Gaál Péter: Taktikai atomfegyver

Nagyon régen az orosz katonai doktrína szerves része ezek elméleti alkalmazása. Nem Ukrajnára gondoltak, hanem az orosz hadseregnél felmérhetetlenül erősebb NATO-ra. Nem fogom most részletezni, hogy miért felmérhetetlenül erősebb, aki akar utánanéz.

Támpontokat adhatok: hivatásos katonaság itt és ott, modern eszközök aránya itt és ott, veszteségek pótlási lehetőségei itt és ott, orosz támadás esetén az utánpótlási vonalak, melyeken nem segít az sem, ha elfoglalják egész Ukrajnát, mert megfordul a második világháborús tényállás: az ukrán partizánok innentől a mai megszállókat fogják támadni, en bloc a gazdaságok állapota és regenerálódó képessége, és így tovább.

De most hol? Hol vetnék be az oroszok a korlátozott (a stratégiai atomfegyvereknél jóval kisebb töltetet hordozó) nukleáris eszközeiket? Ki ellen? Ha bármelyik NATO-ország hadserege ellen, akkor először meg kellene támadni ezeket, azzal a hadsereggel, aminek még Ukrajnát sem sikerült legyűrnie, nyugat felé Ukrajnán keresztül. Tehát...

...marad maga Ukrajna. Szigorú, végső elviségben.

Mármost ezt még én is felvetettem... a konfliktus elején. Ez volt az egyik tévedésem. Tamás barátomnak is megírtam, mire ő, hogy nos, igen, sajnos, löhetségös, nagyon is.

Aztán nem lett belőle semmi.

Az a vallásos gyülekezet, amelynek egyik aktuális ikonja épp Putyin, innentől ne olvassa tovább, ha nem akar gutaütést kapni. Baráti jó tanács, különben azt csinálnak, amit akarnak. Még gutaütést is kaphatnak. Mielőtt folytatnám, gyorsan megválaszolom, amit előttem valószínűleg sokan megválaszoltak: miért éppen Putyin lett a „jobboldali” magyar ikon? Miért az oroszok, akiknek konyec volt épp egy krisztusöltővel ezelőtt? Akiket állítólag maga a Csodaember űzött ki tőlünk? Azért, mert a Csodaember, a Kárpátok Alja, pardon, egész belefeledkeztem már Ukrajnába, szóval, Teteje azok ellen stimulálta őket, akik most látszólag Putyin ellen vannak. Miért stimulálta őket a Nyugat ellen? Azért, mert Putyinnak is vannak sajtósai, minden valószínűség szerint nem csak Hévízen, hanem például a budapesti Andrássy úton is, akik figyelnek, másrészt, mert saját egzisztenciális viszonyait tekintve sokkal jobban fekszik neki a keleti despotizmus, úgy is, mint despotának, és úgy is, mint kliensnek. Lehetnek egyéb okai is, de ezekre most a jó öreg fizikusi legyintéssel azt mondjuk: elhanyagolhatók. Ebből a rögtönzött eszmefuttatásból kiderülhetett, hogy valójában nem is kellett stimulálnia itthon senkit semmire, mert stimulálódtak maguktól. Ez, hogy úgy mondjam, vele járt mindazokkal, amiket a Géniusz sajtójából összeszedtek, és amiket lehet, hogy elsősorban nem is nekik szánt. Mi több, még most se nekik szánja.

Hány élő orosszal találkozhatott a Békemenet törzsközönsége életében? Olyannal, akivel beszélt is? Érdekes felvetés lenne, ha nem tudnánk a választ. A szerb nagymamám például imádta az oroszokat, utálta a horvátokat. Egész életét itt élte le, soha Oroszországban nem járt, Horvátországban se, ha dél, akkor Olaszországba járt nyaralni, Versecen született (az akkor még hozzánk tartozott), Bécsben végezte az orvosegyetemet, további éveit pedig alapvetően a Múzeum körúton töltötte. Horváttal nemigen találkozott, orosszal is csak Budapest ostromakor. Néhány parfümje bánta, mert megitták, más kapcsolatot nem építettek ki vele, se az anyukámmal, mindkettejük szerencséjére (az enyémre kevésbé, egész gyerekkoromban vágytam egy testvérre, lehetőleg apuka nélkül). De hát mégiscsak szerb volt, és a szerbeknek így kell érezniük, ugyebár.

Micimackó, mint minden medve, szereti a méézet (és ez nem csak afféle szerény vélemény). A medvék ösztönlények, és ha ők azok, akkor a szerbek is lehetnek ösztönlények, ha pedig a szerbek is lehetnek, akkor a magyar békemenetesek is lehetnek.

Térjünk vissza a hasadóanyagok világába, ahol jelen állás szerint nem látom semmi értelmét a harctéri atomcsapásnak (sem). Ettől persze még lehet, mert oroszokról van szó, nem azért, mert az oroszok genetikailag olyanok, hanem azért, mert olyanok, amilyenek. Nem feltétlenül a logika mozgatja őket, és bizony, hajlamosak a legotrombább módszerekre is.

Miért nem látom valószínűnek a taktikai atomfegyver bevetését (mostanság, az ukrán háború e szakaszában)? Képzeljenek el egy vadnyugati pisztolyhőst. Belép az ivóba, ott összekülönbözik valakivel. Előveszi a pisztolyát, és az illető lábába lő, vagy még inkább a lába elé a földbe. Aztán képzeljék el ugyanezt a fickót, ugyanebben a kocsmában, de csak akkor kapja elő a Coltját, amint összeverekedve a másikkal nem tud fölébe kerülni. Ugye, mennyire másképp néz ki az egész? Az első esetben a méltósága érintetlen maradt. A második esetben teljesen odalett. És ez pontosan az a helyzet, amit egy Putyinhoz hasonló ember, aki egész életében azt akarta bizonyítani, hogy jobb, erősebb, férfiasabb mindenkinél (ismerünk még ilyet?), egyszerűen nem engedhet meg magának. Ukrajnát hagyományos eszközökkel kell legyőznie. Most is azt mondom, hogy a tárgyalásokkal csak az időt húzza, mert ez olyan helyzet, amiben számára nem engedhető meg semmiféle lényegi kompromisszum, és ugyanez érvényes Ukrajnára is. És ha vereséget szenved?

Akkor sajnos bukik.

De ha nem akar se bukni, se vereséget szenvedni? Ha egyiket sem akarja, két lehetőség áll előtte: a háború elhúzása, azzal a tudattal, hogy az idő nem neki dolgozik, illetve egy NATO-támadásnak eladható valami kiprovokálása. Innentől viszont már nem taktikai atomfegyverekről van szó, tehát ne is gondoljunk erre, már csak azért se, mert e cikknek nem ez a témája.

Mi van akkor, ha mégis győz hagyományos eszközökkel? Most ne figyeljenek, akik szeretik az orosz hadsereget mitizálni. Az orosz hadsereg ugyanis soha nem volt erős. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem győzött le senkit, mert legyőzte többek között a német lovagokat, a svédeket, a tatárokat, a törököket, a franciákat, a magyar huszárokat, a német Wehrmachtot, a japán Kvantung-hadseregcsoportot (igaz, az akkorra már árnyéka volt csak önmagának), meghődította a Föld egyhatodát, nagy nyögvenyelősen, de mégis azt állítom, hogy az orosz hadsereg alapvetően gyenge. Az orosz hadsereg akkor erős, ha a hazáját védi.

Hasonlítsák csak össze a két világháborús szereplését, és a másodikhoz tegyék hozzá az angolszász szövetségeseket, a nyugati frontot, a fegyverszállításokat, a német ipar lebombázását. Mindazonáltal a Nagy Honvédő Háborút előbb-utóbb ezek nélkül is megnyerték volna, az első világháborút viszont mindezek nagy része ellenére elvesztették. Jelen esetben lehet povedálni az ősi orosz nagyfejedelemségektől kezdve bármiről, nácikról, népirtásról, egyet azonban semmiképpen nem lehet mondani: hogy az ukrán hadsereg lépte át Oroszország határát, és nem fordítva. Ez pedig éppen az, ami a két világháború közti különbség volt. Az, ami az Usszuri folyó szovjet határőrei és az Afganisztánba vezényelt internacionalista harcosok közti különbség volt.

Ez az, amiért ha legyűrik is végül Ukrajnát, azt csak aránytalanul nagy anyagi áldozatokkal és emberveszteséggel tudják majd véghez vinni. Egy motivált katona kitart. Egy motiválatlan meg akarja úszni az egészet, ha nem tudja, akkor csak addig harcol, ameddig nem futhat.

És ez az, amiért innentől már taktikai atomfegyverekkel se lehet jól kijönni ebből a csávából.