Gaál Péter: Tévedések szomorújátéka

Hogy a Jóistenit neki. Amiért olyan nehéz megérteni. Hol bánnak cudarul a mindenféle kisebbséggel? A „másokkal”? Hol szennyezik legjobban a környezetet? Miért? Nem véletlenül azért, mert mindenki azt használja szemétdombnak, hulladékgyűjtőnek, tekintve, hogy ott ezekkel nemigen foglalkoznak?

Olcsó munkaerőforrásnak, műhelynek, hitelezőnek (felhívnám szíves figyelmüket Szép Fülöpre és az akkori kor legnagyobb hitelezőire, a templomosokra, majd....), akiket egyébként meg se tudunk különböztetni egymástól? Hol van a legtöbb Európába szervírozott gáz, gőz, kicsi olaj, kicsi mászlo, kicsi hlebuska, kicsi száher, jó, utóbbi hármat Illés Béla író/szovjet őrnagy idézte, mint egy orosz katona válaszát arra a kérdésre, hogy Naganttal (orosz/szovjet revolvertípus) fogta-e a szeretőit. Hol? Melyik gazdaság van romokban, nem, nem az ukránra gondolok, amelyik időtlen idők óta csak saját földje kiszipolyozásából él? Melyik gazdaság kerülne azonnal a padlóra, ha általánossá válnának az „alternatív megoldások”? Melyik gazdaságnak kellett úgy, mint egy falat kenyér, a megbukott szőke dalia kilépése a klímaegyezményből? Melyikeknek? Ki segítette – vélhetően, így írom, de nyakamat rá – a szőke daliát az elnöki székbe, és azután ott is?

Van-e félnivaló, és ha van, ugyan mitől? Az orosz hadseregtől? Az orosz hadsereg békeidőben is milliós lélekszámú. Szép nagy, ahogy Putyin mondta a két új brit repülőgép-anyahajóra (szép, nagy, lassú célpontok). Csakhogy ebből a rengeteg emberből (és mennyi lehet még, sóhajt az Olvasó, aki abban a hitben ringatózik, hogy Oroszország tartalékai most is szinte végtelenek) a zöm közönséges ágyútöltelék, nem szakember. A szakemberek a „gárdacsapatok”. Mindig is azok voltak. A második világháborús szovjet haderő, ha valaki közelről látta, márpedig például Márai Sándor közelről látta, korántsem volt az az egységes, mindent lehengerlő, fegyelmezett társaság, mint teszem azt anno Batu kán mongol hadserege.

Gyakorlatilag három részből állott. A gárdahadosztályok elvégezték a szakmunkát, rést nyitottak az ellenség vonalain, majd mentek tovább. Utánuk jött a tömeg, elől a büntetőszázadokkal, ezek megtisztították az aknamezőket (áthajtották őket rajta), lemészárolták a német gyalogságot, megerőszakolták a nőket, elrabolták a lakosságtól, amit el tudtak, és megpróbáltak kiszállni a buliból (többen leírnak egész egységeket, akik bevették magukat elhagyott lakásokba, és úgy döntöttek, hogy részükről befejeződött a háború). Ez a tömeg jószerivel még katonaruhát se hordott, ha megtetszett neki más, vagy az övé elhasználódott. Frakktól a női bundáig jártak ők mindenben, amit találtak, karjukon órák sokaságával (a berlini zászlókitűzős képen Meliton Kantarija őrmester – aki grúz származása miatt kerülhetett az emblematikus fotóra – karjáról is le kellett retusálni párat), amiket aztán a szovjet határon visszafelé szépen legomboltak róluk. Utánuk következtek az NKVD záróosztagai, hármas feladattal: lőjék le a harcból meghátrálókat, majd a legnagyobb bűncselekmények elkövetőit, aztán hajtsák tovább az egész csürhét.

Nos, annyiban ma sincs másként, hogy az orosz haderő ütőképes része csak az összlétszám töredéke, százezres nagyságrendben. A többi egy hivatásos NATO-katona képzettségét meg se közelíti. Ezért aztán az orosz katonai doktrína mindmáig (!) élő része egy NATO-val való konfliktus esetén a taktikai atomfegyverek használata. Perszer Ukrajna nem a NATO. A balti köztársaságok már más tészták lennének, bár én még náluk is reálisnak tartom a vacillálást, szerződés ide, szerződés oda. Végül persze nem, de pár napig igen, lásd 1939. szeptember elsejét.

De mi van, ha atomfegyverek használata szóba se jöhet? Akkor az van, ami 1939-40-ben volt Finnországban, ötven évvel később Afganisztánban, aztán a Csecsenföldön. Nyögvenyelős erőlködés, néha győzelemmel, de irreálisan magas áron. Afganisztán orosz szempontból a múlté, Csecsenföld nem, de hosszú távon teljesen kilátástalan. Ahogy az is teljesen kilátástalan, hogy a birodalom belátható időn belül feltámadjon. Próbálkozni lehet, végtére is az Újbabiloni Birodalom is próbálkozott, hetvenhárom évig állt is (a Szovjetunió hatvankilencig, ha az októberi forradalomtól számoljuk, hetvennégy évig), dicső elődje fennállásának harmadáig. A putyini restauráció eleve csak részleges lehet, és ha lesz, nem fog addig tartani. Talán addig se, ameddig a hitleri német restaurációs kísérlet tartott.

Jöjj, Oroszország, vodka, virág. És a sakk, persze, az anyukám mindig mondta, hogy ez való nekik, teázgatás, vodkázás, nehéz és mind nehezebb fejű emberek egy asztalnál, akiknek bőven van ideje gondolkodni, azt is teszik, mást nem.

Térjünk vissza ide, középre (nem kelet-középre, mert Európa az Uralig tart). Vagy nyugatra. Két dolgot ne higgyenek: hogy a világban olyan nagy harag van, egyáltalán, hogy azon a szinten, ahol döntenek, bármiféle haragból döntenek, és azt se, hogy bármiféle humanizmusból, természetszeretetből, egyáltalán, érzelmekből döntenek. Az érzelmek is ott vannak, persze, mert azok kihagyhatatlanok, de másképp. Azok a trendek, amelyek egymás után csapnak át a fejünkön, a nemi- származási- identitásbéli egyenlősdi, ami már a nemek, származások, identitások tagadásánál tart, minden egyforma, vagyis egyformának kell tekinteni, noha egyáltalán nem egyforma, a környezetvédelem, a klímaváltozás (ó, Istenem, élt volna csak az ezt szajkózó akár a jégkorszakban, akár valamelyik – például a perm időszak végi – „kihalási esemény” idejében, amikor ember még kósza gondolatban se volt), a „felmelegedés” (most meteorológiailag jégkorszak van, mert létezik a Földnek állandó jégborítású pontja, de volt olyan – ember előtti – idő, amikor az átlaghőmérséklet, szemben a mai 14 Celsius-fokos átlaghőmérséklettel ennek a duplája volt), tehát ezek a trendek egyáltalán nem ezekről a dolgokról szólnak. Ezeket sokkal inkább úgy képzeljék el, mint - ha már a sakk jött elő - olyan sakklépéseket, amelyeknek egy mester nem, de a szimultán játszó laikus felül. Vagy még inkább egy több játékosos kártyapartit, ahol a győzelem a nem mester partnerek naivitásán dől el. Ebből a szempontból ők is kártyalapok.

Ez az igazi szomorújáték, mindenkinek. Az okosabb játékosoknak is, mert nem ők vannak többségben.

Mit tehet a sejt, ami mit se sejt? És mit tehet, ha sejt, de a többi sejt nem sejt? Mert nem is akar sejteni? Neki ott van a kihasznált leányzó, a kifosztott Föld, a tönkretett éghajlat, nem polkorrekt gondolkodás (már nem csak beszéd), Lee tábornok leszerelt szobra, kontra Abraham Lincoln, a rabszolgafelszabadító, az Alapító Atyák, élükön többek között Jeffersonnal, mint az emberi jogok bajnokai, a nagy francia forradalom, előtte az enciklopédisták, a japán agressziót visszaverő Franklin Delano Roosevelt, az általam különben nagyon szeretett Churchill, a brit győző (Gallipoli, Arnhem, etc, Bombázó Harris légimarsallal megfűszerezve, neki is van szobra, még egyelőre), másik oldalon a szent lengyel pápa, előtte Teréz anya, Szent II. Miklós cár, Kossuth, hogy magyar is legyen köztük, Thököly, minden kurucok szégyene, a Zrínyiek családostól, még a kirohanó bán is, Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc, Nagy Imre, et cetera, et cetera.

Mit tehet a sejt? Ha agysejt, akkor még van némi reménye, ha az osztódásra nem is sok.