Gaál Péter: Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak

Hústermékek, ruhafonal, nejlonharisnya, Gillette-penge, WC-papír, nyugati cigaretta, orkánkabát, Coca-Cola (tiltott!), banán, farmer. Ezek voltak a legjellegzetesebb hiánycikkek a szocializmusban az Origo szerint.

Azért írok csak róla, hogy lássák, még ezekben is hogyan működik az a csúsztatás- és hazugsággyár, amit ma kormánymédiának neveznek.

Én eddigi életem majdnem pontosan felét a szocializmusban éltem le. Egyáltalán nem szerettem, és lényegét – esszenciáját – tekintve most sem szeretem. De. De. De.

De még kevésbé szeretem azt a beállítást, így kampányidőszakban sem, ami a magyar szocializmust en bloc egyfajta nyomortelepként szeretné a köztudatba bevinni, még mielőtt összekötné a mai ellenzékkel. Kezdődik azzal, hogy messze nem mindegy, hogy a szocializmus melyik korszakáról beszélünk: az echte Rákosi-korszakról (úgy 1953-ig), a kései Rákosi-korszakról (1956 nyaráig), a kora Kádár-korszakról (1963-ig), a zeniten levő Kádár-korszakról (1979-ig), vagy a hanyatló Kádár-korszakról (1989-ig). Rákosi alatt nem éltem, a legkorábbi Kádár-korszakban még nagyon kicsi voltam, de a többire emlékszem. És képzeljék! Egyetlen emlékem se fűződik olyasmikhez, hogy nincs hús, esetleg az óvodában vagy iskolai menzán nem kaptunk volna, mi több, olyan emlékem sincs, hogy nincs Herz vagy Pick téliszalámi, egyáltalán: nincs élelmiszer. És azok nem a mai műanyag- felturbózott-hamisított élelmiszerek voltak, hanem valódi élelmiszerek. Húsból készül hústermékek, tejből készült sajtok (ha még valaki emlékszik arra a trappista sajtra, arra az ementáli sajtra, arra, hogy a szalonna és töpörtyű a szegényemberek eledele volt, ha még valaki emlékszik arra az üveges joghurtra és zacskós tej előtti, szintén üveges tejre és kakaóra), kakaóbabból, kakaóvajjal készült csokoládék és bonbonok (Szerencsi, Százszorszép, Extra Barna, utóbbiak ma is léteznek Stollwerck néven), és így tovább. Zongorázni lehetne a különbséget egy mai Sport szelet és egy akkori között, egy mai töltött Tibi csoki és egy akkori között, egy mai Frutti, Gyógypemetefű cukorka és egy akkori között az akkoriak javára. Minden vasárnap az Astoriában ebédeltünk négyen, azelőtt a Duna (régen Bristol) szállodában, száz forint körüli volt a végszámla, a nagypapám adott két forint borravalót, amit meghajolva köszönt meg a pincér. Ha százzal szorozzuk fel, az ma tízezer forint lenne. Önök szerint kapnánk ugyanott fejenként két-háromfogásos, étlapról összeállított menüt (italokkal) ennyien tízezerért, és örülne a pincér kétszáz forintnak? (Hogy érzékeljék: a nagypapám szeretett enni, tehát evett levest, néha velőscsontot, valami főételt, édességet nem, a nagymamám levest, főételt, utána anyukámmal rendszerint parfét, anyukám levest nem, de halat vagy hortobágyi húsos palacsintát igen, én levest is, főételt is, utána Gundel-palacsintát vagy somlóit. Nagypapám, anyukám, nagymamám bort ivott, a végén kávét, én üdítőt, például Bambit, ameddig volt.) Önök szerint ma is ezüst evőeszközökkel ennénk (halat külön halkéssel és halvillával, szintén ezüstből)? Képzeljék, még a fenekünket is ki tudtuk utána törölni, mert volt mivel. Mindig volt mivel.

Az édesanyám kedvenc időtöltése, már amikor nem orvosolt, velem veszkődött, vagy olvasott, a kötögetés volt. És láss csudát... spanyol és olasz magassarkú cipőket hordott, melyeket itt vásárolt, a hozzájuk való nejlonharisnyával együtt. Egész gyerekkorom a futó szemekre vadászással telt. Arra sem emlékszem, hogy harisnya nélkül jelent volna meg valahol, kivéve a strandot, igaz, ő, mint régi úrilány, kesztyűt is hordott, mindezeket nyáron is. kartonszámra vette a Marlborót és a Kentet, forintos trafikban, egy karton 220 Ft körül volt. A nagypapám – szégyellem leírni – Gillette-pengével borotválkozott, azzal és csak azzal, és nem dollárboltban vette ő sem, mi több, Gillette-habot is használt hozzá, eleinte tubusból, borzszőr pamaccsal felverve, aztán hajtógázas flakonból. Orkánkabát.... lódenkabát, majd lemberdzsek, az az időnként divatos pufidzseki, szintén nyugati importból. Volt. Annyi volt, hogy Dunát lehetett velük rekeszteni. Én speciel évente kaptam egyet. Az egyáltalán nem tiltott Coca-Cola 1968-ban jelent meg a boltokban, üveges kiszerelésben, anyukámmal rekeszestől hordtuk haza a Felszabadulás téri Csemegéből (azelőtt és később Julius Meinl, ma más, ahogy a tér is Ferenciek tere).

Két dolog viszont valóban hiánycikknek számított, utóbbi eszmei megfontolásokból is: a banán és a valódi (nem Trapper, nejlon zsebekkel), például Levi's, Lee, Wrangler farmer. Banán valóban telente érkezett, huszonöt forint per kilós áron, valóban elkapkodták, farmerhez – eredetihez – a nyolcvanas évekig csak az Ecserin lehetett hozzájutni, méregdrágán, viszont ott volt minden, új is, használt is, farmering is, dzseki is, nadrág is, darabonként úgy egy fél havi fizetésért.

De össze lehetett azért spórolni, még nekem is.

Ami nem volt: nyugati televízió-magnó-lemezjátszó, Fa szappan/dezodor. Rádiók voltak, például japán tranzisztoros zsebrádiók, nyugati fényképezőgépek, órák, írószerek, néha még nyugati autók is, várakozás nélkül, például amikor én életem első (piros) Zsiguliját (UX 59-97) kaptam, Fiat 128-asok és 127-esek. Nem dollárért, forintért, és a Merkúrtól. Akkor – 1975-ben – még Zsigulira (később Ladára) se kellett várni, az ezerkettes nyolcvanezer forint volt (a 128-as Fiat másfélszer annyi). Ezek az akkori fizetésekhez képest arányukban a dupláját jelentették, mint a hasonló kategória most. De autó nélkül is meg lehetett lenni. Voltak motorok – olyanok, amilyenek, de voltak –, volt vonat és volt busz. És hát most nem az árakról beszélünk, hanem hogy volt-e vagy nem. Volt. Voltak. Szociológiai összehasonlítást se végzünk, ne is keressék ebben.

Újságíró, ha lehet, te se hazudj, vagy nézz utána, ha pedig hazudsz, ne olyan korról hazudj, amelyre még van, aki emlékszik.

Mert rajtafognak.