Farkas Attila Márton) könyvében (Céljainkon túl) emlegetett ironikus ellenhatás, a megvalósulás versus akarat (ami az én terminológiámban szándék), de hasonlít rá. Azért hasonlít, mert amit kimondtak, az már nemcsak fejben, hanem a világban is manifesztálódott, és semmi nem manifesztálódik kétszer: két, pontosan ugyanolyan dolog ugyanaz a dolog.

Mindenféleképpen valami más lesz, úgy forma (lényegi tartalom), mint alak szempontjából.

Ezért írtam az Őrölj, malomban, hogy az akarat nem a rációval korrespondeál, hanem az intuícióval. Nem konkrét, mert ha konkrét lenne, eleve kudarcra volna ítélve. Minél konkrétabb egy szándék, annál inkább. Az akarat erős intuíció. Már-már jóslás.

Az akarat annál inkább szándék, minél irányítottabb. Az erős szándék erős rágörcsölés. Erős belső manifesztáció, aminek az eredménye az erős belső megvalósulás, erős ellenhatásban a "kinti" megvalósulással.

A történelemnek ugyanúgy, ahogy a kártyajátéknak, megvan a periodicitása. A ritmusa. Mindennek van ritmusa, hol ilyen, hol olyan. Aminek nincs ritmusa, az ebben a vonatkozásban nincs. Harmóniája is van mindennek, kérdés, hogy mivel. A disszonáns harmónia a tantrának felel meg.

A történelemben is vannak fordulópontok. Kivédhetetlenül vannak, ahogy a sorozatok is kivédhetetlenek, hosszúságtól függetlenül. Intuíció is van, csak pontosan el ne gondoljuk, és ki ne mondjuk.

Márpedig mindkét oldal pontosan ezt csinálja. Amiből egy dolgot lehet biztosan tudni, hogy – gondolati háttértől függetlenül – mi nem fog megvalósulni. Akkor sem, ha valóban azt akarja (szándékolja) a politikus, amit ígér. Sors bona, nihil aliud, hangzott Zrínyi Miklós junior jelmondata. Jó szerencse és semmi más.

Jeleket lehet gyűjteni, de csak úgy, mint jósjeleket, nem úgy, mint valaminek az alátámasztóit. Én is beleesem a találgatás hibájába, elég sokszor, és elég feleslegesen. Ebből az újságírók, politológusok és közgazdászok élnek. Nem azért, hogy úgy legyen, hanem azért, hogy (meg)éljenek. Meg is élnek. E tekintetekben semmi különbség nincs komoly ember és szélhámos között, sőt: a szélhámos sokkal kevésbé dolgozik ellent (gondoljanak a NER összes „szakértőjére”, magára Orbánra és köreire), tudniillik nem úgy gondolja. Nem az a szempontja, hanem a fogadtatás. De ő is kimondja, ezért rá is vonatkoznak előbbiek, csak megelőzi őket valamiféle látszatsiker.

És a történelem? Hitler, Mussolini, Lenin, utódai Gorbacsovig? A Mein Kampftól és a Wannsee-konferenciától a tervgazdálkodásig? Nem akarták volna (nem állt volna szándékukban) a német hegemónia, római impérium feltámasztása, a holokauszt, a szocializmus? De, csakhogy mindezek nem erről szóltak, hanem a legalább kontinentális európai német hegemóniáról, megjelölve az irányt is, békében a brit birodalommal, Abesszínia (Etiópia), Görögország, Albánia birtokba vétele, a zsidók teljes kiirtása, a kapitalista gazdaságok túlszárnyalása. Ezek voltak a konkrétumok, a többi Bacon terminológiáját kölcsönvéve, ködkép. És mert ködképek voltak, kezdetben megvalósulni látszottak.

Ismét gondoljanak a NER-re és Orbán „sikereire”. Vagy a negyedik koronavírus-hullámmal kapcsolatban Merkely professzor tavaszi kijelentéseire. De gondolhatnak Karácsony Gergely főpolgármesteri ígéreteire is, politikusi cinizmustól (amit pragmatizmusnak becéznek) függetlenül. Tételezzék fel, hogy mindezeket így is gondolta. És ha nem gondolta így, vagy Önök nem szeretnének feltételezni, akkor is kimondta.

A 2002-es magyar választások előtt egy tévévitában a szocialista ellenzék tett egy olyan kijelentést, amiben a következő, szocialista kormányról beszél. A jelenlévő kisgazda vérben forgó szemekkel - teljes összhangban Pokorni Zoltán azon mondatával, hogy „nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát” - ráordított, hogy nem lesz semmiféle szocialista kormány. Nos, lett, de nem kizárólag szocialista, és nem kizárólag szocialista befolyásoltságú, sőt, ha szabad ezt megkockáztatnom. A kisgazdák pedig - egyelőre - eltűntek a magyar történelem színpadáról. Ismét visszakanyarodok a Mein Kampfhoz. Első világháborús emlékeiből kiindulva Hitler két propagandát állít szembe, az antantét és a központi hatalmakét. A német és osztrák–magyar propaganda azt sulykolta a hátország és a frontra induló katonák felé, hogy az antantkatona demoralizált, gyáva, az első puskalövésre elfut, az antant pedig végzetesen megosztott (minden tapasztalata ellenére később Hitler propagandája is beleesett ebbe a hibába). Én magam is láttam egy csomó efféle karikatúrát, például a padon ülő, csinos francia lányt, Mariannét, aki felé a szakállas orosz muzsik nyújtogatja mocskos mancsait, miközben mellettük a szélre húzódott angol irigyen lesi őket az újságja mögül. Aztán kiment a német katona a frontra, és azt kellett konstatálnia, hogy mindez pont fordítva van. Ezzel ellentétben az antantpropaganda a németeket – II. Vilmos császár anno a boxerlázadás leverésére Kínába induló csapataihoz intézett szerencsétlen felhívása után (legyetek olyanok, mint a hunok") – vérszomjas hunoknak nevezte, azzal az üzenettel, hogy a katonának nincs semmiféle választása, tudniillik ezek a vandálok meg akarják őt ölni. És a katona azt látta, hogy valóban. A konfliktus végén a német és osztrák–magyar hadsereg vonult vissza, illetve bomlott fel, az antant pedig Oroszország kiesése ellenére is egyben maradt.

Azért nekünk is jutott valami: a ritmus, ha nem is a sramlizenéé.

Jön-e velem nagysád Shimmy-t járni?

Bizsereg a talpam, nem tud várni

Ha a zenekarban

hottentotta tam-tam szól.

Shimmy ma a táncok fennkölt csúcsa,

Már a csecsemő is mindezt nyúzza.

Ajándékba kaptuk

eztet mink az ántánttól.

Erre pali mostan Pest és Danzig

Ez lesz a divat bis hundert zwanzig.

Most kreálta épp egy

néger bölcs a Kongónál

Csak a szerecsen nő volt rá büszke,

de ma lobog érte minden nőcske,

shimmy, shimmy, shimmy,

szívem csücske,

shimmy nélkül nincsen bál!

De nincs ám.