Gaál Péter: Tárgyi gonoszság

Engem különösebben nem érdekel a futball – és ez igen-igen enyhe kifejezés –, de ilyenkor ránézek. Nem a meccsre, ahhoz nincs türelmem, hanem valamelyik újságra, hogy hogy áll. Türelemből amúgyis kevesem van, és azt a keveset nem erre tartogatom.

Önöknek szükségük lesz rá velem kapcsolatban, mostanában nemigen lesznek írásaim, illetve lesznek, de azok Malomrészletek, nem napi csip-csup. Megkockáztatom azt a nagyképű kijelentést, hogy fő vonalakban tudom, mi történik, azt is sejtem, mi történhet, nem pontosan, hanem kifutásra. És ha mégsem?

Akkor sag schon. Így jártam.

Vagyis nem jártam sehogy. Egy fél milliméterrel nem jutok közelebb önmagam megfejtéséhez – ami az egyetlen támpont mindenkinek, az egyetlen kezdet és az egyetlen vég –, csak különböző példákat csócsálgatnék. Én már nem a „mai fiatalokat”' nem értem meg, mert őket éppenséggel megértem, hisz végig kell menniük mindazon stációkon, melyeken én és a velem egykorúak már végigmentünk. Az Orbán-Mészáros duót viszont valóban nem értem. Senkit nem értek, akinek lenne már bőven elég anyaga, hogy rájöjjön, egy megveszekedett fillért, egy gyűszűnyi hódolatot nem vihet magával a sírba, az emlékét pedig felváltva átkozzák és dicsőítik majd, mikor hogy, mígnem teljesen el nem felejtik.

De még csak nem is kell az embernek a halálos ágyára képzelnie magát. Halálos betegnek se. Elég bármilyen testi ok, ami zavarja, és amit megszüntetni nem áll se az ő, se senki más hatalmában. Ha nagyon zavarja, annál jobb. Most írhatnám, hogy „akkor rájön, hogy egyedül a szeretet, ami vígaszt képes nyújtani”, meg efféle érzelgős dolgokat, de nem én lennék én, ha írnám. Már úgy is megfekszi a gyomromat, ha csak elképzelem, hogy kijelentő módban leírtam. Nem, kedves Olvasó. Illetve igen, de az nem emberi szeretet, és még értelmezésre szorul. (Nem pszichológiai értelmezésre, bár kétségkívül van ilyen vetülete is.)

De valamire csak rájön? Valakivel csak találkozik? Találkozik bizony.

Az ördöggel.

Az ördög nem szorul értelmezésre? Kevésbé. Azt az olcsó húst se főzzük bele ebbe a mégoly felszínes fejtegetésbe se, hogy akár Isten, akár az Ördög mi magunk vagyunk, de még azt se, hogy ők egymás kétfelé néző aspektusai, akár Ianus római isten. Pedig valahogy azok, és valahogy úgy, kár, hogy ezzel se mondtunk semmit, csak általánosságot. Semmi személyeset.

És csak az számít.

De az ördög akkor miért nem szorul értelmezésre? Azért, mert nap mint nap találkozunk vele. Hiszen nap mint nap érezzük magunkat valahogy. Másképpen mondom: nap mint nap érezzük a világot valahogy. Hol egészen könnyen elviselhetőnek, hol nehezen elviselhetőnek. Testi mivoltunkban, testileg. A világ volna az ördög, benne a testünkkel? Nem, kedves Olvasó. Nem.

Az ördög ez az érzés.

Annak megérzése, hogy az anyagban – átvitt értelemben anyagiakban – semmi jóindulat nincs. Semmi, az ég adta világon. Nem semleges, hanem gonosz. Próbáljanak megérteni, és ne kössenek bele. Egy ember akkor gonosz, ha érdek nélkül akar rosszat. Ha érdekből, lehet bűnös, de gonosz nem. Nos, a materiális világnak semmi oka nincs bármit akarni. Teljesen neutrális, elméletben. Ha így van, miért volna gonosz? Hordozza?

Nem hordoz az semmit.

Ha hordozna, akár az ördögöt is hordozhatná. Képzeljék el, hogy orral nekimennek egy ajtónak. Megüti Önöket valaki. Elkezd fibrillálni a szívpitvaruk. Nem kapnak levegőt. Én voltam asztmás gyermekkoromban, vannak távoli emlékeim róla. És az egész hóbelevancról, csak már annyiszor leírtam, hogy még egyszer unalmas lenne. Ha az embert hirtelen megüti valami vagy valaki, akkor érez meg valamit a neutrális anyagi kérlelhetetlenségből. Ketten kellenek hozzá, ő, és ami megüti. Ha ő történetesen egy tárgy volna, ugyanazzal a kérlelhetetlen személytelenséggel viszonozná, ahogy fizikaórán tanultuk, és ezzel el is lenne intézve.

De így nincs. Mi ugyanis érzünk.

Erről a kérlelhetetlenségről beszélek. Ez az, ami az ördöginek nevezett érzés lényege. Ettől ördögi. Hogy milyen alakban jön le, édes mindegy. Én egész eddigi életemben két emberben találkoztam vele: az egyik egy alkalmazottam volt, a másik egy barátnőm. A barátnő abszolút rendes, tisztességes valaki, aki halmozottan hátrányosan kezdte az életét, nem írom le, mert ismerősöm a Facebookon, és nem szeretném bántani. Még egy szó felötlik az ördöggel kapcsolatban – tényleg, hagyjuk az ördögöt, túl sok félreértés forrása – : a hiány. Ebből a lányból kiöltek mindent, ami nem anyag. Nem akart senkinek sem rosszat, tőle telhetőleg felnevelte a gyermekét, ma boldog párkapcsolatban él, de...

... a szemei éppolyan sötét, halott mélységet tükröznek vissza, mint akkor régen.

Az alkalmazott – azon kívül, hogy megpróbált egy másik céget felépíteni az ügyfélkörömre, de ez még a legkisebb stiklik közé tartozik az üzleti életben, az akkori könyvelőm mondta egyszer valakiről, hogy „kezdő üzletember volt, a partnere helyett véletlenül a partnere anyósát lőtte le” – se követett el semmi különöset. Még azt sem hiszem, hogy rosszul bántak volna vele. Ő eleve ilyennek született: két lábon járó hiánynak.

Mindez nem keverendő a kegyelem hiányával. A kegyelemmel – bármit is gondoljunk róla – mi csak találkozunk, nem mi magunk adjuk. Akkor se mi magunk adjuk, ha Áder Jánosnak hívnak minket. Nem csak azért nem, mert azt is Orbán Viktor adja, csak nem ő írja alá, hanem azért nem, mert a mozaiknak ők csak részei. A kegyelem hiánya a függőség. Orbán és Mészáros nagyjából itt tart. Orbán szabadidős társaságban kifejezetten joviális és nagylelkű, különösen, ha volt csapattársakról van szó. Magánemberként Rákosi Mátyás is joviális volt, a maga módján Sztálin is. Hitler olyan lehetett, mint A bukás című film kezdetén a titkárnőjelöltjével, akiből később a titkárnője lett. A baj akkor kezdődik, amikor a magánéletbe – a civil szférába – begyűrűzik a függőség. A tárgy, azzal, amit – nem hordoz, hanem – jelent. Önmagában, minden nélkül.

Önmagában a tárgy csak gonoszságot jelenthet. A nyelvtani értelemben vett összes tárgy. Nem egyszerűen hiányt, hanem a személyesség hiányát. Azt az állapotot, amikor a prioritások elején nem egy viszony áll, hanem valami. Az ördög elviszi a lelket, mondja az összes idevágó mese. Átfogalmazva tárgyiasít. Nem engem visz magával, hanem – nem buddhista értelemben, hanem épp ellenkezőleg – kiüresít. Valójában nem is az ördög. Valójában nem ő csinál valamit, hanem én nem csinálok semmit. Így, ahogy leírtam, tagadó módban.

Egy bizonyos életkor után, pozíciótól függetlenül erre kellene gondolni állandóan: a kérlelhetetlen személytelenségre. A tárgyi gonoszságra. Arra, amiben egy szikrányi jóindulat sincs. Arra, amit Napóleon a HMS Bellerophon fedélzetén érezhetett először úgy istenigazából, útban Szent Ilona szigete felé, majd akkor, amikor a gyomorrák belemart a testébe.

Hogy ezzel mit kezd az ember. A többi gyermeteg játszadozás, ha függőséggé nem válik.

Az ördög nem visz el semmit. Az ördög itthagy.