Gaál Péter: Kétezer-huszonkettő

Nem mintha örülnék neki. Nem mintha nem örülnék neki. Van, amikor az embernek csak az orra hegyéig kell látnia. És van, amikor hiába akar, mégis tovább lát.

Ilyenkor ijed meg.

Ha pedig megijed, legjobb esetben nem csinál semmit, rosszabb esetben visszavonul, legrosszabb esetben pánikba esik. Pedig ha lát is, csak kontúrokat láthat, részleteket nem, mert a részletek nemhogy távol vannak, hanem nincsenek. Nem is lehetnek, mert még nem értünk oda. A részleteket hozzáképzeli.

Tízéves korom óta játszom egy történetet. Játszhatnék több történetet is, még csak össze se kellene, hogy függjenek, de ez összefügg. Harmincévesen elkezdtem leírni, jó vastag könyv lett belőle, csak nem fejeztem be. Ezt se, piríthatnak rám. Hargitay Zoli barátom tegnapelőtt már megtette, egy másik írással kapcsolatban, annak „A jó király” a címe, ennek „A Demiurgosz”, utóbbit még csak-csak tudom, miért, előbbi viszont „úgy jött”. Az alcíme – „a fogalmak álarcosbálja” – már nem csak úgy jött, de a cím és tartalom összefésülésével (hogy mégis valahogy összepasszoljanak) lesz még gondom. A „jó király” úgy jött, hogy valamelyik konditerem öltözőjében mellettem beszélgetett két ügyvéd a magyarokról. „A pásztor-gének”, mondta az egyik. „Lepusztít, szemetel, minimális fegyelemmel se rendelkezik...” „Tudod, mi kéne ezeknek? Egy jó király. Vagy egy igazságos király”, így a másik. Igen, ilyenek vannak, jegyezte meg erre Iványi Gyuri barátom. Bronzba öntve, különböző városok főterein. Szegény Zoli azt hiheti, hogy tele lesz politikával, ezért várja olyan nagyon, pedig politika, az nem lesz benne. Kvantumfizika, nyelvészet, történelem, vallás annál több.

No de hogy visszatérjünk a Demiurgoszra, van benne egy tenyér alakú sziget, Carnifex, vagy helybéli nevén Duukrill, a Hóhér Tenyere, öt félszigettel, ezen a szigeten pedig többek között egy erdő. Feennys Ill-nek, Tükörerdőnek hívják, és arról nevezetes, hogy mindenki olyan lényekkel találkozik benne, amiket a saját fantáziája odateremt. Leginkább olyanokkal, melyektől fél. Legtöbben megpróbálnak elfutni előlük, ez azonban előbbiek okán... nem lehetséges.

Én tulajdonképpen megbékéltem velük. Nem jól mondom: általában békén hagynak. Tudni vélem, hogy miért lettem ilyen, amilyen. El kell viselnem, nem mondom, néha nem megy egyszerűen, de eddig valahogy kibekkeltem. Az álmokban nehezebb. Ugyanakkor az álmok néha fordítva működnek: soha szebb álmaim nem voltak, mint amikor életem egyik legkilátástalanabb helyzetébe sikerült lavíroznom magamat. Ezt se birtokoljuk, drága Herceg, azt se. Se az álmokat, se az ébrenlétet.

Nem is az a dolgunk.

Itt kezdődnek a félreértések. Hogy mégis az. Ezért bölcs a Kohelet, az ószövetségi Prédikátor, amikor azt mondja: hiábavalóság, minden hiábavalóság. De azért hozzáteszi, amit az utolsó, tizenkettedik fejezetben hozzátesz, elöl mondva azt, amit a végén kellene mondania, végén mondva azt, amiért az elejét leírta. Számomra az egyik legköltőibb és leggyönyörűbb rész a Bibliában, nemhiába szerette Josephus Flavius is. Nem idézem Önöknek, ha akarják, olvassák el, lehetőség szerint a Vulgata valamelyik fordításában, ne protestáns változatban.

És most, Újév hajnalán önkritikát fogok gyakorolni. Nekünk, kommunistáknak is van gyónásunk, nevetett egyszer Kádár János, csak önkritikának hívják. Én is belefeledkezek néha a szamszára, létesülési forgatag hiábavalóságaiba. Még Shakespeare-ról is megfeledkezem, arról, hogy nem elég, hogy körbejáráson kívül mást nem lehet benne csinálni, ráadásul még úgy is kell tenni, ha az ember életben, de legalábbis nyugalomban szeretné eltölteni az idejét, mintha abban a világban élne, amire reflektálnia kell. Ez „a jó király” lényege: Az a világ, amiről az ember gondolkozik és amire reflektál, nem az a világ, mint amiben él.

Elfelejtem, hogy színházban vagyok. Vagy csak ki akarok belőle törni. Nem a rám kiosztott szerepet játszom. Azt mondom, amit az én mesémről gondolok. Akkor pedig...

... kifütyülnek.

Nem fontos, tudom. Az egész nem fontos. Egy újabb alátámasztása a Koheletnek. Nem ez a fontos, hanem valami teljesen más. Nem az a kavargás, ami a legmagányosabb embert is körülveszi valamiképp, hanem a Stunde Null, amit legkésőbb halála pillanatában fog megtapasztalni. Legkésőbb, vagy egyszerűen későn. Aki bújt, bújt, aki nem, nem.

De talán nem kell addig várni. Ezért írom az Őrölj, malmot. Valamikor mindenképp megőrli majd, amit beleöntöttek. Kérdés, hogy mikor. Jönnek az újévi jókívánságok, szerencsére csak módjával. Aki eltávozott, az már eltávozott, aki várat magára, az várat. Békés, boldog. Se békés nem szeretnék lenni, se boldog. Ha békés és boldog lennék, ugyan mi inspirálna? A zsidó-keresztény-muszlim mitológia angyalának összehasonlíthatatlanul kevesebb oka van bármiféle igyekezetre, mint egy halandónak.

Különösen a bűnös halandónak.

Kívánni ettől még kívánhatnám, de ezt megteszi helyettem más is. Nem ezt kívánom a következő évre. Én világosságot kívánok. És elegendő okot erre a világosságra.

Többet se ember, se Isten nem kívánhat Önöknek.