Gaál Péter: Karizma

A karizmatikus vezérek ugyanolyanok a politikában, mint a háborúban (amely von Clausewitz örökérvényű megállapítása szerint a politika folytatásaként maga is politika) a nagy kaliberű fegyverek. Nem többek. Eszközök a sok egyéb eszköz között, helyzetfüggő hatásfokkal.

A publikum persze őket látja, és hozzájuk kapcsolja a történéseket, de ez egyrészt a felhasználás módjából következik, másrészt a publikum kollektív szellemi szintjéből és pszichéjéből. A publikum nem tolerálja sem a szövevényeket, sem a szellemi kihívásokat. Neki kijelentésekre van szüksége, nem levezetésekre.

Ez az értelmiség permanens tévedése, szegény néhai Konrád Györgytől TGM-ig. Marx se zavart sok vizet annak idején, ameddig le nem butították. A Kommunista Kiáltvány jó viccnek indult, nyakamat rá, hogy ő se gondolta volna, hogy nem a Tőke lesz az adu-ász, hanem ez a pamflet. Lenin már ügyesebb volt, Sztálin, aki saját és elődje vezérkultuszát pontosan oda helyezte, ahová helyezni kell, a panteonba, de fő csapásmérőnek a szürke bürokráciát használta, még ügyesebb. Sztálin pontosan azt ismerte fel, amit a bevezetőben leírtam, és azért -is - lehetett az, aki lett, mert a környezetéből csak ő ismerte fel.

Háttérmunkák nélkül a legkarizmatikusabb vezér is elmehet a sóhivatalba. A kereszténységet nem Jézus tette világvallássá, de még az apostolok sem, hanem a római adminisztráció. A többi csak ráadás volt. A jézusi elvek, vagy a Szent Ferenc-i elvek kijátszása és megszegése lehetnek permanens háborgások tárgyai, de bele kellene nyugodni, hogy társadalmi szinten nem többek, mint hirdetőik hitelesítői. És e hirdetők – Jézus, Assisi Szent Ferenc – áruvédjegyek, hogy megint József Attilához nyúljunk. Ő maga is azzá lett, még most is az.

Egy márkanév.

Szent Ferencet nem szent élete tette szentté, hanem III. Ince pápa adminisztrációja. Jézus Krisztust nem tanítása és élete tette istenné, hanem a niceai, majd véglegesen a kalcedoni zsinat. Ferencet egy hajszál választotta el ugyanattól az eretneknek bélyegzéstől, annak minden következményével, mint amit a Szanhedrin Jézusnál meg is tett, de Ferenc esetében végül győzött... ugyanaz a politika, aminek győzelméhez Jézusnak három, illetve durván további másfél évszázadra volt szüksége, mert az ő életében, az adott helyzetben még más volt a koncepció. Jézus pere nem hitvita volt, hanem tömény politika. Zsidó részről belpolitika, római részről – ha úgy vesszük – külpolitika. Pilátus nem azért akarta szabadon engedni, mert meg volt győződve az ártatlanságáról – az abszolúte nem számított, hiszen Barabásnál sem számított –, hanem azért, mert a Római Birodalom nem fente a fogát egy zsidó háborúra, amit aztán végül, legnagyobb sajnálatára mégsem kerülhetett el. Róma nem a zelótákat és elégedetlenkedőket favorizálta, de le kellett őket csillapítania. A főpapok sem a zelótákat és elégedetlenkedőket favorizálták, mindazonáltal nekik is számolni kellett velük, és be kellett valamivel tömni a szájukat.

A Szanhedrin pontosan ugyanarra a lóra tett kétezer évvel ezelőtt, mint Orbán Viktor 1992-ben. Ha Jézus ma volna harmincvalahány éves, és itt élne Magyarországon, – talán csak jelképesen – ugyanaz történne vele.

No de Pilátus?

Pilátus megfontolt és meggondolt, majd úgy döntött, hogy a szájakat egy – számára jelentéktelen – engedménnyel lehet a legeredményesebben betömni. Kollaboránsokból Jézus nélkül is Jordánt lehetett rekeszteni, amint azt leglátványosabban Iosephus Flavius, alias Joszéf ben Mattitjáhu, volt első vonalbeli pap esete példázza.

Nem, ne mondják, hogy ez is ismerős.

Ilyen, amikor két évezreddel ezelőtti mechanizmusok találkoznak.

Nem karizmatikus vezérek hősi összecsapásaiból áll a történelem, hanem háttérmunkából. A többi csak a máz, tömegmegmozdulásoktól a tényleges csatajelenetekig. És ha nem? Ha mégis akad szabályt erősítő kivétel? Akkor az a szabályt erősítő kivétel, válaszolhatnék, de az se az, ugyanis... ugyanis minden jó valamire. Elég közhelyesnek hangzik, pedig nem közhely, csak azt is hozzá kell tenni, hogy valakiknek. Van, amit hagynak. Ha erre is magyar példát szeretnének, gondoljanak vissza a 2015-ös Keleti pályaudvarra, majd az onnét kiinduló migránsmenetre. A rugdalózással egybekötött balhékra a határon. László Petra magánakciójára. „De azon tömegesen háborodtak fel!” Persze. Na és? Nem ez volt a fontos, hanem az, amiért később alagutakat kellett produkálni, ameddig a felmentő koronavírus-sereg meg nem érkezett: hogy migránsválság igenis van. Higgyék el nekem, Spartacus ugyanolyan jól jött Crassusnak, mint később Dózsa (Székely) György, vagy a mohácsi vész Szapolyai Jánosnak.

Király is lett belőle.

A mi királyunk, mondta az akkori tényleges magyar háttérhatalom, a szultánnal nagy egyetértésben.

De előbbiekről valahogy kevés szó esik, mindmáig. Nem is igen fog esni, s ha mégis, természetesen múlt időben.

Nem a nagy emberek döntik el a világ sorsát, hanem a nagy érdekek.