Gaál Péter: Pocsemu?

Miért? Ezt kérdeztem magamtól tegnap. Az előzménye az a bújtatott hír volt, hogy megkezdték az amerikaiak evakuálását Oroszországból.

Kétszeresen indirekt módon: egy kétlépcsős üzenettel felszólították őket a távozásra: az első sorokban csak az amerikai–orosz kettős állampolgárokról volt szó, mint akiket a besorozás fenyeget, a végéről azonban az „orosz” lemaradt. (Szele Tamás barátom külön felhívta rá a figyelmemet.) Én az ukrajnai háborúban akkor lettem teljesen biztos, amikor Putyin jachtja elhagyta a hamburgi kikötőt, majd az amerikaiak – mint most, csak direktebben – távozásra szólították fel az Ukrajnában tartózkodó honfitársaikat.

Ez a dolgok rendes menete háború előtt. Aztán elszivárognak a diplomaták, előtte megsemmisítve a dokumentumaikat, melyek leginkább kémkedésről és titkos utasításokról szólnak (a követségek személyzetének jelentős része – az orosz követségek szinte egésze – diplomáciai fedésben működő hírszerző), majd cihelődni kezd a nagykövet is, hogy a hadüzenet átadása után azonnal indulhasson. Legvégül a nagykövet távozik, miután utolsó – többnyire kínos – feladatát teljesítette, mint anno a német Schulenburg Moszkvában, majd a japán Nomura Washingtonban.

Na persze most látszólag fordított a helyzet, mindenesetre nem fogadnék rá, hogy a nyugati orosz és kínai követségek nem cihelődnek.

De miért? Mivégre ez az egész így, ahogy történik? Háborút akarnának az oroszok kiprovokálni? Ki az az őrült – ezt a szót, hogy „őrült”, nagy vonalakban egyébként is mellőzném: Hitler se volt őrült, Todzso tábornok és Hirohito császár se, ahogy Putyin és Hszi Csin-ping se az, már amennyiben még... de ne fantáziáljunk –, aki ilyen erőviszonyok mellett a biztos vereségbe igyekezne, aminek csak a biztos, teljes és kölcsönös pusztulás az alternatívája? Az orosz hadsereg hagyományos értelemben egy középhatalom – Nagy-Britannia, Franciaország – szintjét is mélyen alulmúlja. Egyedül a létszámában bízhat, abban is egyre kevésbé: ez már nem az egykori Szovjetunió, hanem népességét tekintve annak legfeljebb (legfeljebb) a kétharmada, és az is egyre fogyatkozik. Száz segédmunkás sem ér fel egyetlen munkagéppel: itt nem igaz, hogy sok lúd disznót győz.

Hiszen látjuk mindezt Ukrajnában.

Akkor mi ez az egész? Kína és – teszem azt – Irán szövetségében bíznak? Ennyire még egy őrült se lehet hülye, Putyin pedig, mint mondtuk, nem őrült. Bármi lehet – az is –, pszichopata, Oroszhonban nem újdonság, véreskezű gyilkos, politikai útonálló, babilóniai szakács, makedóniai kerékbetörő, alekszandriai kecskebaszó, kamenyecki hóhér, viperának unokája, a faszunk görbülete –, de hülyének nem hülye. Tehát makacsul felvetődik a kérdés:

akar-e Moszkva háborút? Mármint olyan rendeset, nagyot.

Most (most) azt gondolom, hogy nem. Még akkor sem, ha Kína – ehhez a belső erőviszonyokat és a dolgok belső állását kell(ene) ösmerni, azt meg Kína esetében, hát... – rászánná magát valami – például Tajvannal kapcsolatos – meggondolatlanságra. Hirohito kolléga annak idején rászánta magát, és mi lett a vége.

Az olyan becsapós, és egy exügynök, ha csak végleg el nem ment az esze, mindig magából indul ki. Ebből is látszik, hogy a Führer festőnek készült, nem ügynöknek (noha az is volt egy rövid ideig, ameddig a DAP-be – Deutsche Arbeiterpartei, Német Munkáspárt, még nem nemzeti és nem szocialista – be nem lépett).

De akkor mit akar Moszkva? Könnyeket. Nem hisz nekik, csak látni szeretné őket. A hagyományos fegyverekkel megvívott háborúban esélytelen, nukleáris háborúban elpusztul, korlátozott nukleáris háborúban a meghódítandó terület, amire csapást mér, hasznavehetetlenné válik. Ellenségei gazdaságával nem veheti fel a versenyt, szövetségesei kihasználják, majd jó eséllyel cserbenhagyják, és még örülhet, ha le nem csípnek belöle egy kisebb-nagyobb darabot. Mit tehet ebben a helyzetben? Azt, amit tesz. A gyengébb és heterogénebb társaságot, az Európai Uniót megpróbálja háború nélkül kilőni. Már a szíriai menekültekkel elkezdte puhítani, a rengeteg dezinformációval, most az energiamegvonással. Nem a politikusokat, hanem a lakosságot, mint minden jóravaló terrorista, akik amúgy is közel állnak a szívéhez már a megboldogult Szovjetunió óta. (Ez persze a Nyugattól sem idegen, a szíriai orosz pusztítás csak Bombázó Harris brit légimarsall – például drezdai – munkálkodásának kicsinyített mása lehetett.)

Most, a tél küszöbén a gázvezeték következett. Szőrmentén, óvatosan, de úgy, hogy a kedves nyugati publikum ne csak azt érezze, hogy mostantól akkor se lesz neki télire gáz, ha lehetne, de azt is, hogy az oroszok már a spájzban vannak. A felségvizek, illetve gazdasági övezetek határán. Ez már nem a távoli Ukrajna. Ha nem volnának ennyire rezisztensek a történelmi tanulságokra, akkor az oroszok eszébe kellene, hogy jusson, hogy kezdődött a második világháború: a britek és lengyelek fenyegetésével, a keleti (még csak lengyel) hadjárattal (mi ugyan befogadtuk a lengyel menekülteket, de a németek kiszolgálói voltunk – gondoljanak most az ukránokra, „Magyarország segít”, napi cím a kormánysajtóból), majd Dánia és Norvégia megtámadásával.

S mi lett a vége.

Ez még nem világháború. Hogy az lesz-e belőle, nem tudom. Ha tényleg nem akarják is, az oroszok se tudhatják. Ők a maguk rulettjét játsszák, szokásuk szerint, csak az a baj, hogy ezúttal mindenkivel azt játszatják. Nagyjából az elején meg is mondták: ha nem kapják meg, amit akarnak, vesszen minden. Még az is lehet, hogy ők se gondolták komolyan. De hát a történelem nem kívánságműsor, hanem egy szigorú rendszer, ahol a szabályokat nem mi diktáljuk.

Oroszként éppúgy nem, mint angolként, franciaként, olaszként, németként vagy éppen amerikaiként.

Aztán lehet meglepődni, arra a pár másodpercre. Ha már abba a tévedésbe ringattuk magunkat, hogy ami akkor érvényes volt, az ma már nem az.