Gaál Péter: Minek

Matolcsy Ádám feleségének a táskája, karkötője, az újabb Mészárosné órája, cipője, mindkét Rogánné mindene, et cetera, et cetera. Ráhelt hagyjuk is, végtére ő a trónörökösnő.

Minek?

Már megint itt van a szerelem. Már megint izzad a tenyerem. Minek? Minek? Minek? Én még személyesen Wahorntól hallottam, 1982 körül, akkor volt éppen eltörve a lába. Ült a színpadon, és dobogott hozzá a mankójával, miközben szegény néhai Bernáth(y) Sándor, az én kedves egykori szomszédom a Gellérthegyről (Szirtes utca 27., III. emelet), már ipszilonos névvel, épp krisztusi korban, valószínűleg a rajongó süldőlánykákról álmodozott gitározás közben. „Profik, b...meg, profik!” – mondta nekem előtte a büfében. Pedig a Sándor nem volt kifejezetten szép ember, a ZZ Top gitáros-énekesével, Billy Gibbons-al simán össze lehetett téveszteni. Egyazon évben is születtek, 1949-ben, Sándor januárban, Billy decemberben, csak ő még ma is él.

A Gellérthegyről egyébként máig szép emlékeket ápolok, akkor még lakó voltam, meg húszéves, mármint ’76-ban, amikor odaköltöztem, és akkor még sok minden új az emberfia számára, ami ma már unalmas volna. Érdekes társaság volt különben, mindmáig jellemző szeletkéje a magyar társadalomnak. Volt, ugye, a Sándor, közvetlenül mellettem, Marival, a feleségével. Sándor nem szándékozta az átlagférjek életét élni. Minden áldott nap délután négy felé, amikor Mari érkezése várható volt, elindult a művésztelepre Leninvárosba (ma Tiszaújváros), ahonnét másnap délelőtt került elő, feleség ugye, akkor a dolgozóban. „A te szüleid orvosok, ugye?” – kérdezte Mari tőlem egy ízben. „Nem tudnának felírni valami kis mérget? A Sándornak lesz.” Aztán persze megszületett Zsiga, én meg elköltöztem, innentől nem ismerem a továbbiakat.

A másik szomszédom egy külkereskedő volt és a családja. Az akkortájt körülbelül a nyugati álom magyar megtestesítőjének számított. Volt nekik két hullámos papagájuk. A külkereskedő nem tudta, hogy a papagáj letakarva csendben marad, viszont utált hajnalban felébredni a csicsergésre, így a kalitkát éjjelente a folyosón tartotta. Innentől mi ébredtünk pirkadatkor (őt négy szoba négy fala választotta el tőlük, minket egy). Ezt nem lehet bírni, néztünk egymásra Sándorral, és elhatároztuk, hogy kiengedjük őket. Menjenek Isten hírével, amerre akarnak. Ki is nyitottuk a kalitka ajtaját, de a két madár meg se mozdult. Minél jobban próbálkoztunk, ők annál riadtabbak lettek. Összes karmocskájukkal halálra váltan kapaszkodtak az ülőrúdjukba, kirázni sem lehetett őket, pedig megpróbáltuk. Végül feladtuk.

Ne is gondoljanak a magyar országgyűlési képviselőválasztásokra.

Lakott ott még egy Popper nevű matematikus. Popper Micsoda, erre már nem emlékszem, de nem Péter, a pszichológus, már csak azért sem, mert, mint írtam, ő matematikus volt. Ezt az embert én - két évig laktam a hegyen – napszaktól függetlenül másban, mint zöld csíkos pizsamában, nem láttam.

Azóta tudom, hogy mit csinál egy matematikus. Gondolkozik.

S végül Kálmán, a gondnok. Olyan mindenesféle, erőtől duzzadó, pirospozsgás, városba vetődött parasztember. Füvet nyírt, locsolt, barkácsolgatott ezt-azt, elvolt a nagy közös kertben. Kálmán nem volt se házmester, se besúgó, bár mit lehetett akkoriban tudni. Viccesnek viszont vicces volt, a maga módján. Ha meglátott egy lánnyal, már az udvar végéről odakurjantott: „Na, ezt én is megb.sznám!” Aztán végignézett rajta közelebbről, és tettetett csodálkozással megjegyezte: „De Péter úr! Ez nem a tegnapi!”

Most se gondoljanak a politikusokra.

Sok mindenki más is lakott még ott persze, Kardos G. György írótól – ő írta például az „Avraham Bogatir hét napja” és a „Hová tűntek a katonák?” című könyveket, harcolt Erec Izraelért, még a hősidőkben, és egy akkora kereszt függött a szobája falán, amekkorát azóta se láttam – Esztergályos Ceciliáig, és a kertben gombászó Zimmermann úrig, nem szerette a Gellérthegyet, mindig is falura vágyott, de végül a családja itt vett neki lakást. No de térjünk vissza a táskákhoz és karperecekhez, mármint a gyémántosokhoz. Hogy minek.

Volt a hajdani Eötvös-klubban, ahol most a régi-új Centrál kávéház, Ady egykori törzskávéháza üzemel, egy portás, bizonyos Pista bácsi. Maximum nyolc osztálya lehetett, de ha el szeretnék valahogy képzelni, asszociáljanak Csortos Gyulára a „Hyppolit, a lakáj” szerepében. Pista bácsi maga volt a méltóság. „Ez egyetemi klub, kérem”, mutatott ajtót az utcáról betévedő, tagságival nem rendelkező kószáknak. Pista bácsi nem akárki volt, hanem egy tiszteletbeli egyetemista. Annak számította magát, pont ugyanúgy, ahogy az én Sándor barátom szőke hercegnek.

Mit tesz a pozíció az emberrel.

Nem csak a hozzávalók. A luxusfeleségek nem Cosmopolitant olvasgató háziasszonyok, ahogy a luxusdendi férjek se Berki Krisztiánok, béke poraira. Borkai mester is élesben cicizett, nem a Playboy generálta fantáziájában. Ezeknek az embereknek tényleg van mit aprítani a tejbe, de ez sajnos semminek sem a mérője. Nem mérce, hanem „úgy van”. Se egészségesebb, se szebb, se okosabb nem lesz tőle senki. nem mér semmit, hogy magamat ismételjem. Illetve... igen. Mér.

Pontosan az ellenkezőjét. Azt, hogy valaki mennyire nem az, mint amit mutat. És ez minden egyes újabb hivalkodással csak erősödik. Ha pedig van valami értékes belül, annál rosszabb. Minden egyes újabb gyémántszem onnét lesz elvéve.

Búcsúzóul elmesélek egy kis történetet.

A Krisztus utáni első évezred végén spanyol követek érkeztek Medinat az-Zahrába, a Kurtubától, spanyol nevén Córdobától északra fekvő városba, III. Abd ar-Rahmán kalifához.

A córdobai emírség 756. május 14. óta létezett, amikor a kalifa elődje, az omajjád I. Abd ar-Rahmán, a Kurajsiták Sasa, az ad-Dáhil, Hódító a quadalquiviri csatában legyőzte az abbászida kormányzó csapatait. I. Abd ar-Rahmán még csak córdobai emír volt, bár 778-ban Zaragózánál magát Nagy Károlyt is tönkreverte – a „kalifa” címet 151 évvel a zaragózai győzelmet követően III. Abd ar-Rahmán viselte először.

Az út, amelyet a követeknek Córdobától Medinat az-Zahráig meg kellett tenni, szőnyeggel volt borítva. Az út két oldalán katonák álltak, kivont, hosszú kardjaik boltívet alkotva kapcsolódtak össze hegyükkel a magasban. A követeknek a kardok árnyékában kellett haladni, mintha egy fedett folyosón mentek volna. Csak az Isten ismerhette azt a félelmet, ami rájuk telepedett, írta később Muhti-d-Din ibn Arabi.

Medinat az-Zahrá kapujánál a földet brokát fedte a városkaputól a trónig. A város több pontján trónszékekre emlékeztető karosszékekbe selyembe és brokátba öltöztetett kamarásokat ültettek. A követek, amint megláttak egy kamarást, abban a hitben, hogy ő a kalifa, lábai elé borultak.

„

Emeljétek fel a fejeteket” – szóltak rájuk –, „ez csak egy rabszolga.” A követek végül egy homokkal beszórt udvarra érkeztek, melynek közepén, kopott vászonruhában a kalifa ült lehajtott fejjel: mindaz, amit viselt, nem érhetett többet néhány dirhemnél. Előtte egy Korán, egy kard és egy máglya volt.

„

Ez itt a szultán” – mondták a követeknek. A kalifa fölnézett, és mielőtt a követek megszólalhattak volna, azt mondta nekik: „Isten megparancsolta, hogy meghívjunk benneteket erre (és a Koránra mutatott); ha elutasítjátok, akkor erre hívunk benneteket (és a kardra mutatott); és sorsotok (a lobogó tűzre mutatott) ez lesz.”

Most, egy évezred elteltével annyi a különbség, hogy mindenhol csak kamarások ülnek.

Nem is hívnak meg senkit semmire.