Gaál Péter: Lefelé élni

Deorsum vivere. Lefelé élni. Beleakadtam Majka és Dundika esküvői képeibe. Ez ugyanaz a filing nekem, mint Borkai mester szexpartija, vagy Habony mester szórakozásai, esetleg Szájer mesteré az akrobatamutatványai előtt. Deutsch mesterről elég a saját arcképe.

A kétségbeesett kapaszkodás egy délibábba. De miért lenne kétségbeesett? – kérdezik Önök. „Nagyon jól érzik magukat benne.” Na ez az, amit kétlek. Lehetnek jó pillanataik, ezek a pillanatok tarthatnak hosszan is, segédanyag és agystimulálás kérdése, amikor valamit az egész életünk elé tolunk, de néha eljön a buli vége is. Amikor az embert nem jóleső fáradtság fogja el, hogy csinált valamit, hanem csak fáradtság. És talán más, ha nem ment el végleg az agya.

Ha volt valamije, ami nem ment el.

Végtelenül undorító emberek ezek számomra. Számomra, kihangsúlyozom. A baráttal, akinek saját elmondása szerint az egész családja bűnöző, vagy exbűnöző, mert hát mára benőtt a fejük lágya, amit nemcsak azért nem hiszek el, mert a barát nem mondta, hanem azért sem, mert büszkének tűnik a múltra. Ami őt illeti, mármint a barátot, rá kell nézni a barátnőire, akiknek már a látásától kiráz a hideg. Húsz évesen is kirázna, ne mosolyogjanak. Uborkafára felkapaszkodott, tehetségtelen senkik, nem az összes vendégről beszélek, de azért madarat tolláról. Bárki, aki ebben leli egyetlen örömét, amit ezeken a képeken láttam, valójában nulla. Vagy most éppen nulla állapotban van, a „semmi” értelmében.

Valami, ami semmi. A „semmi” csak mint „valami” kifejezhető. Maga a múlandóság. Hála Istennek, sóhajtana fel Hamvas Béla.

Az ózdi hős. Nos, én voltam Ózdon. Nem is egyszer, miközben egy „buddhista” elvonulóházban gondnokoskodtam Bükkmogyorósd mellett fél éven keresztül.

Nem az az ózdi hős, aki elmegy, beszáll a szórakoztatóiparba, ami ebben a formájában körülbelül az a szint, mint a „kristály” a kábítószerek között, tehát beszáll a szórakoztatóiparba, mert beválogatták a többi senki közé egy megrendezett álvalóságsóba, és ott a tévé előtt ülő senkik megismerték, majd belekezd egy olyan műfajba, amihez csak a nagy szája van meg. Rokon lélek, mondja magában a senki, aki hallgatja, és valóban. Similis simili (simile) gaudet. A sok rokon lélek szájtátva bámulja, miket tud ez a csávó, milyen szövege van, és szájtátva bámulja közben a sok térfogatnövelőről és műanyagról szóló reklámot, a sok bóvlit, amiért az egész műsor ilyen, amilyen. Hogy sokan nézzék. A „sok”. A „mennyi”, mint kulcskérdés.

Nem a „milyen”.

Mert semmilyen. Az egész egy megrendezett cirkusz, lakodalmastól, egy ripacs, egy pozőr senki ripacskodása, üzleti asszisztenciával. Győzike kettő. Bocsánat, Győzike sok. A sokadik Győzike. Aki ezekre a műsorokra izgul, ugyanarra vágyik. Tiszteletbeli Majka lesz. Ott ül mellette a Mercedesben – azért van ennél a szintnél és ennél az autónál jóval feljebb is az önámításban, Rogánék szintje, majd annál is van feljebb, Mészáros-Orbán szintje, csak mindezek nem tudják, hogy ez is olyan, mint a tükörszimmetrikus magyar kártyalapok figurái, mert rosszul nézik –, mint a magukat Cosmo-lányoknak képzelő háziasszonyok a magazinok olvasása közben, és egyikük se gondol arra, hogy nem attól jó valami, hogy sokaknak tetszik. Sokkal fontosabb, hogy mi lesz később. Akkor, amikor „aki bújt, aki nem, jövök”. Amikor ott fekszik a delikvens valahol, valahogy, és ugyanezek az újságok már mint horrort tálalják fel, azoknak akik még emlékeznek rá. Ha pedig nem emlékszik rá senki, fel se tálalják. Abban nincs pénz.

Et pourtant vous serez semblable à cette ordure,

À cette horrible infection,

Etoile de mes yeux, soleil de ma nature,

Vous, mon ange et ma passion! (Charles Baudelaire: A dög)

Szabő Lőrinc fordításában:

És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,

ilyen ragály és borzalom,

szemeim csillaga, életem napvilága,

te, lázam, üdvöm, angyalom!

Amit az ilyen képeken-jeleneteken Önök látnak, az nem a jólét, hanem a rosszlét. Mészáros esküvője se lesz más. Orbán luxuskastélyai se mások. Szánalmas vergődések. És ne gondolják, hogy irigykedésből írom. Volt nekem is olyan életszakaszom, amikor ugyanebbe a hibába estem. Akkor azt mondtam, semmilyen értelmetlenséget nem fogok megtagadni magamtól, ha van lehetőségem kipróbálni. Semmilyen tapasztalást. Se az anyagi „javak” tapasztalását, se más tapasztalást. Csak én Mexikóban nem ragadtam le Acapulcóban (egy másik Jesolo, csak spanyolul beszélnek és messzebb van), se Braziliában a riói Copacabanán vagy Ipanemán, még a valódi Jesolóban sem, mellette Caorléban sem, amit egyébként sokkal jobban szeretek. Már 1990-ben, amikor ott voltunk, minden délután elindultunk, és bejártuk a környéket Firenzéig és Ravennáig, Toscanáig, a lakótornyokig, ameddig egy napba belefért. Életem legunalmasabb két hetét a Maldív-szigeteken töltöttem, képzeljék, én, egy háromszáz méter hosszú és száz méter széles korallkupacon, a legközelebbi szigetszomszéd három óra hajóval, de legalább elvégeztem egy búvártanfolyamot, kimentem utána pörölyfejű cápákat nézegetni hajnalban, akkor még jól vannak lakva, de így se az emlékeim csúcsa. Előtte bűnöző is voltam, már amit jogilag annak számítanak, alkoholista is (oké, csak kényszeres, de azért öt éven keresztül bármikor megkérdezték tőlem, milyen nap van, kapásból rávágtam, hogy másnap), jó, ezeknek idestova negyven éve, de mégis. Ez is megvolt, sok minden mással. Valójában pont annyira nem voltam bűnöző, mint alkoholista, most se vagyok egyik sem, de az a szituáció ezt hozta.

Megvoltak, hogy magamat ismételjem, luxuskocsiktól a luxusutazásokig (azok már abszolúte tisztes üzleti vállalkozásból). Az összes bizbasz, a Prédikátor által levont tanulsággal: ez is csak hiábavalóság. Mármint önmagában hiábavalóság. Mint cél vagy végcél pedig szánalmas vergődés. Amit az ilyen esküvőkön látnak, az, hamvasi kifejezéssel, a sötét kútba zuhanó kő egy stációja zuhanás közben.

Tehát, miközben Bükkmogyorósd környékén bandukoltam, egy húsz-harminc kilométeres sugarú körben, Szilvásvárad-Bélapátfalva-Szarvaskőtől a másik irányba, Ózd felé is, néha rám dudáltak. Nem közép vagy felső kategóriás autókból, hanem lerobbant roncsokból, leginkább cigány emberek, de voltak köztük nem cigányok is. Eleinte kötekedésnek gondoltam, de soha nem az volt. El akartak vinni. Ózdon az egyetlen ember, akitől útbaigazítást illetően értelmes választ tudtam kicsiholni, egy putri előtt üldögélő, csontsovány cigány öregasszony volt.

Nos, kedves Nagyérdemű: ők azok, akik képesek felülemelkedni.

Ők az ózdi hősök.