Gaál Péter: Minek

Az ember néha ismételten rácsodálkozik – kiváló terep erre a célra bármely idézetgyűjtemény –, hogy kifejezetten tehetséges, okosnak tűnő emberek mennyi lapos, felületes, saját színvonaluk alatti zöldséget képesek összehordani.

És akkor szétnéz önnön ismerősi körében, majd... majd, ha nem is pontosan ugyanezt látja, de azt mindenképpen, hogy – iskolázottságtól függetlenül – szintén tehetséges, okos emberek mennyire saját színvonaluk alatt működnek. Pár perce elgondolkodtam, hogy kettőnek megírom, de ezzel a lendülettel el is vetettem. Minek bonyolódjak bele véget nem érőn olyan jellegű disputákba, amelyekben a másik fél akár egy lámpaoszlop is lehetne, vagy kedvenc idevágó példámmal élve, egy macska?

Minek?

Itt van például Z. Sem a vezeték- sem a keresztneve nem ezzel a betűvel kezdődik, ne totózzanak. Ha nekem feleannyi tudás lenne a fejemben, mint neki, a fenekemet földhöz verném örömömben. Nem írom, hogy milyen jellegű tudás, mert még magára talál ismerni. Tudás, és kész. Egész nap dolgozik, ha kötetbe foglalnák, Lenin összes műve Örkény egypercese volna az övéhez képest. De inkább az övéihez képest, így, többes, sőt sokas számban. És akkor ránéz ezekre a jól megírt salátákra az ember, összeveti a szerzőjükkel, majd ismét felteszi a kérdést:

minek?

A másik említett ismerősöm távolról sem rendelkezik annyi tudással, mint emez, viszont annál több szétfutó gondolattal. Ha egy hangyányit magára irányítaná őket, könnyűszerrel rájönne saját összes, felületes elfogultságára is, ezek okával. Szerintem még enélkül is rájött, valahol mélyen, vagy kevésbé mélyen. Tudomásom szerint soha, egyetlen sort nem írt le, amit bármiféleképp ki akart volna adatni, ez mondjuk előnyére könyvelhető el, miért? Azért, mert pont az nincs benne, ami Kung mestertől, Püthagorasztól és Buddhától Jézusig a nagy tanítókban sem volt. Nincs benne bizonyítási vágy.

Tehát ez eddig abszolúte rendben is volna, ha ki/leböfögött félmondatokon, ad hoc gondolatokon kívül – bármennyire szellemesek is azok néha – nem sodródna, de sodródik. Ide-oda csapódik, és bár a világot éppen annyira ironikus színben szemléli, mint amennyire kell, mármint a világnak azt a részét, amivel szemben nem elfogult, ez édeskevés. Nem nekem édeskevés, hanem neki. Ha tudja, ha nem tudja.

De ha ezeknek az embereknek így jó?

Ezeknek az embereknek sajnos nem így jó. Ez persze azt jelenti, hogy nekem nem lenne jó, amit megpróbálok rájuk vetíteni. De van ezeken kívül egy másik támpont is: ők maguk. Hogy mit csinálnak. Mert... mert ha mindez nem volna igaz, akkor – hozzágondolva, amit Püthagoraszról és társairól mondottam – nem csinálnának semmit. Azt, amit most, végképp nem.

De, de, ellenkezne az első, de valamiből élni kell! Oké. Hadd kapjak még egy kis közhelyes zöldséget. Élni kell, és valamilyen munkát ehhez általában el kell végezni, hacsak nem Bósa István (a magyar kriminalisztika egyik legnagyobb szélhámosa, személyesen ismerem), Paris Hilton vagy Mészáros Lőrinc az illető. Ez a munka aztán vagy ilyen, vagy olyan. Vagy olyan, ami már magában önkifejezés, ilyet végzett Esterházy Péter, ilyet végez(het) Spiró György, Nádas Péter, és nem ilyet végez Bayer Zsolt, hogy a kormányoldali (újság)írás jószerivel egyetlen tehetséges és sokkal többre született emberét említsem (egyébként Huth Gergelyt is sokra tartom), vagy olyan, amit fel lehet használni. Mindent fel lehet használni, a zöldséghámozástól a betonkeverésig.

A természet pazarló.

A természet pazarló, mert nem gondolkodik. Nincs rá szüksége: egy rendszer, mint már sokszor megbeszéltük, megy a maga öndeterminált pályáján. Ha akarja, se hagyhatja el, mert akkor vége. Nem az a lényeg, hogy hány ereje teljében levő zebrácska fullad bele a Mara folyóba, eszik meg a krokodilok, a parton az oroszlánok, hány ereje teljében levő oroszlán hal éhen-szomjan a száraz időszakban, hanem a summázat, adminisztratív kifejezéssel a statisztika. Hogy mire megy ki az egész. Nem egy fajon belül, hanem az összes fajjal, sőt, mindennel együtt. Nem, hogy mire „szeretne” kifutni, mert nem szeretne semmire, csak kifut. Azt aztán lehet saccolgatni, Isten üdvtervétől a Nagy Reccsig, esetleg Nagy Kimerevedésig, de e két utóbbi találgatás még a jobbak közül való, tudniillik érzelemmentes. De hogy mi lesz benne? Azt...

...azt ű tudja, hogy megint Matula bácsit idézzem.

És itt van a velő. Hogy kiben. És hogy nekünk mi közünk ahhoz, akiben. Vagy ahhoz, amiben. Esetleg mindkettőhöz, mert az „aki” nem „valami”. Hogy mit tartalmaz, ami nem tartalmaz semmit. És a „semmi” olyan biztosan bekövetkezik, mint az eszkaton, gyengébbek kedvéért mindennek a vége. Ha statisztikus lennék, nem kellene sajnálnom azt a nagyon kevés, életét elpazarolni látszó ismerősömet sem, ahogy a zebrácskákat és oroszlánocskákat sem.

De hát nem vagyok statisztikus.