Gaál Péter: Jósvafői jóslatok

Tényleg, kedveseim: nem hétfő volt véletlenül tegnap?

És hogy csak kicsit essek a nagyképűség bűnébe: nem művészet ez. Jelen esetben (is) csak találgatás, a vonalak ismeretében, amely vonalakat nem most kezdték meghúzni, és nem is Putyin kezdte, sőt senki. Húzódnak azok kvázi „maguktól”.

A történelem, amint annyiszor elmondtam, (szintén) rendszer. Minden rendszer magányos, öntörvényű, különálló bármi mástól, legfőképpen saját alkotóitól. Azokkal éppenséggel antagonisztikus ellentétben áll. (Társadalmi szinten ezt hívják elidegenedésnek. Biológiai szinten ez nyilvánul meg, amikor a szervezet saját részeit is feláldozza saját maga érdekében, például ezért fagynak le legelőször az ujjak.) Egy rendszerbe – amennyiben a kívül maradás nem lehetséges – csak integrálódni lehet, megsemmisülni benne, vagy a belső feszültségek megsemmisítik, de ez esetben az alkotói is vele pusztulnak.

A történelmen kívül maradás pedig nem lehetséges.

Az ember – ha elkapatja magát – csak hiszi, hogy bármit is alakíthat. Nem alakíthat bármit. A szabadsága abban áll, hogy választhat azok között, melyeket a rendszer megenged. Ez kézművestől az építészig, építésztől az orvosig, orvostól a politikusig vagy az állampolgárig mindenkire vonatkozik. Ha egy váltásnak nem jött el az ideje, nem lesz váltás, csak átmeneti zűrzavar. Ha eljött, valamiképpen lesz.

Ezt a „valamiképpen”-t lehet megsaccolni. Nem órára, bár ez a mostani saccolás éppenséggel nem volt annyira nehéz. Volt egyszer egy pekingi olimpia, ez volt az egyik támpont. Nem vette volna jól ki magát, ha azalatt történik valami. Nem azért, mert sok mindent megváltoztatott volna, hanem azért, mert kedves kínai barátaink rossz néven vették volna. Nehéz a keleti lelket európai lélekkel megérteni, nem lehetetlen, de nehéz. Ha nem hisznek nekem, menjenek el Japánba. Vagy akár egy felkapottabb konditerembe, ahova én naponta járok. Tele van kínaiakkal. Ott kicsit érzékelhetnek abból az európai szemmel ambivalens hozzáállásból, ami – európai szemmel – valahol az udvariasság, készségesség és a bunkóságig menő „önzés” között mozog. (Persze nem önzés, de most kora reggel nincs időm kielemezni, Szele kolléga ehhez nálam különben is sokkal jobban ért, bár most alighanem más kérdések foglalkoztatják. A sós uborka, vodka és kaviár – halikra – csak közelebb áll a magyar emberhez, különösen a középső.)

A csapatok és technika ilyen mértékű felvonultatása, Putyin életkora és valószínűsíthető ambíciói, Oroszország jelenlegi állapota, a világpolitika jelenlegi kvázi-nyugalma (ugyanilyen volt az első világháború előtt, megjegyzem azzal, hogy most még nem várható világháború, ne kérdezzék, mikor várható: akkor, ha az események rákényszerítenek, nem akkor – lásd az előzőket –, ha valakinek úri kedve támad rá, mert hacsak nem elmebeteg, ilyen kedve senkinek nem támadhat a mai arzenálok ismeretében), a kínai hátszél, ezek mind azt mondták, hogy most. És a rendszer. A rendszer pedig olyan, hogy ha valami megtörtént - elhangzott egy szó, amiből kialakult egy helyzet –, akkor a következő történés ebből fog következni, ha akarjuk, ha nem. Hiszen történelem.

Ha egy kormány ultimátumot ad egy másik kormánynak, azt presztízsveszteség nélkül nem vonhatja vissza. Ha mégis visszavonja, vállalva a presztízsveszteséget, a későbbiekben hátrányba kerül, s minél többet enged, annál közelebb kerül az erőszakos konfliktushoz, és annál távolabb a diplomáciai rendeződéstől. Hiába enged, ahogy Churchill megmondta München után. („Nagy-Britannia a háború és a szégyen között választhatott. A szégyent választotta, de a háborút sem fogja elkerülni.”)

Van, amikor egyszerűen nem lehet nem konfrontálódni. Elvben lehet, de az csak az elv. Kívülről nézve.

Olyan viszont, mint mondtam, a történelmet tekintve nincs.