Szele Tamás: Petőfi ellopása

Elég komoly kétségeim vannak így, március tizenötödike előtt mindennel és mindenkivel kapcsolatban, aki 2021-ben hajlandó és képes megmondani, mi a jófenét művelne most Petőfi Sándor, mivel foglalkozna és milyen lenne a világnézete. Már csak azért is, mert 1848 óta eltelt pár év.

A saját szempontjából jószándékú – és meg kell hagyni, tisztességesen, alaposan megírt – eszmefuttatást adott ma közre a Magyar Nemzet, azzal a címmel, miszerint:

„Petőfi ma konzervatív forradalmár lenne”

amely tételben én kételkedem. Kételkedem több okból is, melyek közül a legelső, hogy Petőfi Sándor, mármint maga az ember, távolról sem volt, nem is lehetett teljesen azonos Petőfi Sándorral, a szereppel, amit mindenki ismerni vél. Pedig még a szerep is árnyalt jellemű, ha a mai politika szemüvegén át nézzük, érthetetlen ellentmondásokkal teli, de az ember még bonyolultabb képlet lehetett. Azt mindenképpen javára írom a Magyar Nemzet szerzőjének, hogy onnan kezdi, ahonnan neki a lehető legnehezebb győzni, valódi sportember. Lássuk csak! 

„Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez új evangéliuma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit” – írta Petőfi Sándor az 1848-as naplójában. Húszas évei elején Petőfi a francia forradalom történetét bújta, tehát a korabeli Szrgya Popovics és Saul Alinsky munkáit forgatta – bár velük ellentétben a francia forradalom vért prédikált és vért is ivott. Amikor az egyik vidéki útján meghallotta, hogy Lajos Fülöp francia királyt elűzték s Franciaország köztársaság lett, éppen egy fogadóba lépett és felkiáltott: „Vive la république!”.

Meglehet, hogy ezt írta, amint az is meglehet, hogy a naplót nem magának vagy az utókornak szánta, hanem kiadásra. De azt tudjuk nagyon jól, hogy habár tényleg napról napra ismerte a Nagy Francia Forradalom történetét, tehát sokat forgathatta, csaknem kirekesztőleges olvasmánya nem lehetett pusztán ez, hiszen ha egyebet nem olvas, nem fordíthatott volna Martialist, Bérangert, Shelleyt, Heinét, sőt, épp 1848 májusában jelent meg Shakespeare-től a Coriolanus – az ő fordításában.

Erősen lapzártája lehetett neki március 15-én, becsülendő, hogy mégis véghez vitte, amit vállalt. Ami a republikánus eszméket illeti – ugye, mennyire mást jelent ez a szó manapság? – nehéz egy mai konzervatívnak megmagyarázni, de nehéz egy vele szemben állónak is, hogy akkoriban a liberalizmus, republikanizmus és nacionalizmus még nem álltak ellentétben egymással, sőt.

„Világszabadság, elvont eszmék – így kezdődnek a forradalmak. Vakhit, lelkesedés, lánglelkűség. Petőfi is vidékről érkezett Pestre, ahol a nemesi és polgári származású értelmiségiek tömörültek. Költők, írók, publicisták, színészek, festők, álmok álmodói. És bár királyokat akart akasztani, március idusán mégsem gyújtogattak, törtek-zúztak, nem ontottak vért. Délben még ebédelni is elmentek a pilvaxos fiatalok – ez már borzasztóan modern vonása az egész történetnek. Tenni akartak, s jól látszik, hogy „kulturális” forradalmat akartak kirobbantani, hisz legelőször a sajtószabadság ügyét vetették fel.”

Baj, ha én ezt másképp látom? Ez tökéletesen illene a „lánglelkű Petőfi” szerepéhez, mármint a nemes eszméktől áthatott, lobogó forradalmi lelkesedés, csak éppen... a nemes eszmék valóban megvoltak és vitathatatlanul nemesek is voltak, de azt a bizonyos tizenkét pontot annyi józan körültekintéssel, az egzaltáció teljes mellőzésével fogalmazták volt, hogy nagyon is tudatos módon hagyták ki belőlük az egyházi birtokok szekularizációját, ami pedig megoldhatta volna az úrbéri viszonyok megszüntetésével létrejövő agrárproletariátus helyzetét, megélhetését. De nem akartak már első nap sok és hatalmas ellenséget maguknak, így ezt a tervezett pontot eltörölték, bár Jókai kifejezetten említi a saját megemlékezéseiben (úgy, hogy ő ellenezte – no igen, Jókainak volt ideje megöregedni). Tehát vitathatatlanok voltak a nemes szándékok, de nem őrjöngő, lelkesült félbolondok voltak a márciusi ifjak, hanem nagyon is hideg fejű reálpolitikusok. Petőfivel együtt.

Kulturális forradalomról beszél az úr. Hát az a kulturális forradalom már több évtizede zajlott, ha a cenzúra akadályozta, gáncsolta is: de nem volt már képes megállítani. Azt a kulturális forradalmat reformkornak nevezzük, és bizony jelszavai valának: haza és haladás. Mégpedig egyszerre valának jelszavai! A haladást itt úgy kell értenünk, hogy ipartól gazdaságig és kultúráig mindenben Európához kívánt felzárkózni az ország, épp a saját, jól felfogott érdekében. A haza tehát egy fejlődésre nyitott, Európába vágyó közösséget jelentett, nem egy mindig múltba révedő, csak saját hagyományaira büszke és csak azokat őrző, bezárkózó országot. Ha Petőfi ma élne, nem tudom, minek volna a híve, de az Európai Uniónak egészen bizonyosan. Rendben, nagyon fontos volt a nemzeti ébredés is Petőfinek: de az a nemzet Európában élt szerinte.

Itt bicsaklik meg a Magyar Nemzet írása.

„A Tizenkét pont első követelése, a sajtószabadság, a cenzúra eltörlése manapság is időszerű. A nyugati világ virtuális nyilvánossága ma nem szabad. A cenzorok még csak nem is emberek, hanem algoritmusok, óriási techcégek hivatalnokai. Politikai agendájuk van, a konzervatív, nemzeti eszméket tartják a legfőbb ellenségüknek.”

Bocsánat, ezt méltatlannak találom és megkockáztatom, hogy innentől kezdve ír muszájból a szerző. Nem hiszem el, hogy célszerűnek találna egy forradalmat – esetleg kifejezetten világforradalmat – kirobbantani azért, mert a Facebook algoritmusa időnként tényleg nagyon hülye. Ez itt az 1848-as eszmék lerántása a mai kocsmába, szó nincs politikai cenzúráról, azért nem tetszik érteni, mennyire bonyolult a közösségi oldalak szabályozása, mert nem ebből tetszenek élni már sok éve. Nem fogom újra megmagyarázni, mi hogyan működik, hat-nyolc éve ez teszi ki a munkásságom felét: de azt nekem tessék bízvást elhinni, hogy Petőfi nem robbantana ki forradalmat ilyen piszlicsáré ügyek miatt, mint amit reklamálni tetszik. Meg nem is volt hülye: olyan lenne a Facebook ellen írónak, költőnek, publicistának harcolni, mintha Petőfi a papírgyárak és a papír betiltását követelte volna. Márpedig ilyen bolondság esze ágába sem jutott.

„Nincs világszabadság, csak magyar szabadság van. Ma is születnek új eszmék, vagy még inkább eszmepótlékok, sőt inkább doktrínák a nyugati világban, de Petőfi ma aligha lelkesedne értük. (…) Letépné és elégetné a kékzászlós birodalom lobogóját, és Petőfi ma is követelné a cenzúra eltörlését: tüntetne a Facebook, a Twitter s a nyilvánosság egyéb urainak székházainál, követelné a sajtószabadságot, a véleményszabadságot.”

Bencsikkel és Stefkával együtt, úgy tetszik gondolni? Annál azért kényesebb ember volt Petőfi, amondó lennék, muszkavezetővel nem állna szóba. De jussunk el a végkövetkeztetésig, mert komolyan mondom: csodálatos.

„Egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy Petőfi Sándor ma a konzervatív forradalom élére állna. Mert nincs világszabadság, csak magyar szabadság van, és nincs köztársaság, csak haza van.”

Erre jutni abból az alaptételből, hogy Petőfi republikánus volt és forradalmár... hát kérem, ehhez már képességek kellenek és közönség is, ami nem veszi észre a szövegben bukfencező abszurdumokat. Már maga a „konzervatív forradalom” önellentmondás, mintha az ember azt nevezné legfensőbb szabadságnak, hogy önként választhassa a szolgasort, legnagyobb fejlődésnek a nagyapái szintjén megmaradást.

Ahhoz hogy nincs világszabadság, annyit fűznék: azért jóval szabadabb a világ úgy általában is, mint mondjuk 250 évvel ezelőtt, nem állíthatjuk, hogy akkoriban az európai népesség zömét kitevő jobbágyok a teljes és csorbítatlan szabadság állapotában éltek, melyhez képest a mai állapotokat csak bakfittynek nevezhetnénk.

Azt nem vitatom, hogy nincs köztársaság, mert momentán és névleg nincs. De az a haza is kezd egyre messzebb lenni, kisajátítódni, mintha egyesek csak akkor találnák elég tágasnak, ha minél kevesebbeké lesz... sokan és sokfelől gondolják így.

Száz szónak is egy a vége: meg nem vagyok mondhatója, mi lenne Petőfi, ha ma élne, de hogy konzervatív – a szó mai értelmében véve – nem, az bizonyos. Hogy forradalmár lenne-é az meg attól függ, miféle forradalomról beszélünk. Mert mondom, kényes volt neki az ízlése.

Egyet viszont tudok. Ha most feltámadna, akármilyen hosszan, alaposan és kíméletesen is készítenénk fel a huszonegyedik századi magyar belpolitikára, amint megismerkedne a gyakorlattal, azonnal megundorodna tőle, és a szemünkbe mondaná: nem ezt akarta, de főleg nem így.

Nem csak Petőfi, a szerep állna értetlenül az ilyen írások előtt, hanem Petőfi, az ember is.

Egyedül az olyan Petőfi vállalna manapság politikai szerepet, amelyiket a Magyar Nemzet szerkesztőségében találtak ki.

De hiszen az vállal is, mert használják.

Azért annyi mindent ellopott már ez a kormányzat, ez a rendszer.

Legalább Petőfit nem kéne hagyni.