Gaál Péter: Metafora

Az evolúció a hibák kijavítása, mondta nekem valaki a minap. Hát úgy elsőre még benne is van, vélheti a felületes Olvasó. Másodikra azonban a kép némileg árnyaltabb. Harmadikra még árnyaltabb.

Mindenekelőtt nem árt tisztázni, hogy az „evolúció” szó mit jelent. Bármely latin szótárban megnézhetik. Az alapszó – „evolvo” – itt – „kigöngyöl”, „kigördít”, „kibont”, ebből lett az „evolutio”: az ókori könyvtekercsek kigöngyölítése olvasáskor. Tehát a – biológiai – evolúció a lehetőségek kibomlása. Nem valamiféle plusz, hanem olyanféle transzformáció, átalakulás, mint ami a rovaroknál látványosan megfigyelhető, egyazon egyed fejlődési ciklusain belül. Csak itt fajokról beszélünk. Az egész élővilágról, de ez már definíciós probléma. Egy szitakötő például lárvaállapotában sokkal kevésbé hasonlít a kifejlett imágóhoz, mint mondjuk az ugyanattól a közös őstől – a Creodontól – származtatott, viszont különböző fajú leopárd egy kutyához. A bálna törzsfejlődési mesealakjai közti különbség már jobban megközelíti a sugárhajtású szitakötő-tengeralattjáró és a szárnyas fejvadász közti különbséget.

Másféle evolúció pedig, mint biológia, definitíve nincs.

Nagyjából így kezeljék azt a rengeteg halandzsát, ami erre – is – ráépült: a gépkocsik evolúciójától a fogászati tömőanyagok evolúciójáig. Ha javasolhatom, akkor a „fejlődés” szót se keverjék össze az evolúcióval, noha az is valamiféle autonóm kibontakozás.

A fogászati tömőanyagok evolúciója, fejlődése, sőt, forradalma az összes hasonlóval a költők eszköztárába tartozna, ha volna bennük egy csepp költőiség is. (Az evolúcióval kapcsolatban felmerülő problémák az én szememben nem annak a problémái, hogy „hogy volt”. A paleontológia-archeológia egészéhez hasonlóan mindenekelőtt gondolkodástechnikai problémák, világnézeti problémák, ezekből kifolyólag pedig konklúziós problémák. Filozófiai problémák, a létező leggyakorlatibb értelemben. A filozófia – és minden – személyes praxis nélkül szimpla időtöltés.)

Érdemes elgondolkodni nem csak a sorrendiségen, az „ebből az” hipotézisén, hanem már azon is, hogy mi az az „ez”. Hogy mi a kiindulás? Szintén érdemes elgondolkodni a folyamatosság kontra szakaszosságon. A világ – s benne az élet – ugyanis szakaszos. Nem árt egy pillantást vetni a fajok prezentált és dokumentált megjelenési ciklusaira. A kihalások és számosodások egymásutánjaira. Még az is indifferens, hogy – ha egyszer a fajok túlnyomó többsége kihalt – konkrétan miből. Az is, ha nem úgy miből, hogy az új fajok ősei valamiképp túlélték az ügyeletes kataklizmát, aztán megváltozva hozzáidomultak a körülményekhez, hanem egyszerre pattantak ki a kvázi semmiből, teljes fegyverzetben, mint Pallasz Athéné Zeusz fejéből. És ha már a görög mitológiához jutottunk, gondolkozzanak el rajta, nem csak előbbiekkel kapcsolatban, hogy mit akarhattak mondani ezzel a történettel? Nem jól írtam. Ne azon gondolkozzanak el, hogy mit akarhattak mondani, hanem azon, hogy mit mondtak.

Most jutottunk el a „hibáig”. Hiba ugyanis önmagában nincs. Hiba mindig csak egy reláción belül lehet, mint az adott viszonynak nem megfelelő hozzáállás. De ha valaki éppen ezt a keretet keresi? Vagy valami? Hiba feltételezni – ameddig semmiféle ez irányú tapasztalat nem áll rendelkezésre –, hogy a marólúg ugyanolyan ital az ember számára, mint a málnaszörp? Nem hiba, hiszen – eddig – még csak feltételezés. A feltételezésből a tapasztaláson keresztül lesz bizonyosság. Ez is rossz kifejezés, mert tapasztalat lesz belőle, nem bizonyosság. A bizonyosság egy következő – jól látják: filozófiai – stáció. Szilárd vélekedés. Szélesebb spektrumban per pillanat szilárdnak elfogadott vélekedés, mégpedig azért, hogy tovább lehessen lépni.

Nos, ezt „csinálja” a természet.

Nem csak az élet, hanem az egész természet. Az egész (nem csak biológiai, hanem) fizikai univerzum. Kibontja, ami benne van. (Valójában nem „kibontja”, hanem kibomlik.) És nem hibázik, hanem folyamatosan kísérletezik, szintén abból, ami benne van. Másból ugyanis nem tud. In tempore örökké, mert az idő relatív fikciója – ezáltal az öröklét fikciója – csak a fizikai univerzum relatív fikciójával összefüggésben létezik.

Az élő – az élőként manifesztálódott potenciálisan élő, vagyis élettelennek hívott – anyag alapból abban különbözik az élettelentől, hogy megjelenik – előjön – a tapasztalás, mint tapasztalás. En bloc is előjön, mint az ismétlődések kizárása (Dollo-féle törvény: „egy faj nem térhet vissza korábbi állapotába” – Wikipédia). A „tapasztalás” meghatározása is definíció dolga. Vagy költőké, ha már ennyit megszemélyesítünk itt és ott, mosolyognak Önök.

Akkor költőké. Ha nem viszik túlzásba.

Például nem tesznek fel olyan kérdéseket, hogy „Mit akar az Univerzum?” Vagy Isten? Hiszen Isten is az Univerzumban isten. Ha nem volna Univerzum (ezúttal nagy kezdőbetűvel), Isten sem volna. Még mielőtt rám fognák, hogy megsértek valamiféle dogmát: olvassák el az előzőket.

Az evolúció megfelelő kezelésével meg lehet érteni az egészet, predesztinációtól az öröklétig. Már legalábbis ezt a részét. És a többi? Az abszolútum, mint metaforikus végcél? Az abszolútum, a maga lehetetlenségében? „Nem lehető” mivoltában?

Abban. Meg is válaszolták.