Szele Tamás: Képregény

Nincs mit szépítenünk a dolgon: a tegnapi nap a teraszozásról szólt, minek következtében a mai napon is beszélnünk kell róla.

Most nem azt vizsgáljuk, hogy általában mennyire volt jó ötlet: van, ahol szerintem nem okozott károkat és láttam olyan képeket is, amik láttán a koronavírus lármás ünneplésbe kezdhetett, de épp ezért általában nem minősíthető a helyzet, csak minden eset külön-külön.

A Gozsdu-udvarba például nem mentem volna be, és a Deák tér környékét sem találtam volna ideálisnak járványvédelmi szempontból. Az ottani fotók komoly zsúfoltságot mutatnak. Értem én, hogy kiülne már az ember egy italra, ételre, valamire társaságban, de azért van különbség a társaság és a tömeg között. Az utóbbit a járvány előtt sem kedveltem, szóval az én véleményem nem mérvadó (bár: mér ne volna vadó?), amit meg magam láttam a Baross téren, az minden szabálynak megfelelt: azon a teraszon, amit én láttam, egy-két ember ücsörgött asztalonként, az asztalok is legalább három méterre voltak egymástól, épp tudtak beszélgetni, de fertőzni már nem annyira, és erre nem is mutatkozott tömegigény. Szóval, lehet ezt szolidan is.

Ha új fertőzéshullámot indít el ez a nyitás, akkor viszont tessék felkészülni arra, hogy az ország vezetés nélkül marad. Éspedig teljesen. Amint Orbán Viktor kitette az azóta ezer formában elmémesedett söröző képét a Facebook-oldalára, mintha vezényszóra tennék, úgy követte a teljes párt- és állami vezetés. Úgy látszik, a teraszra kiülés fotója olyan lojalitás-bizonyíték, olyan rendszer melletti kiállás lett náluk pár másodperc alatt, amiből képtelenség volt kimaradni, aki nem ment ki semmiféle teraszra, az holnap kegyvesztett lesz, és még örülhet, ha csak Külső-Mongóliába helyezik át a követségi sajtóattasé másodtitkár-helyettesének, mert kerülhet Kuruttya-Biringó vármegyébe is víz- és aszályügyi előadónak, aki egyszersmind a megyei kerékpárutak kövezéséért is felel. Tétje volt a teraszra ülésnek, ahogy elnézem, komoly tétje. Én magam a Telex összeállítását csodáltam meg, de ők is az illető nagyfejűek közösségi oldalairól vették a fotókat, szóval nem sért személyiségi jogokat sem a bemutatásuk, sem az elemzésük.

Orbán indította el a hullámot, őt a végén vegyük elő. Kezdjük azzal viszont, aki kimaradt a teraszozásból: Semjén Zsolt sehová sem ült ki szellőzködni, úgy lehet, hogy neki nincs miért, ő nem eshet ki semmiféle pakliból, nélküle nincs NER. Mondjuk Szijjártó is kihagyta ezt a gesztust, de róla tudjuk, hogy antialkoholista, kerékpározni ment inkább. Nem baj az, biciklin is el lehet kapni a betegséget, ha nagyon igyekszik az ember, neki egyszer már sikerült is, igaz, repülőgépen.

Kiült viszont Kásler Miklós, egy nagy szakajtó irattal, italt nem is kért, csak ellenjegyezgetett a zöld asztalnál, a muskátli mellett és közben intette a népet: „A teraszokon is vigyázzunk egymásra!”

Németh Szilárd talpig feketében sétáltatta a kutyáját a nádfedeles csárdába tartva, népies irányban: ravasz ember, mert a képből nem derült ki, beült-e végül a teraszra vagy sem, de így csatlakozott is a pártmozgalomhoz meg nem is.

Varga Judit párthűsége vitathatatlan. Akkora korsó barna, kézműves sört rendelt a teraszára, amekkorát még én sem iszom, és neki is elég lesz valószínűleg a következő tíz évre – de tudjuk, a Fideszben lojalitásból soha nem elég.

Hende Csaba nem az ital, hanem az étel barátja volt, hekket fogyasztott a szabad ég alatt (meghekkelte magát), az éleselméjű, fortélyos Tállai András sem sörözött, kávé volt előtte az asztalon, de biztos, ami biztos: a kezében Nemzeti Sport pótolta a korsót.

Hollik István és Dömötör Csaba egy tálca kifli mellett sörözgettek, ám ha jobban megfigyeljük, Hollik pohara üres, Dömötör meg hozzá sem nyúlt a sajátjához: ez vagy azt jelenti, hogy Hollik egyből lehajtotta a magáét, vagy azt, hogy a pohár csak a fotózáshoz kellett neki. Dömötör meg mintha nem tudna mit kezdeni a sajátjával, majd csak elviszi valami pincér.

Teraszozott (teraszolt?) Rácz Zsófia, Dúró Dóra, Novák Előd, egyszóval az úri társaság, a felső tízezer tegnap mind kirohant valami kültéri italmérésbe, nézetem szerint azért, mert úgy sejtették: aki nem követi a falkavezért, az könnyen kicsöppenhet abból a felső tízezer nevű csapatból.

De nézzük az ősképet, ami mindent elindított, tekintsük Orbán Viktort!

Először az a kérdés vetődik fel, hogy melyik Orbán Viktort tekintsük, mert kettő van.

Az elsőn Rogán Antallal látjuk sörözni, csakhogy az nem hivatalos kép, az egy titokban elcsípett pillanat, a 444 egyik olvasójának műve, azért is olyan ferde, mondhatni, csálén áll a telefon, de ilyen esetekben fényképez az ember, ahogy tud. Figyeljük meg a csíkos fonatú tonettszékeket és a söröspoharakat, később fontosak lesznek. Azonban ezen a képen Orbán és Rogán egyrészt valóban söröznek, másrészt valami fontosat beszélhetnek, Orbán magyaráz, Rogán meg csügg az ajkán, bár közben – tekintetéből, arckifejezéséből ítélve – valami olyasmit gondolhat, hogy „Úristen, ez most komoly?”

A másik fotó viszont profi munka. Kicsit túl profi is, nincs életszaga, műtermi hatásokat érezni rajta. Drámai, beállított kép, az összes művészi eszköz bevetésével: a helyszín ugyanaz lehet, mint az előző képen a székekből és poharakból ítélve, de mintha eltelt volna közben pár óra, a fények alapján. Orbán kezében söröskupa (előtte az asztalon egy másik, üresen, vagy Rogán hagyta ott a magáét, vagy kettesével rendelte a söröket, de ha Rogáné, akkor megjegyzem: én olyan krimóba nem mennék, ahol nem takarít a személyzet), Orbánt egy merész beállítással hátulról látjuk. A szomszéd asztalnál hangoskodó, jókedvű fiatal társaság felé fordul, rájuk köszönti italát és azok – mi tűrés-tagadás – tojnak rá.

Fel se néznek, fel sem ismerik, ott ül ez a szerény ember tetőtől talpig inkognitó nevű viseletben, mintegy rangrejtve, de oly sikeresen rangrejt, hogy észre sem veszik. Ennyire rangrejteni is csak ő tud széles e világon, a mimikri egyedülálló csodája.

Az is lehet, hogy a fotós Lear királyhoz méltó pillanatot komponált: látjuk szegény kormányfőt magányosan, korpulensen, körülötte kizárólag teljesen és tökéletesen civil fiatalok, akik még véletlenül sem ismerik fel és főleg nem viselnek alezredesi rangfokozatot az Alkotmányvédelemnél, ül szegény, miniszterelnök elhagyottan, emeli kupáját és hű társa egy maradt: a blur-effekt. Az teszi felismerhetetlenné a hátteret, az előteret pedig az elhagyott, társaságra vágyó, ismerkedéssel hiába próbálkozó Orbán Viktor széles, hangsúlyos tarkója uralja. A kép kompozíciójának kulcseleme a pengeélesre fotózott söröspohár, az dominálja a centrumot, és az aláírás is annyi volt az alkotáshoz: „Szabad a sör”.

Szabad volt az eddig is, de mégsem írhatták a Shakespeare-drámák hangulatát idéző fotóhoz, hogy „Zsírkirály a viharban”.

Az biztos, hogy ez az alkotás új utakat nyitott meg a magyar fotóművészetben. És a Fideszen belüli karrierizmusban nemkülönben: aki csak élt és mozgott, rohant valami hasonlót készíttetni, míg nem késő. Míg nem válik kegyvesztetté.

Senkinek sem kívánom, hogy elkapja ezt a borzalmas betegséget. Tényleg nem kívánom, az egy dolog, hogy akadnak politikusok, akiket nem kedvelek, de őket sem a sírba vagy a betegágyba kívánnám, hanem a bíróság elé, ami azért egészen más.

De nagyon remélem, hogy nem indult el tegnap egy negyedik hullám, mert ha ezek mind megbetegszenek a teraszozás után – amit, ismétlem, nem kívánok nekik – akkor bajban lesz az ország, mert csak egynek van közülük helyettese, az is Orbán. Ez mondjuk magyarázza is Semjén távol maradását az akciótól.

A többiek nélkül mi lesz velünk?

Mi lesz, ha ágynak esnek?

Inkább nem is találgatom.

Még a végén arra jutok, hogy nem hiányoznának túl sokaknak, ha egy kicsit karanténba kerülnének.

Valahogy kibírnánk, míg talpra állnak.