Gaál Péter: Mindenki egyért, egy mindenkiért

Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy amit életnek neveznek, egy kollektív játék. Minden egyben, hogy elferdítsem kicsit a „hen panta einai” („hen kai pan”, „minden egy”) görög szlogent.

Pantheon egyszerre van és nincs. JHVH filozófiai dimenzió. A Szentháromság (és minden szentháromság) is filozófiai dimenzió. A szentháromság a szent egységhez vezet, ami egyszerre van és nincs, ahogy az előbb leírtam. A három testőr jelmondata („mindenki egyért, egy mindenkiért”) a szög fején találása, ha a fekete rabszolga nagymamától származó, és annak családnevét viselő idősebb Alexandre Dumas minden valószínűség szerint másként is értette. A „mindenki egyért, egy mindenkiért” tökéletesen igaz, csak jól (megfelelően) kell érteni. Nem mindegy ugyanis, hogy hogyan.

Van, aki úgy van mindenkiért, hogy önmagáért van, miközben a többiek úgy vannak önmagukért, hogy érte vannak. László András itt „királyt” (normatív királyt) írna, nekem Buddha vagy a keresztény teológia még nem lebutított Jézusa szimpatikusabbak és időszerűbbek. Nem azért időszerűbbek, amiért Önök gondolják, hanem azért időszerűbbek, mert egyre életszerűtlenebbek. Mindinkább átmennek tiszta elvontságba, ellentétben a tényleges „király” mérhetetlenül terhelt fogalmával. „Ez is átmegy tiszta elvontságba, maholnap szinonimává válik”, replikázhat az Olvasó, és ezúttal is igaza lesz.

De most még nem ment át.

Az a szemlélet, amit az előbbiekben vázoltam, még nem halt ki teljesen. A monumentális épületeknek ma is elsősorban az építtetőit említik, csak másodsorban a tervezőket, a tényleges kivitelezőket pedig maximum kollektíve (mint mondjuk ez és ez a cég), utóbbi két kategória régi (különösen ókori) megfelelőit, ritka kivételektől eltekintve (ilyen volt Salamon temploma) általában sehogy. Görög nevükön Kheopsz, Kefren, Mükerénosz, Dzsószer, Unisz, Sznofru, stb. fáraók piramisait sem a fáraók tervezték, még kevésbé ők építették. Az óegyiptomi nyelvben olyan szó sem létezett, hogy „piramis”: az építmény és a fáraó neve azonos volt.

Van, akinek az a dolga, hogy megoldja („a Felébredettben az egész világ felébred”), van, akinek az, hogy a megoldót kiszolgálja. Szolgálja, írnám szívem szerint, ha ez a kifejezés nem volna még a „király”-nál is mérhetetlenül terheltebb. Nem arról van szó ugyanis, hogy valakinek kiszolgáljuk a szeszélyeit és alátoljuk a jelképes trónt, hanem arról, hogy mindazokat megadjuk neki, amelyek ahhoz szükségesek, hogy végezze a dolgát. Egy írót nem a szövegei hosszúsága vagy a könyvei száma szerint kell(ene) fizetni, és ez minden (valódi) művészre vonatkozik: őket – ha meg lehetne valósítani, amint ma gyakorlati okokból nem lehet – el kellene tartani. Nem Gyemjan Bednijt, hanem Mihail A. Bulgakovot. Nem Vavyan Fable/Molnár Évát, hanem Nádas Pétert. Nem a tetszés a mérce, hanem a művészet. Az a valami, amit nem tudok megfogalmazni, és amire valójában grémiumokat sem lehet kijelölni. Ami nem az a kategória, hogy „nekem ez a véleményem róla, másnak meg amaz”.

Irodalmi példának elég ismét felhoznom az Ulysses-t: Joyce Ifjúkori önarckép-e vagy a Dublini emberek százszor emészthetőbbek, mégis. William Blake költészetét vagy rajzait ember legyen a talpán, aki értelmezni képes, mégis. Nem a tartalom az elsődleges, hanem a forma, mint tartalom. A forma, mint tartalom, és a tartalom, mint forma. Előbbire Babits Mihály, utóbbira József Attila jut most az eszembe. „Jó, ma a társadalmi berendezkedésből kifolyólag az eltartás kivitelezhetetlen. De régen?” Régen elég volt, ha valakit kedvelt az uralkodó. Ez persze azzal járt, hogy a pikszisből ki is lehetett esni, lásd például Augustus császár regnálását. Goethének szerencséje volt, Ovidiusnak kevésbé.

Egy uralkodó (diktátor) lehet műértő, és akkor e tekintetben áldás, hogy egyben uralkodó (diktátor) is. Egy testületben is ülhetnek műértők, de ahhoz, hogy az ő véleményük érvényesüljön, tekintélyeknek is kell lenniük. Tekintély pedig nem a saját kiválóságától lesz valaki, hanem mások vélekedésétől.

„

Egy uralkodó 'felébredett' is lehet?” Mondjuk inkább „ébredező”-nek. Ilyen volt Marcus Aurelius. (Nagy Frigyes is hozzá hasonlóan indult, de ő megfordította a sorrendet, a lényegre már nem maradt ideje. Nem azért „nagy”, amiért lehetett volna. Frigyes is kötelességtudó volt, mint római kollégája, vele ellentétben azonban priorizált.) Mint császárt és mint hadvezért besorolják ugyan az úgynevezett jó császárok közé (a Traianussal – nem Nervával! ő egy bő tizenhat hónapig hatalmon levő öregúr volt, aki maximum „megágyazott” az utána következőknek – kezdődő négy császár közül ő zárta a sort), de sokkal fontosabbak az Elmélkedései, mint a háborúi. Azok csak időt adtak a lassan hanyatlóba forduló birodalomnak. Ez a lényeg. Az idő. Ez a dolga mindazoknak, akik nem elmélkednek.

Időt adni azoknak, akik viszont igen.

És megint egy csavarral zárom. Az idő ugyanis termék. Nem önálló valami. Sokkal inkább jellemző, nem magára nézve, hanem bármi másra nézve. A tér mellett az idő az univerzum egyik tulajdonsága. Az „elmélkedéseknek” az időn kívüliség a lényege. Ahol egyszerre van jelen minden. Azt mondjuk kínunkban, hogy „a jelenben”, de ha nincs se múlt, se jövő, akkor jelen sincs. Minden műalkotás elmélkedés. Betűkbe, hangokba, szobrokba, képekbe, mozdulatokba, épületekbe, összességében valamiféle anyagba – jelképbe – öntött elmélkedés. Innentől válik minden eggyé. A kiszolgáló is, és a kiszolgált is. Minden ezért volt, és csak ezért volt.

Ezért a pillanatért.