Gaál Péter: Zsír és méz

Soktényezős rendszer. Ezt válaszoltam tegnap a „le van ez előre zsírozva” típusú, igen gyakori felvetésre. És az.

Tételezzük fel, hogy az ellenzék előre lezsírozta, hogy Karácsony Gergely nyeri az előválasztást. Ez a kormány számára a lehető legrosszabb volna, két okból: nem lehet Gyurcsánynénak hívni (Dobrev Klárát se lehetne, mert nem így hívják, de mégis Gyurcsány Ferenc a férje), ezáltal összekapcsolni a 2006-os szörnyűségekkel, és Budapesten már megverte a Fidesz „független” emberét, akit valamiért mégis egyértelműen a Fidesszel azonosítanak. Nos, amennyiben így lenne, a Fidesznek kifejezett érdeke volna az ellenzsír. Mindenekelőtt minél több saját embert – álellenzékit – kellene mozgósítania Dobrev mellett. Amire az ellenzéknek kellene egy Karácsony melletti, hasonló lépéssel válaszolnia. Csakhogy. Ha én Fidesz volnék, eleve mozgósítottam volna, zsírozástól függetlenül, és semmi garancia nincs arra, hogy ez nem így történt („tiszta” politikai választások Periklész kora óta nem voltak sehol, azelőtt meg nemigen választottak, tömegesen semmiképp). Többek között ezért írtam előtte, amit írtam. A sokkal kevesebb forrással rendelkező, sokkal széttagoltabb, legalábbis kifelé sokkal aggályoskodóbb és moralizálóbb ellenzéknek mindez nagyságrendekkel nehezebb volna, arról nem is beszélve, hogy az állam – s jó, ha csak a magyar állam – egész megfigyelő- és zavaróapparátusa rájuk van állítva. Kalkuláljuk hozzá, hogy talán valóban Dobrev szavazói vannak többségben (szervezettségben a DK a Fidesz ellenzéki másolata), vagy talán éppen valóban Karácsonyéi. Mert nem volt friss kenyér a közértben, én is szemüveges vagyok, viszont nőgyűlölő, én ellenben tegnap a dugó miatt elkéstem a munkahelyemről, és Karácsony, idegbajt kapok ettől a teszetosza Bélától, aki pont úgy néz ki, nem szeretem a Fideszt, de tizenhárom éve egyszer vizitdíjat kellett fizetnem vizsgálat előtt, egyszerűen utálom az őszt, mert utána jön a tél és Karácsony. Bármiért. Amiért több minden szól Dobrev befuttatása mellett, azok az ezzel a kormánnyal kapcsolatos eddigi tapasztalatok, plusz a napi retorika. Eddig Karácsonyra tettek, jó ideje azonban már Dobrevre, biztos, mi biztos, most, hogy talán mégse Dobrev, Kocsis Máté ismét előhozta a „régi jó emberünk, játssz egy kicsit nekünk” Omega-nótát, Gyurcsányra és Karácsonyra hangolva. A leplezhetetlen gátlástalanság kifejezetten Fidesz-specialitás. Viszont mindez így együtt semmiképpen nem lehet zsír, közös zsír végképp nem, mert ahhoz az ellenfelekkel kellene megbeszélni előre, az ellenfeleknek pedig az összes egyéb bizonytalanító tényezővel.

Mert még ha megbeszélték volna is, ott van a menopauza és a kapuzárási pánik, az ironikus ellenhatásról nem is szólva.

Soha, semmi nem történik pontosan úgy, ahogy eltervezik, és ha a végeredmény mégis az lesz, pontosan ugyanolyan eséllyel tudható be a véletlennek, mint a tervezésnek. Hányszor hallották, hogy „magam se számítottam erre vagy arra”? És azt, hogy „mérget vettem volna rá”?

Ágh Attilát – valaha egy brazíliai utazáson ösmerkedtünk össze – is olvastam, mert átküldték. Mintha magamat olvastam volna, azért is küldték át. „A Fidesz alkonya.” Az, de lehet hosszú alkony is. Ebben a világban – a világnak ebben az irányában, amerre vette – az efféle demagógiáknak semmi esélye. Egy csepp morálpótlékot hozzá kellene adni, egy csepp józan észnek látszó vérbeli materializmust, le egészen az elektronokig, amelyek mind egyformák. Onnantól pedig már csak fényezés kérdése, hogy hogyan leszünk pragmatikusok. Hogy mire/kire, mikre/kikre hivatkozunk.

Hiszen bárkire és bármire lehet, mert nincsenek különbségek. Az „egyenlő”, „egyenlő jogú” és az „egyforma” végtére is ugyanaz. Ott van mindegyikben az „egy”, nemdebár. És persze az elektronok.

Retorikák csapnak össze, nem elvek. Illetve elvnek tűnő nemistudommik, melyek közül Orbánnak, Kaczyńskinak, és a hasonszőrűeknek (érdekes módon a „kommunistáknak” is) a könnyes, múltba révedő, patetikus retró-érzés jutott, a többieknek pedig a Tamás bátya kunyhója, szintén retró, de belesimul a világ áramába.

Ez a perdöntő különbség.

A világ árama az entrópia felé való törekvés.

Ha innét nézzük, sem arról nem érdemes beszélni, hogy ki a demagóg, sem arról, ki a moralista, mert van gátlástalan demagóg is és gátlástalan moralista is: egyik keleten, másik nyugaton, de mindkettő egyformán gátlástalan. Itt tárogató sír Csonkaország határán, ott az elszabadult Django dalol búsan, s messze viszi a Mississippi.

Itt arról érdemes csak beszélni, hogy merre megy a világ, melyik korrespondeál vele, és melyik nem.

De „a stílus maga az ember”! Valóban. Ha valaki egy nemlétező, letűnt világról akarja elhitetni, hogy létezik és ez a jövő – a jövő egy másik szomorúság –, és ez lehetséges, akkor saját maga vonatkozásában is lehetségesnek tart bármit. Ha a valóságot bármivel be lehet vonni, és ezt elhiszik, akkor onnantól az lesz a valóság. Onnantól azt harácsol össze, amit csak akar, mert se felső határ nincs – ő így véli –, se meg nem akadályozza senki, egyszerűen csak azért, mert mást mond. Ahogy a valóságról is.

A világot a vélemény mozgatja, ismeri fel Rita Monaldival és Franceso Sortival, az Atto Melaniról, a Napkirály kémjéről szóló regénysorozat szerzőivel, de nem gondol bele, hogy ez a vélemény – a korral együtt – merre tart. Ő csak azt látja, hogy honnét jött. Pontosabban ez jutott neki, ahogy fentebb írtam, és erre a legjobb példa épp a hajdan liberális, ma konzervatív Orbán, aki pont annyira volt liberális akkor, mint amennyire konzervatív most. Miért váltott? Azért, mert ott szűk volt neki a tér - ne menjünk bele, hogy elrontotta-e a hajdani SZDSZ, avagy nem, mert ha Orbán ottmarad, ugyanúgy a fejükre nő, ahogy később, csak liberálisként nő a fejükre –, és itt a végtelenül tapasztalatlan, amatőr és inkoherens vezetésű MDF levitézlésével megürült egy hely.

Csak ezért.

Ezt diktálta az akkori pillanat. Ez volt a mézesmadzag, amire a bocs korában mézben szűkölködő medve azonnal ráugrott. A többit majd meglátjuk, gondolta és mondta is. Majd, ha odaértünk. S mivel ez egyszer bevált, úgy gondolta, beválik máskor is. Máskor is bevált, és ha máskor is, akkor beválik mindig.

Ez a különbség a taktikus és a stratéga között. Hannibál és Scipio Africanus, a hunok és a mongolok, Sánta Timur (Timur Lenk) és az oszmánok, I. Ulászló és Hunyadi János, Napóleon és Metternich, Kossuth és Deák, Hitler és Bismarck között. Ha Orbán nem annyira mohó, megmarad liberálisnak. Az SZDSZ ugyanúgy elvégezte volna önsorsrontó munkáját, és onnantól ő lett volna a „demokratikus” fővezér, Gyurcsány hibái nélkül, de ugyanazzal a (közös) rendszerrel. Nem keresett volna annyit, de épp eleget, bár tudom, medvényi medvének kell lenni, hogy mérsékelje magát ennyi méz láttán. Egyesíthette volna a taktikust a stratégával. Ferenc pápa a keblére ölelné, az egész Nyugat a keblére ölelné, és talán Kelet se vetné meg, csak csomagolás és háttéralkuk kérdése, amelyekhez látjuk, milyen jól ért.

Ő lehetne az igazi Hídember, legfeljebb Eperjes helyett Cserhalmi játszaná később. Nem körmeneten vonulna, hanem a Pride-on, Gáspárnak se kellene angyalbőrt öltenie, és Tiborcz is maradhatna az, aki a Bánk bánban volt. Nem Sanyi bácsié lenne az ATV, hanem Iványi alapítványáé, a katolikus és protestáns kollegák pedig megszabadulnának a pénzmosodai funkcióiktól, s amit kapnának, azt csinálnának vele, amit akarnak. Várkonyi Andrea más oldalán keresné a boldogságot, Mészáros Lőrinc pedig nyugodtan szerelhetné tovább a gázkazánokat. Róla sokszor beugrik Szolzsenyicin elbeszélése Eleanor Roosevelt Gulag-látogatásáról, az a kép, amikor a kimosdatott, öltönyös foglyok visszatértek zárkájukba, és ott többek között egy csomag amerikai cigarettát találtak az asztal közepén, súlyos fenyegetésekkel, hogy ki ne merjenek venni belőle egyetlen szálat sem. Persze Mészáros egy szálat azért kivehet.

Nem csak zsírosbödön és mézesbödön nélkül, velük se könnyű az élet.