Gaál Péter: Tévedés

Nagyon nehéz újat mondani. A kollégák összes keservét átérzem: hiába újak a hírek, már amit hírértékűnek lehet nevezni, ha ugyanaz a mókuskerék forog körbe mindig.

Már régen leszoktam a szörnyülködésről is, az álmélkodásról is, a jóslásról most vagyok leszokóban: pontosan meg lehet mondani ugyan, hogy hosszú távon mi fog történni – a mókuskerék mókuskerék marad –, rövid távon azonban bőven lehetnek meglepetések, és vannak is.

Nem mintha számítanának.

Viszont az újságok csak ebből élnek. A publikum ezekből (is) rögtönöz magának időstrukturálást, meg persze annyi másból is. Soha nem értettem például – még húszévesen sem – a „bulizást”. Az nekem olyan ünneplésfélének tűnik most is, függetlenül attól, hogy nagyon kevés jó bulit láttam, és akkor azonnal jön a kérdés: mit? Dettó ugyanaz mások sportgyőzelmeinek az ünneplése. És képzeljék, még én is úgy érzem olyankor, mintha kaptam volna valamit.

Ennyit őrzök a falkaszellemből.

Most viszont, hogy így elolvastam az előzőket, megütötte a szememet a „kaptam”. Tételezzük fel, hogy megír az ember – én azt csinálom – valami olyat, amit jónak gondol. Nem egy efféle csacskaságot, mint amit most olvasnak, hanem valami olyat, mint a Malom. A Malmot jóval kevesebben értékelik, nehéz, nem várható el senkitől, hogy részenként összerakja, sőt, részeken belül sem: a Malomhoz (akik nem tudnák, mi az – egy készülő könyv, egyelőre Őrölj, malom, őrölj címmel) nem összerakóképesség kell, hanem rálátóképesség. Hasonló csatorna, mint amiből én írom. És ha nincs? Ha nincs, akkor is megmarad minden elolvasott betű. És már ezzel elérte célját. Később valamiképpen visszajöhet. Mint egy felismerés, mint egy tagadás, mindegy. Onnantól már saját tartalom. Már a befogadástól (pontosabb a „bekerüléstől”) – akarják, vagy sem – saját tartalom. Ezért nem mindegy, hogy az ember mit néz. Nem csak, hogy mit olvas, hanem, hogy en bloc mit néz. Miben fürdeti meg a szemét: büdös, sárga dagonyában, vagy egy patakban (már csak az őzike hiányzik, ugye?), esetleg a tiszta tengerben? A saját tartalmak pedig...

... összefutnak.

Összecsomósodnak egy pontba. Hogy mikor, szintén irreleváns, tudniillik ebben a kérdésben az idő nem játszik. Valamikor, de ez csak felőlünk nézve valamikor.

Ha felidéznek egy „régi” arcot, az régi? Úgy gondolnak elhalt szeretteikre, mint egy csontvázra, vagy csontőrleményre az urnában? Ha a lényükről gondolkodnak, a ravatal jut róla elsőnek az eszükbe? Az utolsó állókép, amit őriznek róla?

Tulajdonképpen mindannyian versenyt futunk (mit tesz az olimpia a hasonlatokkal? nem írom, hogy „tudat alattival”, mert a tudat alatti a tudat alatt van, nem a tudatban), csak nem mindannyian vagyunk ezzel tisztában. Nem valaki mással futunk versenyt, hanem saját magunkkal, legalábbis azzal a valakivel, akit annak szoktak titulálni. Akire az „én” szót korlátozzák. Pont ma olvastam egy kedves barátom bejegyzését arról, hogy a gyerekek körülbelül hároméves korában jelenik meg az „én”, mint az az individuum, akit a tükörben látnak. És ezt ő fejlődésnek értékeli. Mindig csodálkoztam rajta, ha valaki fejlődésnek értékeli a kisiklást. Pompás alkalom az efféle felvetés a következő kisiklásra, a „kollektív kontra individuális” felvetésére.

Mert egyik sem.

Nem „része” semminek, legfeljebb annak tartja magát. Mint az én hordatudatom egy sportversenynél. De még ez sem úgy működik, hogy feloldódik benne, sokkal inkább úgy, hogy azonosítja magát valamilyen közösséggel. Egy csapattal, a néppel, bármivel. Az akvaristákkal, galambászokkal, kutyatulajdonosokkal, valamilyen politikai közösséggel, mindegy. A családhoz való viszony már őszintébb: ott azonnal megjelenik az „én”. Az én családom. Nem mindegy ugyanis, hogy melyik a hangsúlyos: az „én”, vagy a „mi”. De még az utóbbiban is az „én” dominál. Azét „mi”, mert én is része vagyok.

Az én falkám olyan falka,

ondolálva van a farka.

Orrukban csak magyar mód

csillog egy kis aranydrót. (József Attila)

Tévedésekkel vagyunk körülvéve. És képzeljék, ez sem számít. Ez sem számítana, ha nem betonoznák be őket. Ha úgy kezelnék őket, ahogy bármely egyéb fikciót: mankónak. Nem generáljuk a tévedéseket, bár azt is megtesszük, hanem követjük azokat, akik szintén követnek másokat. Még csak azt se mondom, hogy bárki csinálja tévedést. A tévedés lesz. Terem, mint a mondásban a paraszt. Úriembernek születni kell. Mit gondolnak, az ember tévedésekkel teli születik, és aztán szép lassan, ahogy „fejlődik”, korrigálja őket? Talán az ötödik generáció normálisabb lesz. Ne vegyék magukra: ezt a saját gyerekeimről mondtam.

Sajnos mindehhez egyrészt gondolkodni kell, másrészt tapasztalni, harmadrészt...

... mélységesen unni az egészet. Mindent, amit ismételnek nekünk. Médiától a közbeszédig. Az összes giccset, sablont, előre láthatóságot, ami ismét csak giccs és sablon, gyűjtőnéven: tévedés.

Akkor jön a pont utáni vágy. A pont utáni vágy, amely pont nem csak a mondat lezárása, hanem az a téren kívüli (szimbolikus) térrész, amelyben az egész hóbelevanc összefut. Ha már a „paraszt” felvetődött: parasztnak is születni kell. Nem az a paraszt, aki paraszt módra beszél, él, hal, hanem az, aki születésétől paraszt. Akinek ez az útja. Ezt kapta a kezébe, amivel paraszt módra lehet gazdálkodnia. Paraszt módra érheti el – a királyon keresztül – amit a király király módra. E tekintetben nincs különbség. Nem a paraszt a király eszköze, hanem a király a paraszt eszköze. Királyként, és pont fordítva, mint ahogy azt Petőfi képzelte (a „király” és a „paraszt” titulusokat csak a képszerűség kedvéért használtam).

A probléma a személyiségzavarokban van.

A személyiségzavarok akkor kezdődnek, amikor a barátom hároméves kisgyermeke a „fejlődés” útjára lép.

A tévedések jól kikövezett útjára, amely ugyan nem a pokolba vezet, de mindenképpen korrekciókhoz. Ezeket a korrekciókat is el fogják végezni, kérdés ki, mikor.

De ez az individualitás és kollektivizmus labirintusában tévelygő, saját farkát kergető magányos farkast/néptársat vajmi kevéssé érdekli, tudom.