Gaál Péter: Lélek, világ, személy (a számsor)

Sokaknak nem fog tetszeni, amit írok. Hamvas Béla megértené, de Hamvast sem értik meg. Hamvas ott került tévútra, ahol azt gondolta, hogy ez a világ – mint világ – megszentelhető.

A világ nem szentelhető meg, ugyanis nem lehet különálló entitásként kezelni. Azért nem lehet, mert minden, amit róla gondolunk, hiszünk, tartunk, az csak feltételezés. Senki nem függetleníthet ugyanis semmit önmagától.

Ez nem szolipszizmus. Túl van a szolipszizmuson. Azért van túl, mert az ego sem egy entitás, hanem – amint Hegel is megmondta – egy viszonylat. Entitás csak fiktív értelemben lehet, hogy ne váljon feloldhatatlan paradoxonná, holott az. Segítség. Valamiképp (!) túl van a „lélekvándorláson” is: a lélek ugyanis se nem birtoktárgy, se nem személyiségjegyek összessége, hanem ez utóbbiakban kifejeződő minőség. A személyiségjegyek korlátok és lehetőségek. Olyanok, mint az asztrológiában a bolygókonstellációk: nem kényszerítenek, csak hajlamosítanak. De még ez se teljes így, ugyanis nincs benne, hogy az, amire hajlamosítanak, milyen. S ha ez nincs benne, akkor az sincs benne, hogy mi. Itt jön a forma és az alak különbsége. A forma, mint tartalom, kontra az alak, mint kinézet. Húsz éves voltam, amikor megtanultam filmet nézni. Bíró Yvette kellett hozzá, a szegedi bölcsészkar klubja és Ingmar Bergman Csend című filmje. Bíró Yvette (filmesztéta, ma is él, nemrég töltötte be kilencvenedik életévét) persze nem vezetett rá semmire, csak segített annak a miliőnek a létrehozásában, amelyben rákényszerültem, hogy a vetítés végén valami értelmeset mondjak. Értelmeset viszont csak úgy tudtam mondani, hogy előtte megpróbáltam megérteni, amit látok. Nem végigizgulni, ahogy egy jó krimit, vagy kalandfilmet, a Bergman-filmekben nem sok izgalom van, hanem felfogni és valamiféle tanítást kihámozni belőle. Nem inkább mondanivalót? Vagy ábrázolást? A mondanivalóval az a baj, hogy ha arra volnánk kíváncsiak, hogy a művész mit akar kihozni az egészből, akkor nem amatőr műértőnek, hanem pszichológusnak kellene lennünk, és az egész nem a műről szólna – nem szólna semmiről –, nem valamiről, hanem valakiről. Azt is csak nekünk, ez alól pedig a pszichológus sem kivétel.

Itt már többszörös áttétek labirintusában kavargunk, feleslegesen.

Az ábrázolás ugyan közelebb visz, de az ábrázolás csak egy szelet. Egy világszelet, amiben ugyan benne van az egész világ, ami mindenben benne van valahogyan, mi több, ugyanaz van mindenben, de nem ugyanúgy, hanem neki megfelelően. Nem az a lényeg, hogy valami hogy néz ki (ez az alak), hanem az, hogy ebben a kinézetben hogyan van az, ami egy másik kinézetben másképp. Ez a forma.

A „lélek” lehetőségek halmaza. Ha nagyon prózai akarok lenni, akkor egy számsor, mégpedig olyan számsor, amely egyetlen számra redukálható. Mondok egy példát, hogy könnyebb legyen megérteni. 7, 17, 59, 82. Ez egy számsor. Számsor a születési dátum, az adott év-hónap-nap, és még sok minden, ami aktuálisan kifejez valamit. Ami valamivel valahogy összefügg. Csakhogy ez a valami nem konkrét, hanem egy igen tág keret. Keret, tehát kötött, illetve köt, behatárol, de sok mindent határolhat be. Tulajdonképpen végtelenül sok mindent. Ha a példánkban szereplő számokat mindaddig összeadjuk, ameddig van mit összeadni, akkor a tizenkettest kapjuk, majd a hármast. (Esküszöm, véletlen volt. Nem véltem, és most nem látnak mosolyogni. Ez – az ilyen véletlenek – azonban már egy másik téma volna.) Másképpen fogalmazva, az említett számsor a hármasból kibontható. De a hármasból még nagyon sok más számsor is kibontható. Végtelenül sok, de ez csak a számszerűséget érinti. A kettesből is végtelenül sok számsor bontható ki, és a négyesből is, de ezek a számsorok más számsorok lesznek.

Ami aktuálisan kibomlik, az a személyiség.

Amiből kibomlik, az a lélek.

S hogy milyen a szinkronicitás: miközben ezt az esszét írtam, szembegyalogolt velem egy poszt. „Senki nem választhatja meg, hogy milyen korba születik és hova.” De. Megválaszthatja. Meg is választja, csak azt kell előtte tisztázni, hogy mit értünk megválasztáson. Összefügg a predesztinációval, a predesztináció összefügg a rendszerkényszerrel, a rendszerkényszer pedig a matematikával, amiről eddig beszéltünk. Az „akarja” és a „belőle következik” ugyanis ekvivalens. Amit ezzel kevernek, az a szándék: az „úgy gondolja, hogy”. Úgy gondolom, hogy itt jó lesz. Úgy gondolom, hogy ez és ez megfelel a céljaimnak. Ez nem lélekszint, nem intuitív szint, hanem racionális szint.

Itt kezdődnek a véletlenek.

A lélek a trichotómia (hármasság, test-lélek-szellem) mediátora, amit a keresztény dichotómia (kettősség, test és szellemi lélek) a középkortól összevont a szellemmel, azért mediátor, mert minden egész szám az „egy” valahányszoros ismétlése. A „lelket” képviselő szám az „egy” és a belőle kibontott számsor között van. Az, amit látni lehet, az alak, vagyis a személyiség és minden, amit csinál. A számsor. De még ez a számsor is változhat az élet folyamán, abból a készletből, amit az alapszám megenged. És ha az életet nem zárjuk le a – fiktív – halállal, akkor változik is. Nem vándorol semmi. Úgy tűnhet, de a lényeg nem vándorol, hanem – így és úgy – visszatükröződik. Ebben és abban, a többi – hogy képesek vagyunk-e a redukcióra – a szemlélőn múlik. (Mi is azok vagyunk, saját magunkat illetően is.) Az alapszám örök, és a maga módján, végső mivoltában – mint fentebb írtuk – az „egy”-et ismétli. A magában álló egy pedig a nullával ekvivalens.

Egyszerre nulla és végtelen.

Minden, amit ezekhez hozzáfűznek, példázat. Olyasmi, mint ahogy Jézus beszélt. Mint ahogy az összes szent könyv beszél. Megszemélyesítés.

Eleinte értették, aztán kevésbé értették, ezért az értőknek/úgy-ahogy értőknek kialakultak a misztikus vonalak, végül megmaradt a rítus, mint alak. Vagy még az se. Lett helyette „az istentisztelet rendje”, mint például a reformátusoknál. Valami hókuszpókusz, ahogy a nép füle a katolikus eucharisztiában elhangzó „hoc est enim corpus meum”-ot („mert ez az én testem”, latin) érthette.

A számok személytelenek és személytelenségükben egyformák. A lét lényege személytelen. Jobban emészthető, ha személyes, másképpen (más képben) képszerű, de valójában személytelen. Minden, amit ebben a képi világban produkálok, inspiráció. Még akkor is inspiráció, ha elfogadjuk (miért ne fogadnánk el? egy fikcióval – támasszal – több, csak ennyi) az auton-heteron kettősséget, Istent is beleértve, hinduktól az Istentől való teljes különbözőséget hirdető reformátusokig.

Számomra az én szememmel nézve, és számára az ő szemével nézve.

Ez az egyetlen hasznos mérő: az inspiráció. Hogy megvalósul-e, vagy nem valósul meg. Ha megvalósul, legyen a megelőző tett (kép) bármilyen, nem volt haszontalan. Bárkinek a bármilyen tette.

Vallásos megfogalmazással – minden vallásba beleilleszthetően – ez a bűnbocsánat. Ha nem valósul meg, és a felszínen marad, jön az az emocionális zűrzavar, ami jönni szokott. Talán szintén Hamvas írja, hogy Püthagorasz pár követőjét beengedte a házába, jóval többet az udvarába, a többiek pedig csak kint kaptak helyet. Jézus is különbséget tett a tizenkét apostol, a hetvenkét kiküldött (Lukács 10, 1-24) és a többi követője között. A nagy tanítóknak kevés tanítványuk volt.

A világ megmentése, az emberiség megóvása, és a hasonlók mindaddig halandzsák, ameddig nem tesszük tisztába, hogy az egész világ mire való számunkra. Mire tudjuk használni. Mit tudunk vele kezdeni. Így önmagukban olyanok, mint amikor valaki az utcán felismer egy televíziós sorozat negatív szereplőjét alakító színészt, és leköpi. Minden egyéb, a politikától a közvetlen megélhetésig csak járulékos elem azért, hogy játékban tartson. Attól a pillanattól, hogy valamiféle masszív valósággá tesszük, és belehelyezzük saját magunkat, az öntagadás paradoxonját valósítottuk meg. Megfosztottuk magunkat a legelemibb fikciótól, az „én” (a saját személyiség) fikciójától. A kiindulóponttól. Attól a számsortól, amit redukálva eljuthatunk a dolgok gyökeréig.

Létrehoztuk a teljes értelmetlenséget. Mást nem.