Gaál Péter: Kihelyezett lélek

Ma akkor csinálom a dolgom, gondoltam. Hát kérem, én naiv vagyok, mindig is az voltam. Bedőltem én mindenkinek és mindennek, vagyis magamnak. Úgy tizenöt-tizenhat évesen egy cigánylány felajánlotta a Margitszigeten, hogy jósol a tenyeremből.

Gyanútlanul odaadtam, belenézett, és megjósolta, hogy egy százasért le fog velem feküdni. Oké, ez nem jött be. Viszont kérdeztem meg k.rvától, hogy mi a foglalkozása, dicsértem meg roma eladónőt (abszolúte nem gúnyból, fel se merült a származása, nálam még most se merül fel soha, kiváltképp nem elsőre), hogy milyen szépen lesült, amikor az akkori kutyám nyár éjszaka a Gellérthegyen elkezdett ugatni egy bokor alá, sündisznót kezdtem keresni, und so weiter.

Nos, ma csinálom a dolgom, gondoltam tegnap. Telefoncsere megvolt, tettem hozzá magamban, ezzel nem kell többet foglalkoznom, jöhet a Malom.

Hát egy nagy lóf.szt jöhetett.

Ez egy Samsung Galaxy S10 plus, az előző, ami ment tartalékba, egy S8 plus volt. Most én itt nem fogok kiselőadást tartani a mobiltelefonok metamorfózisairól és különbözéseiről, tulajdonképpen az S8, ha nem lenne már négy éves, tökéletesen megfelelne nekem, és ha elnézem az adatokat, az S21 se árban, se paraméterekben sem különbözik oly nagyon az S10-től. A kamerájuk például kifejezetten rosszabb lett. Szerintem, és abban, amiben én használom. Implant kontra implant, nem mell kontra mell. Egy kis szexizmus mindig feldobja az Olvasót, nemde?

Ha már a mátrai jetivel nem találkozhat. Azaz dehogynem, csak le kell menni bármely aluljáróba, vagy fel kell szállni egy körúti villamosra. Nem kritizálom én a hajléktalanokat, se senkit, már csak azért sem, mivel megfogadtam, hogy idén nem gyalogolok bele semmiféle kétes kimenetelű disputába a kényes ízlésű Publikummal, aki úgyis jobban tudja, és akinek mindig igaza van, azon egyszerű okból, hogy ő van többen, és ő a feledékenyebb, és mire kiderül, hogy mégse volt igaza, addigra pont megint igaza lesz, csak már úgy. Még harmatos, fiatal lány se vagyok, aki megteheti, amit egy negyven – pont negyven – évvel ezelőtti matematikus barátnőm megtehetett. Ő bármit képes igazolni, és bármit képes megcáfolni, mondta, ezért egy vitában soha nem annak az oldalára áll, akinek igaza van, mert olyanja mindegyik vitatkozónak lehet, hanem annak az oldalára, aki a gyengébb.

Szóval, nemnem. Azt szeretem, akit szeretnem kell, azt sajnálom, akit Önök sajnálnak. Tegnapelőtt véletlenül a női vécébe nyitottam be valahol, s ha már benyitottam, ott is maradtam, nem mondom, a szemetes kicsit gyanús volt, meg piszoár sehol, de hol van az megírva, hogy nekem minden látszat ellenére pasinak kell éreznem magam? Na ugye. Az én közönségem ezekre vevő. Ha meg idetévedne egy kósza bárány amonnét, hát akkor marad a tíz gyerek, meg a református teológia. A részletekre boruljon a feledés fátyla. Nyáron elég a tetoválásözön is, az alkimista szimbólumokhoz úgyse értenek, az asszír-babiloni szárnyas bikák viszont tuti nyerők.

Kanyarodjunk szépen vissza a semleges műszaki vizekre. Fogtam tehát a beállított telefont, amely bő húsz hónapja állt a fiókban, és azt hittem róla, hogy akkor most szépen bekapcsolom, és folytatja, amit a másik abbahagyott. Nem untatom Önöket a részletekkel, én nem vagyok a virtuális világ szülöttje, mint Önök közül sokan, ők azért unnák, mert olyanokat mondhatnék nekik, mint matematikusnak egy nyolcéves számtantanuló, mások meg azért unnák, amiért én, mert tudniillik unalmas. Végtelenül unalmas az egész mechanizmus. Hogy mi miből következik, lépésről lépésre, de csak egy lépésről egy lépésre, mit minek nevez az Alkotó, mit hova rak, azaz milyen srófra működik... Ő. Meg lehet érteni, meg is értettem, de elment vele egy fél nap.

Egy egész, mert utána már csak edzeni, szaunázni és gyalogolni volt kedvem, pontosabban nem volt, de azok jól levezetnek, és mint napi rutin elő vannak irányozva. Megcsinálja az ember az edzésadagját, majd ül a kilencven fokban húsz perceket, s amit közben az izzadáson kívül érez, visszagondolva a telefonra, és erre az egész virtuális világra, az ő gyermekeivel, az a sajnálat. A fantázia teljes áttestálása valami másra. A tévével kezdődött, nem is a tévével, hanem a képekkel, szemben a betűk, ahol a képet én csinálom, bent magamban. Mindig más képet, nem is teljesen kidolgozva. Én rágom meg, nem rágják meg helyettem. Ez a kép helyeződik át belülről kívülre, de ez még csak a kezdet. Lassan minden áthelyeződik, a gondolkodás, és az a valami is át fog helyeződni, amit semlegesen személyiségnek lehet nevezni, érzelmesebben léleknek. Kihelyezett léleknek, amit már egy gép vetít elő. Történet, játék, harc, és aztán minden. A fizikai testre egyre kevesebb szükség lesz. A tévéfotelből egy számítógép agyába, illetve... nem lesz minek odakerülni, mert eleve ott lesz. Az, amit ma még agynak lehet nevezni, onnantól nem a mi fejünkben lesz, hanem egy gép fejében. Fejszerűségében. Nekünk már arra semmi szükségünk nem lesz. És amikor eljön a nap, hogy nekik nem lesz ránk szükségük, hát akkor....

Nyomogassák ők egymást. Ez a kis elégtétel még jár nekem odaátra.