Gaál Péter: Kontraszt

Talán az ürülékszag. A szemét. A még csak elvétve látható patkányok. Az egész végsőkig kizsigerelt város, mint egy lyukadó, rozsdás hajó, amelyet éppen csak annyira foltoznak meg, hogy a kikötőig ne süllyedjen el.

Aztán mindig kiderül, hogy itt se lehet kikötni, ott se, és tovább kell vánszorogni.

És a kontraszt. A kontraszt Budapest és Prága között.

Prágában nincs ürülékszag. Tetemes részét bejártam gyalog, harmincöt kilométert biztosan, és nem volt. Egy-két kósza zacskón kívül szemét se volt, lehet, hogy azokat is csak a szél hordta oda. Kátyú se volt. Az utcák nagy része kikövezve, bazalttal, nem műkővel, majdnem az összes ház kifestve. Hüledeztem: de mindet? Az állam fizeti? A város? Nem, mondták. A lakók, mint nálunk.

Mint nálunk nem. Vagy csak ritkán.

Egy pasztell város, pasztell oromdíszekkel. Szobrokkal és különféle motívumokkal. Ami régi, régi, ami modern, az modern. A "táncoló ház", a Moldva partján a félgömb alakú fülkékbe települt kávézók, csehül Kobky, kiforduló üvegkörökkel mint ajtókkal, az állóhajóéttermek, büfék, a Hradzsin, daruk és anakronisztikus betongiccsek nélkül, meg kormány nélkül, államfőnek titulált báb nélkül, miniszterelnöknek titulált basa nélkül. A szenátus, de előtte nem áll se rendőr, se katona, se parlamenti bandérium, a kertjébe az megy be, aki akar. Egyáltalán: van kertje.

Tényleg: a kertek. A parkok. A fák. Fideszhívők ne is olvassák tovább. Mert a fák szinte mindenütt ott vannak. Még az ősöregek is. Senki nem irtja őket.

Nincs bezárt boltok tömege. Nincsenek bűzös, sötét mélyedések, melyekből dohszag árad az utcára, és amelyekben a beléjük pillantó egykori ifjúsági regényolvasó önkéntelenül a hajótörött csontvázát keresi. Nincs az a reménytelen, halálváró hangulat, ami nálunk.

Pedig itt is van szegénység. Itt is vannak hajléktalanok. Másfél nap alatt három véres, betört orrú emberrel is találkoztam. Itt is van infláció.

Csehország se lebeg egyedül egy fekete lyukban.

Amikor népművelő voltam, beszélgettünk a főnöknőmmel a szegénységről. Van tisztes szegénység, mondta, és van gyalázatos szegénység. Ránk az utóbbi vár, tette hozzá. Próféta szólt belőle. Pedig még csak 1985-öt írtunk.

Egy röpke történelmi pillanatra úgy tűnt aztán, hogy tévedett. De nem tévedett. „A jó király”, egyik befejezendő restanciám címét két ügyvéd beszélgetéséből kölcsönöztem. A magyarokról beszéltek, a pásztor-génekről, melyek megannyi keveredés után is makacsul öröklődnek tovább. „Felél mindent, pusztít, szemetel, aztán továbbmegy.” „Tudod, mi kéne a magyaroknak? Egy jó király.” „Egy igazságos király.”

Hát ez részben teljesült. Lett valami királyféle. Csak se nem jó, se nem igazságos.

És továbbmenni sincs hova.

Ez itt nem Magyarország, a Habsburgok Ukrajnája. Valami más árad belőle, mint a magyar provinciából. Örökös tartomány ide, örökös tartomány oda: nem egy hétszilvafás porfészek, hanem a Német-római Birodalom fílingje. Nem Mária Terézia, nem Bécs, nem a vitam et sanguinem életérzese, hogy tovább kakaskodhassunk a szemétdombunkon, hanem valami teljesen más.

Patinásabb méltóság. A legalább Madarász Henrikig visszavezető csatorna még nem teljesen lezárt vége. Budapestből már a provinciális méltóság is hiányzik. Nem a szocializmus ölte ki, hanem azok a provinciális parvenük, akik nemest játszanak, noha minden gazdagságuk ellenére a legutolsó, tisztes szegénységben élő alkalmi munkásnál is nemtelenebbek. Nem azok, akik felvállalták önmagukat, hanem akik nem vállalták fel önmagukat, pártállásra való tekintet nélkül.

Amiből nálunk kamu kilátókat, arénákat és egy már-akkor-se-volt nagyság betonutánzatait építették, miután ellopták belőle, amit el lehetett, itt rendbe hozták a várost. Itt se gondolom, hogy nem lopnak. De nem lophattak annyit. És ha egy Magyarországgal megegyező lélekszámú ország ennek ellenére így képes prosperálni még most is, akkor bele se gondoljunk, mennyit lophattak nálunk.

Plusz a szellem. Már az is, hogy nem a porba fingunk, magunk alá.

Menjenek el Prágába. Annyiból meg lehet úszni pár napot, zusammen, amennyiből egy közepes wellness-hétvégét nálunk. Hogy lássák a kontrasztot.

És vegyék magukra. Az már az első lépés a gyógyulás felé.