Gaál Péter: Következmény és következtetés

E kettő már csak azért sem ugyanaz, mert a következtetés és a következtetés alapja (a következmény oka) egyáltalán nem biztos, hogy fedi egymást.

A „karma” nem a „sors”, vagy predesztinált „sors”, hanem a következmény (az okozat) törvénye. A „törvény” szót mindig tegyék idézőjelbe. Törvény, olyan értelemben, ahogy a fejekben a joggal összemosódott, nem létezik. S mi van helyette? Mi az, amit ekképp tisztelhetünk? Konstatálás. Ez. Hogy e konstatálás megfelel-e a „valóságnak”, a legalább pillanatnyi állapotnak, s hogy mit konstatálunk, megint más kérdés.

Valamit, valameddig. De ez már a mi fogyatékosságunk, amennyiben fogyatékosságnak lehet nevezni.

Végül is mindent lehet mindennek nevezni.

Teljes személyiségek nem születnek újjá. Hoppá, kacaghatnak fel Önök, már itt tartunk? Az újjászületésénél? „Túl sok Wikipédiát tetszett olvasni.” Vagy túl sok vulgárhinduizmust. Buddhizmust, Kovács bácsi szerint az is olyanféle. „Át tetszett alakulni középkorú mantramormoló háziasszonnyá. Egyik kézben ceruza a mandalaszínezéshez, Koh-I-Noor, régi, megbízható csehszlovák márka, most is van, csak szimplán cseh, maga a fába szorított grafika, másikban füstölő, kint az eresz alatt szélcsengők csilingelnek. A falakon Osho, Lama Ole Nydahl, Müller Péter idézetei, Coelho a gyerek Batman-képregényével a fiókban. Én hősöm, én hősöm, én igen nagy hősöm.”

Pedig nem hülyeség az, legfeljebb úgy, ahogy minden hülyeség, ami hülyeség. A nem értés is alapjog. S ha nem volna az, akkor is az volna, mert de facto szabályozhatatlan.

Hiszen ez a törvény lényege. Az igazié.

„

Miből tudod, hogy te érted?” Nem tudom semmiből, csak tudni vélem, annak az axiómának – önmagammal kötött konszenzusnak – a mentén, hogy abból kell vacsoráznom, amit elém raknak, ez pedig garnírungtól a főételig ugyancsak axiómákból áll. Olyanokból s hasonlókból, mint a „minden változik”, és „ami volt, úgy nem lehet még egyszer” (ha szeretik a biológiát, vessenek egy futó pillantást a Dollo-féle törvényre). És máshogy? Hogy lehet valami máshogy ugyanúgy? Úgy, mint sorrend. Mint a sorrend kiadta lényeg. Mint a sorrend...

... lelke.

Jegyezzék meg ezt a szót, és próbálják meg így érteni.

Így, és csak így lehetséges, hogy minden ismétlődhessen anélkül, hogy ismétlődnék.

A fő probléma nem az, hogy létezik-e lélekvándorlás, vagy nem, hanem az, hogy hogyan létezik. Ha erre valamelyest kielégítő választ tudunk produkálni – azaz valamiképpen el tudjuk képzelni, és az valamiképpen az ilyen-olyan tapasztalatainkkal is korrespondeál –, akkor arra is kielégítő választ tudunk produkálni, hogy ki kell-e egyáltalán bármit javítanunk a „következő életünkben”, már, ha lesz olyan, létezik-e kijavítani való, és ezekkel párhuzamosan, de nem mellékesen: hogy miért felejtünk.

Summázva, hogy mi a dolgunk az életünkben. Ebben a mostaniban, nem a következőben, vagy az azután következőben.

Ha nem vonul át semmi sehova, vagy mert nincs hova, vagy mert itt reked, akkor a következmények is itt rekednek, és következtetésül se azt kell levonnunk, hogy „egy távolabbi cél („üdvösség”) érdekében” kell(ene) rátalálni a „helyes útra”. Akkor semmi mást nem kell tennünk, mint magunkévá tenni Buddha ama gondolatát: nincs idő. Se így nincs, se úgy nincs.

Innentől nem okoskodunk.

Félő ugyanis, hogy a személyiségünk – ami már megvolt, vagyis ameddig élünk, még valahogyan megvan – egyszeri és megismételhetetlen, mert ha nem volna egyszeri és megismételhetetlen, a panta rhei axiómája, s vele az idő – tapasztalt – illúziója, mindezek eredményeképpen pedig ő maga se létezhetne. Az örök mag, ahogy a Bhagavad-gíta fogalmaz, a „valami és semmi egyszerre” megmarad, mert nem is volt (érezzék, tanácsolnám, ne értsék, és akkor érteni is fogják), de az ilyen formában csak a formaadó lényeg, nem maga a forma. Az szakaszról – ez is önkényes, és ez is csak kép – szakaszra más és más, még ha átfedések meg is jelenhetnek, sőt meg is jelennek. Én nem egy tizenhatodik századi porosz földműves vagyok huszadik-huszonegyedik századi, polgári származású magyar értelmiségiként, Johann helyett Péter, még akkor sem, ha emlékezhetek az életére, akár a teljes életére, és akkor sem, ha bennem is visszaköszönnek olyan késztetések, amelyek benne is jelen voltak. Se más, előző vagy későbbi korokból, se egy második világháborúban elesett (szintén) német (brandenburgi) hadnagy, se egy kicsit előbb élt holland háziasszony, de még egy óegyiptomi főpap sem. Tudom, hogy kitalálták: nem véletlenül soroltam fel ezeket a személyeket magammal kapcsolatban. Ne tulajdonítsanak neki semmiféle jelentőséget. Nem jó megnyitni olyan csatornákat, amelyek nem véletlenül vannak zárva. A damnatio memoriae (latin), feledésre ítélés nem csak az epheszoszi Artemisz-szentélyt egykor felgyújtó Hérosztratoszra, vagy mondjuk Flavius Domitianus császárra (lett volna) érvényes, hanem éppen ezekre.

Nem akkor, vagy a jövőben kell megoldani, amit meg kell oldani, hanem most. Nem másnak, hanem nekünk.

Előbb-utóbb persze meg lesz oldva, csak ennek a felvetésnek - így - az égvilágon semmiféle jelentősége nincs számunkra. A mennyországnak vagy pokolnak sincs. Semmiféle jutalomnak vagy büntetésnek. Még a katolikusok némelyike is pedzette: érdemes elolvasniuk Mallász Gitta: Az angyal válaszol című könyvét. (Mallász Gitta nem zsidó származású magyar úszóbajnoknő-grafikusművész volt, aki három zsidó barátja egyikének médiumkénti közreműködésével beszélgetett egy „angyallal”, később ezeket a barátait a ravensbücki koncentrációs táborban megölték.) Akkor minek van jelentősége?

Annak, amit mi magunk megoldunk.

És aminek a következményei nem transzponálódnak át sehova. Ha igen, csak úgy, mint az a bizonyos menü. Akkor ezt tálalják. Lényeg szerint pontosan ugyanolyan menü, mint a többi. Lehet szeretni és lehet utálni. De mindenképpen ehető. Lehet persze nehezíteni is, ilyen az emlékezés. Ha belelátnak előtte a konyhába. Azonban akárhogy is, mindenképpen jól lehet tőle lakni.

Van ennek a jóllakásnak bármiféle érzelmi jelentősége? Hiszen minden a végére ér, mert nem érhet máshova! A leghosszabb büntetés is letelik egyszer, írta visszaemlékezései kapcsán Tolnai Kálmán, a Kádár-kori váci börtön egykori parancsnoka. Nos, ha nem adunk neki, akkor nincs érzelmi jelentősége. Olyan, mint a törvény, ha annak értelmezik, ami.

Nem kényszer, hanem lényeg.