Gaál Péter: Proxy Maxi

Ha adhatok egy tanácsot a hétvégére (is): ne a kormánysajtóból akarjanak okosak lenni. Az ellenzéki sajtóból se, és a kettő összevetéséből se. Különböző, tényeknek csúfolt nézetek célzatos csoportosításáról van szó, a (különben megvalósíthatatlan) objektivitás látszata kedvéért néha egy-egy ellennézet bedobásával.

Létezik középutas sajtó? Egyáltalán, létezik középút? Nem. Nem létezik. Törekvések azonban léteznek. De ha mindezt figyelmen kívül hagyjuk, mi marad?

Az ember.

Az igazi középút az ember, de az ember, hírlapírótól hírlapolvasóig mindig szubjektív. Más nem tud lenni. Törekedni bármire törekedhet, de a bőréből nem tud kibújni. Mindenben benne lesz ő. Minden kivitelezésben. Innentől a kedves Olvasók nem híreket fognak olvasni, tényeket végképp nem, hanem...

... kórképeket.

Ez alól én se tudok kibújni, de Önök sem. Ezért teszem hozzá minden opusomhoz úton-útfélen, hogy nem szentencia, nem „igazság”, hanem az én személyes, pillanatnyi véleményem, amit attól kezdve, hogy milyen egyéb dolgok foglalkoztatnak éppen, egészen addig, hogy az éjjel hogy aludtam, mit hallottam a gangon/szaunában (hogy Garaczi Laci sziporkáinak emblémáját is belevegyem), befolyásolni fog. De ha ezt egy hírlapíró teszi hozzá, akkor vagy lehúzzák az egészet, vagy csak a magára vonatkozó részt, majd átminősítik hírmagyarázatnak. És akkor itt vannak még az egyéb befolyásoló tényezők. Mindezek, így együtt pedig nem a „valóságot” mutatják meg, hanem a személyiséget. Hogy kire mi hat, és ki mit fogad be. Mit szűr, és hogyan szűri. Hogy mit priorizál., és miért.

Ez a „miért” lesz ő.

Schmidt Mária se kivétel, és én se vagyok kivétel, aki Schmidt Máriát használom most ürügyül, hogy megmagyarázhassak Önöknek egy – nem mai – nézetet. Aztán vagy elfogadják, vagy nem. A nézetek fikciók. Azok is maradnak, mert, mint említettem, nem tudunk kibújni a bőrünkből. Mostanában sok filozófiát vagyok kénytelen olvasni, csak Önök azt nem látják, és nem is fogják látni: a Malom egyetlen sorához nekem néha napok kellenek, ameddig megemésztem a vonatkozó egyéb nézeteket, és megpróbálom a saját konzekvenciáimat levonni, hogy én saját esszenciát, Önök pedig (esetleg) valamiféle saját inspirációt nyerhessenek ki belőlük. Jelen pillanatban se ezzel kellene foglalkoznom, ha jól számolom, éppen kilenc egyéb ablak van nyitva a gépemen, de ez jött az ujjamra, hát megírom. Tehát mostanában sok filozófiát, nyelvfilozófiát, matematikai és egyéb logikát kell olvasnom, hogy előbbre jussak valamelyest, Kanttól és Stuart Milltől Saul Aaaron Kripkéig és Alexius Meinong dzsungeléig, ahogy a fiktív objektumok „lakóhelyét” szokás nevezni. Egész megszoktam már ezeket, bár Bereményit plagizálva igénybe vesznek. (Apropó, hogy legyen valami szórakoztató is itt: fiktív objektum nincs, mert minden objektum szubjektív, vagyis objektív mivoltában fiktív.) Ami viszont kétségtelennek tűnik, az az, hogy minden filozófia előbb vagy utóbb, így vagy úgy, direkt vagy indirekt módon a nyelvnél köt ki. Innentől válik érdekessé, mégpedig az, hogy a nyelv a filozófiának mindenekelőtt nem az eszköze, hanem a tárgya lesz (lásd például Wittgensteint). A nyelv a gondolkodás alapja. A gondolkodás a nyelvet nem alakítja, hanem követi. Követni kénytelen. Amennyiben nem követi, kollektíve kirostálódik (lásd például a magyar nyelvújítás hullámait), individuálisan pedig a pszichológia/pszichiátria kompetenciájába utaltatik.

A nyelv maga a gondolkodás. A gondolkodás maga az egész világ. Nem a világ anyagi tartalma, hanem az anyagi tartalom szerkezete. A szerkezet nem pusztán alak, hanem alakban kifejeződő forma.

A logika forma.

És itt jön a mai könnyedség, a hétvégi rágcsa. Itt jön Schmidt Mária. Ő ugyanis azt találta mondani, hogy ami jelenleg Ukrajnában folyik, az proxy háború az Amerikai Egyesült Államok és Kína (sic!) között, amennyiben Ukrajna helyettesíti az Egyesült Államokat, Oroszország pedig Kínát. Ez a proxy háborúsdi agyonrágott csont, régen nem használták, pedig igazán használhatták volna, már az Egyesült Államok hőskorából is (ha éppen az Egyesült Államok merült fel), sőt előbbről, amikor még angolként huzakodott a franciákkal, többnyire ilyen és olyan fehér katonasággal megtámogatott, fehér fegyverekkel ellátott ellenséges indián törzseket uszítva egymásra. Talán még emlékeznek James Fenimore Cooper indiánregényeire (Az utolsó mohikán, Vadölő, Nyomkereső, Bőrharisnya, stb.) vagy Kenneth Roberts Északnyugati átjáró-jára. A gyarmatbirodalmakban, ilyen volt a legnagyobb, a brit gyarmatbirodalom is, jószerével alig volt anyaországbeli katonaság, de, hogy még mélyebbre nyúljunk a történelem bugyraiba, a Római Birodalom se volt kivétel. A proxy háborút a kedves Olvasók is imádják, köszönhetően minden bizonnyal az angol szavak divathullámának. Ami angolul van, az olyan... modern. Ez se új dolog persze, csak régen a német volt modern, meg a francia, azelőtt a latin, az ókorban a görög, azelőtt az arámi, hogy csak az európainak nevezett – átvett – kultúra bölcsőjéből merítsünk.

Tehát proxy háború. Akkor a koreai háború is proxy háború volt, csak ott a jeles történésznő (!) után a kínaiak képviselték az oroszokat, akik még szovjetek voltak, a vietnámi is, ahol a vietnámiak, Afganisztán, ahol az afgánok előbb az amerikaiakat képviselték, majd az oroszokat és a kínaiakat. A Közel-Keletbe ne is bonyolódjunk bele. Még elébb a spanyol polgárháborúba se. Ott aztán volt összefonódás bőven. Az ember csak kapkodta a fejét, hogy ki kivel van. Ki kit képvisel, már csak a spanyol köztársaságiakat nézve is. Hogy kit szeret a Nyugat? A fasisztákat? Vagy csak a „kommunistákat” nem szereti, kivéve azokat, például Hemingwayt, akik igen? Vagy... tényleg, kit szeretett Hemingway? És mi maradt neki a végén? Az, ami az öreg halásznak? Nem, nem a golyóra gondolok.

Nagy felismerések lennének ezek, ha nem lennének a végletekig lebutítva.

De le vannak.

Máriánk, elvnélküli elvtársaival egyetemben (Bayer, Gajdics, Nógrádi, Bogár Laci bácsi és a többiek) vélhetően nem is törekszik többre, mint a felszínességre. A kicsit értelmiségibb olvasók butítására, a többinek ott van a kormányinfó és maga a Vezénylő Tábornok, aki már tábornoklásában is egyre inkább kezd az ukrajnai orosz vezénylő tábornokokhoz konvergálni, csak ezt a régi nimbusz úgy-ahogy még ellensúlyozza. Még egyelőre, ideig-óráig. És persze ott vannak a trollok. A fanok, ki hivatásból, ki elhívásból, ki önelhívásból.

Az már a gödör feneke.

Attól kezdve, hogy az emberiség kilépett a tisztán nemzetségi-törzsi korszakból, és megjelentek a társadalmak (még ez se ilyen egyszerű, mert a társadalom vezetése is állhat törzsi alapon, lásd a fél világot Afrikától a Közel- s Távol-keletig), megjelentek az erősebb és a gyengébb társadalmak is. Nevezhetjük őket államnak, de mondjuk hun „állam” helyett se véletlenül használnak hun birodalmat, ti. az államhoz némi szervezettségre van szükség, éppen annyira, hogy államnak lehessen nevezni (a mongol birodalmak már egészen más tészták voltak, pláne, ha egy már meglévő struktúrára épültek rá, lásd Indiát és Kínát, bár innentől kétséges, mennyiben tekinthetők a továbbiakban mongolnak, akár Nagy Sándor birodalma, különösen Sándor halála után görögnek). Attól függően, hogy mit nevezünk „világ”-nak, megjelentek a regionális, illetve világhatalmak. (Valójában világhatalom, olyan hatalom, mely a világ egészére befolyást képes gyakorolni, csak ma lehetséges.)

Ezek a nagyhatalmak pedig az akciórádiuszukon belül kikerülhetetlenek voltak. Valamiképpen mindenben benne voltak, ami ott történt, vagy úgy, hogy hagyták, mert nem volt nekik fontos, vagy úgy, hogy aktívan beleszóltak. És beleszóltak az ellenlábasaik is. Sokszor – a legtöbbször – közvetve, a rivalizáló helyi érdekcsoportokon keresztül. „Oszd meg és uralkodj.” Ismerős?

A közvetlen nagyhatalmi szerepvállalás csak a vége. Ha Magyarországot nézzük, gondoljanak a hódoltság idejéből Erdély lavírozásaira török és német között, vagy a hajdúkra és kurucokra.

Mindenki szereti mással kikapartatni a gesztenyéjét. És ha már a gasztronómiából merítünk, mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti. Kicsiben is, nagyban is.

Az emberi gondolkodás rendszere – ameddig az ember alapvetően nem változik meg, de attól fogva nem tekinthető embernek – nem változik. Most is ugyanolyan, amilyen lehet. Itt kanyarodunk vissza ennek az írásnak az elejéhez. Innen ered az a téves és nem téves közhely, hogy „a történelem ismétli önmagát”. A történelem mint történelem nem ismétli önmagát, mert a történések nem ismétlődnek, csak szerkezetileg. Erre és erre ez a megfelelő lépés. Nem azért megfelelő, mert az akaratunknak megfelelő irányba visz, hanem azért, mert a többi lépés – az időben előre haladva gyorsulva szűkülő ütemben – nem előre-, hanem mellé lépés. Nem folytatja a láncot, ami ettől függetlenül se szakad meg, mert ha megszakad, az egyben az emberi történelem végét is jelenti. Ezért élek történelmi példákkal. Ki lehet belőlük ókumlálni, hogy mi várható. Csak a sajtóhíreket kell elengedni a fülünk mellett. A szubjektív napi kavarásokat.

Földtörténeti szempontból a homo sapiens sapiens (így, megkettőzve, az a pár tízezer neandervölgyi elhanyagolható) története ugyan igen kurta, különösen, ami az írott történelmet illeti, nem is megbízható, de ez csak akkor érdekes, ha belemerülünk a részletekbe. Ahhoz, hogy valamit mondjunk, így is éppen elég hosszú, különösen egy emberélethez viszonyítva. Minket a szerkezet érdekel.

Ami most Ukrajnában folyik, mint láttuk, nem újdonság. De nem lehet azzal agyoncsapni, hogy ez Amerika és Oroszország (pláne Kína) háborúja, mert akkor hajlamosak lennénk azt gondolni, hogy ezzel meg is beszéltük. Innentől ezt vagy azt kell szeretni, kinek mi a zsánere, és kész. Vagy nem szeretni. Lehet kimenni a Szabadság (vicces, ugye?) térre vagy az Andrássy útra. És ami a magyar kormányt és szócsöveit-trolljait illeti, ez csak terelés. Magyar kormány is van, ellenzék is van, és – képzeljék – nem Putyin vagy Biden emberei, csak Putyin vagy Biden tűnik számukra megfelelő lónak, hogy a saját céljaikat elérjék. Hogy persze mi következik ezekből, már egy következő stáció.

A Krisztus előtti második század közepén élt az akkori Izrael (Júdea) területén egy zsidó főpap, bizonyos Matatiás. Azért csak „területén”, mert Izraelt Nagy Sándor egyik utódbirodalma, a Szeleukosz makedón hadvezérről elnevezett Szeleukida uralta. Matatiás a vallást felhasználva függetlenségi háborút indított, amit halála után fiai folytattak. Kezdetben Júdás, majd eleste után Jonatán, őt követte Simon. Júdás, akire később a Makkabeus, Pörölyös jelzőt ragasztották (oroszul Molotov, a cárizmus ellen küzdő egykori bolsevik forradalmár, majd külügyi népbiztos-külügyminiszter, Vjacseszlav Mihajlovics Szkrjabin ugyanezt a nevet válaszotta magának), egy nagyhatalmi szövetségest keresett magának (nem fogadnék rá, hogy ez vice versa nem ugyanígy történt), és meg is találta... Rómában, amint a katolikus Biblia egyik deutero-kanonizált könyvében, a Makkabeusok első könyve nyolcadik fejezetében el is olvashatják („a rómaiak dicsérete”). Simon halála után fia, I. Hürkánosz János és a családnevük után Hasmoneusok néhány évtizedig tartó uralma következett, majd jött Nagy Pompeius (Pompeius Magnus), a nem zsidó Nagy Heródes (akinél a „nagy” nem a történelmi nagyságra utal, hanem a „maior” „idősebb” helyett használják), aztán Judea (Iudea) római provinciává vált. Ez volt az események emberi gondolkodásból (!) következő logikája. Részleteiben alakulhatott volna másképp, kifutásában nem.

Egy proxy háború az ókorból, nemde. A Makkabeusok mintha nem is léteztek volna, se a zsidók, csak a görögök és a rómaiak.

Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.