Gaál Péter: Oltári (Krisztus nevében, lőjetek)

Eucharisztikus gondolatok, avagy szentség és szenteskedés.

„Fővárosunk egyszer már otthont adott a kongresszusnak 1938 májusában – az volt sorrendben a 34. –, ahol az emberiség legaljasabb és legpusztítóbb háborúja előtti utolsó békeévben fontos üzenetek hangzottak el. Rövid időre Magyarország ismét a kereszténység védőbástyájaként tűnt fel a világ közvéleménye előtt a kommunizmus és a neopogányságnak nevezett nácizmus harapófogójában. Nem mi állítjuk, Eugenio Pacelli bíboros, pápai legátus, a későbbi XII. Piusz pápa fogalmazott így a ’38-as nyitóbeszédében.” (24.hu)

Hát ez azért barokkos túlzás, még ha XII. Pius (ez nem egy olyan, magyarba átment és ezért magyarosan írható latin szó, mint például a kormányoldalon jól ismert „szervilis”, hanem egy név: ezzel az erővel a Bush is lehetne Bus, esetleg Bús, apát és leginkább a fiát sokan oda is kívánták elnöksége alatt, de kit nem, persze akkor viszont kis kezdőbetű, tudom) valóban mindezeket találta is mondani. A „neopogányság” egyébként később is feltűnik a (magyar) keresztény/keresztény retorikában, csak más tartalommal, amely tartalmat legeklatánsabban a Szele Tamás barátom által nemrég megénekelt dr. Gyárfás Ágnes lovagdáma és mestere, Badiny Jós/Jorcsik Ferenc munkássága képviseli, természetesen nem egyedül, hanem kisebb-nagyobb próféták koszorújában képviselik, ilyen többek között Bakos Attila, akinek „A Duna evangéliuma” című remekművét mindenkinek szeretettel ajánlom, aki igazi, kemény elvonókúrára vágyik, nagyfai értelemben. Hozzácsaphatnak egy tanulmányi kirándulást is Verőcére, mondjuk a Kárpát-Haza Templomához, amelyet egyetlen keresztény/keresztyén püspök se volt hajlandó se megáldani, se felszentelni, hiába kapacitálta őket az ötletgazda Bethlen Farkas, akkori polgármester. De Farkas az autentikus magyar népzenét is szereti, ahogy én is, és a kislányom - szép, szőke, kék szemű, mint egykor az alánok/szarmaták voltak, ha hinni lehet a korabeli leírásoknak, nulla zsidós jelleggel, pedig egynyolcad az egynyolcad - fejét is megsimogatta, amikor nála jártunk, tehát róla többet nem írok. Tizenegy éves történet ez, mármint a „templomé”, íme az írásos, korabeli ökumenikus püspöki nyilatkozat:

„Bár nemzetünk múltjának részét képezi ez a gondolatvilág, mindez még a kereszténység előtti hitvilághoz tartozik, s nem egyeztethető össze Krisztus-hitünkkel. Már korábban is többször felemeltük szavunkat a sajnálatos módon elburjánzó újpogány jelenségekkel szemben, amelyek gyakran híveinket is összezavarják. A verőcei 'Kárpát-Haza Templomát' így a magunk részéről csak emlékhelynek tudjuk tekinteni, semmiképp sem keresztény templomnak. Ezért legnagyobb sajnálatunkra az avatáson nem tudunk részt venni.

Beer Miklós római katolikus megyéspüspök

Szabó István református püspök

Fabiny Tamás evangélikus püspök”

Na persze, azóta a világ is fordult, a Tan kereke is, bele a mostani szélárnyékba.

Nézzük inkább a harapófogót. Ami a „kommunizmust” illeti, arra még sokan emlékeznek, többek között én is. A békepapokra is sokan emlékeznek, püspököstől, az Egyezményre is, amit legelőször a református, legutoljára a katolikus egyház írt alá, az Állami Egyházügyi Hivatalra is, a templomokban elhangzott könyörgésekre is állami vezetőinkért, akár most. Nincs új a nap alatt, mondta a Prédikátor. Még mielőtt elkezdene engem megint valaki tanítani e tárgyban, beleértve teológiai oktatásomat is: református teológiát végeztem, de jártam katolikusra (volt leckekönyvem, így helyesebb, és bejártam órákra, leginkább Nyíri Tamás – nem keverendő Kristóffal – professzoréira filozófiából, Bolberitz már lajtosabb volt, Rózsa Huba még lájtosabb, már ami a zsoltárokat illeti, biztosan, mert tovább nem volt türelmem hozzá), de beleszagoltam a judaizmusba, iszlámba, leginkább a buddhizmusba is, most próbálom ezeket és másokat szintetizálni saját magammal és saját tapasztalataimmal/gondolataimmal, ez lesz az „Őrölj, malom, őrölj”, ha kész lesz. Eddig kétszázezer leütés, az öt és fél szerzői ív, mint felvilágosítottak a minap. László András összehasonlító vallásfilozófiának hívná. Ki a vallást, más a sült kolbászt hiányolja majd belőle, én pedig nem hívom sehogy.

Az utóbbi negyven évben bárki megkérdezte tőlem, hogy milyen vallású vagyok, az egyetlen – szerintem – értelmes választ tudtam csak rá adni: „egyéb”.

Nagyon jól elvolt a magyar egyház a kommunizmusnak nevezett szocializmusban is, a köpcös kopasz uralkodása után, hacsak párttag nem volt, gyakorlatilag mindenkit békén hagytak hitét gyakorolni, és valahogy a német egyház is elvolt Hitler alatt, ha hihetünk a fennmaradt fotóknak a német üdvözlésre lendített karú főpapokról. Az üldöztetések en bloc üldöztetések voltak a rendszer ellenségei számára, hogy közben Himmler mit fantáziált az ősgermán vallásról, mindezt nem érintette. A náci vezetésben se Rosenberget, se Himmlert nem tartották korszakos zseninek, hogy finoman fogalmazzak.

Azért erről a védőbástyáról, ami Magyarország lett volna, mind a három páncélosával, amit a korabeli vicc szerint kiküldhetett a szovjet frontra, mint a nácik szövetségese, nem ártana néhány polgári szót ejteni. Az egészben az a csavar, hogy a védőbástya-mivolt valamiképpen igaz, nem csak a magyar katolikus egyházra vonatkozóan, hanem az egyetemesre vonatkozóan is, amit a kereszténységet illetően – mint „katolikus” – már önelnevezésében kisajátított.

Csak nem úgy.

Elöljáróban annyit, hogy nem mindenkiről lesz szó, csak egyesekről, szemben azokkal a más egyesekkel, akik ennek az ellenkezőjét csinálták. Most sem célszerű általánosítani, ne is tegyék. Mindazonáltal az egyház továbbra is az egyház, és annak irányvonalát továbbra is a helyi és nem helyi prominensei szabják meg. Az egyház (is) akármilyen lehet, ki is lehet jelenteni róla, addig, ameddig össze nem keverik a szezont a fazonnal, a részt az egésszel. Utána is ki lehet, de akkor gyorsan gondoljanak Weörestől arra, hogy

„minden elvont közösség ködkép; és aki a ködben rohangál, előbb-utóbb elevent tipor” (A teljesség felé).

A magyar kommunizmus egyáltalán nem volt ártalmatlan jelenség, volt vörösterror, persze volt fehérterror is, aztán volt még egyszer vörösterror, meg egy kis maradéka ötvenhat után Kádár alatt, de a konszolidáció után ez kifújt. Diktatúra volt, terror nem volt. De akármilyen is volt nálunk a kommunizmus – ez nem a lenini-sztálini Szovjetunió, nem a maói Kína, vagy a Pol Pot-i Kambodzsa –, közel se volt olyan, mint a nácizmus és a nyilasok pár hónapja, együtt kicsivel több, mint egy éve. Pár száz halott kontra négy-hatszázezer, és itt csak a terror áldozatairól beszélünk. Nem volt olyan nagyon erős az a bástya, mármint az áldozatoké. És ami a hóhérokat illeti? Itt vakarjuk meg a fejünket. Itt jövünk zavarba.

Mert az a bástya sokkal erősebb volt. Az volt a bástya.

Nehogy azt gondolja valaki, hogy az egyház és a fasiszták/nácik között olyan nagy hivatalos ellentét feszült. Már a Vatikán is a Ducénak köszönheti mai államiságát. Ez volt az úgynevezett lateráni egyezmény, 1929. február 11-én írta alá Benito Mussolini és XI. Pius pápa, XII. Pius elődje nevében Pietro Gasparini bíboros. Rengeteg fasiszta pap volt, és rengeteg náci pap is volt. Ami Magyarországot illeti, a Margit körúti ferences rendház volt a nyilas ifjúság első illegitim gyülekezőhelye. Kun „páter” kiugrott minorita (ferences) szerzetes volt. Kun András nevéhez fűződik többek között a Maros utcai zsidókórház betegeinek és személyzetének lemészárolása, meg még olyannyira sok minden, hogy az már a nyilas Nemzeti Számonkérő Széknek is elég volt a halálbüntetés kiszabásához (amit azért nem hajtottak végre). Amikor Szálasi Ferenc „nemzetvezetői” minőségében először látogatott Pécsre, legelőször a ferenceseket kereste fel. (A ferencesek egyébként nem csak nálunk szorgoskodtak kivégzéseknél, hanem Horvátországban is, erről Zoltán Gábor, az Orgia szerzője tudna hosszabban mesélni.) Szinte naponta haladok el a Margit körúti templom és rendház előtt. Szinte naponta látom a kirakatban (olyan is van) a mártír pap-szerzetesek képeit és a kísérő szövegeket. Elhiszem, mert elhiszek én mindent, de valahogy... olyan hiányosnak tűnik a felsorolás. Nem volt az csupa heroizmus, és napfényes-melegséges krisztusi szeretet. A „Krisztus nevében, lőjetek!”, Kun „páter” elhíresült parancsa is benne van abban a pakliban.

Ha az ember nem bátor szembenézni önnön múltjával, akkor önnön jövőjét hamisítja meg. És ez az intézményekre ugyanúgy vonatkozik, a magyar államtól a magyar és egyetemes egyházig. Az az önkápráztató giccs lehet csak belőle, amit tegnap este láttam-hallottam a Moszkva (Széll Kálmán-) téren, az eucharisztikus kongresszus jegyében. A mai hivatalossá tett, mindenre kiterjedő, önkápráztató giccs.

Hazugsággal és elkenéssel csak Patyomkin-falut lehet építeni.

Nekem így gejl. Számomra a vallásnak méltósága és tartalma kell, hogy legyen. Mély tartalma. A (nem csak keresztény) vallás eredeti mivoltában religió, visszacsatlakozás, visszatérés, megtérés, görögül metanoia. Olyan, mint a szabadkőművesek körzője: kört ír le. Nem egyszerű confessio, megvallás, arról nem is beszélve, hogy messze nem mindegy, minek a megvallása. De térjünk vissza az egyházhoz, a nácizmushoz és a bástyához.

A háború után a Vatikán ebben a tekintetben valóban bástyaként funkcionált: a menekülő nácik bástyájaként. Nem feltétlenül a pápa vezetésével, még az se biztos, hogy a pápa (az a bizonyos XII. Pius) egyáltalán tudott róla (így szokták mentegetni), de hogy semmiről ne tudott volna, az számomra elképzelhetetlen. A kulcsfigura egy vatikáni osztrák püspök, bizonyos dr. Alois Hudal volt, de magyar szál is akadt: a genovai San Antonio gyülekezet pátere, Dömötör Eduárd atya, aki nem másnak, mint a ferencesek segítségével hozzá menekült Adolf Eichmannak állított ki és írt alá vöröskeresztes igazolványt (Dömötör Hudal mellett a náci „patkányút” egyik fő egyengetője volt). Egyházi segítséggel menekült el a felelősségrevonás elől (végleg) Josef Mengele, és Eichmann jobbkeze, Alois Brunner is. Eichmannak szintén a ferencesek szereztek egy Riccardo Klement névre szóló menekültigazolványt, majd argentin vízumot a nácikkal régóta szimpatizáló Juan Perón Argentinájába. (Bizony, Evita szerette a nácikat, akit Madonna oly sikeresen alakított a musicalben.) Volt, aki a Vatikánban is maradt. 1944-ben ide menekült Krunoslav Sztyepan Draganović usztasa ezredes, aztán itt is ragadt, mint Monsignore Draganović, a San Girolamo Illír Kollégium teológusa. E minőségében leghírhedtebb patronáltjaként magát a Poglavnikot, Ante Pavelić usztasa vezért juttathatta ki szintén Argentínába, aki végül 1959-ben, Madridban halt meg, ágyban, párnák között, büntetlenül.

És itt nem pár emberről, a főnökökről, még csak nem is százakról, minimum ezrekről beszélünk, ha nem többről. Az argentin Bevándorlási Iroda római központjának főnöke egy szaléziánus atya, José Clemente Silva négymillió kompromittált személy argentínai bevándorlásának elősegítésére kapott utasítást. A CIC (Counter Intelligence Corps, a CIA jogelődje) a menekülést segítő papokat egyszerűen csak The Good Fathernek hívta.

De hátha a bárgyúságig és gyengeelméjűségig naivak voltak, akiknek sejtelme se volt, kiket pátyolgatnak? Nem. Nem voltak azok. Hudal egyik pártfogoltja, Franz Stangl, a sobibori és treblinkai megsemmisítő táborok parancsnoka, akinek a keze alatt kilencszázezer (!) ember lelte halálát, leírja első találkozását a püspökkel: „A püspök... kinyújtotta minkét kezét felém, és azt mondta: Maga biztosan Franz Stangl. Már vártam önt!” (A vatikáni nácimentés forrása Guido Knopp: Óva int a történelem című dokumentumkönyve) Hogy végképp semmi kétség ne merülhessen fel e tárgyban, itt vannak máganak Hudalnak az emlékiratai: „karitatív munkám egészét vezető nemzetiszocialistáknak és fasisztáknak szenteltem, különös tekintettel az úgynevezett háborús bűnösökre”. A pápához fűződő viszonyáról csak az utódját, Jakob Weinbacher püspököt idézném: „Hudal püspök kétségtelenül nagyon közel állt XII. Pius pápához. Barátok voltak.”

És ez még így is csak egy elnagyolt, nagyon vázlatos és hiányos felsorolás volt.

Az eucharisztiáról, oltáriszentségről, se így, se mint Oltáriszentség-kongresszusról (sic!), Misekongresszusról (sic!), vagy (ez a legelfogadhatóbb) Hálaadási Kongresszusról (a görög „eu” és „kharisz”, „hálaadás” szavakból) nem fogunk beszélni. Ez van, olyan, amilyen, én azt gondolom az egészről, amit gondolok, részben le is írtam, Önök azt, amit Önök gondolnak.

Ameddig nem kötelező, és ameddig nem feltétele semminek, hogy szeressem, addig legfeljebb nem nézem meg.

Bástya elvtárs viszont inkább maradjon meg a filmvásznon.