Sajtóvitákról

 Egyre több ilyennel találkozunk, valóságos tendenciája ez a mai magyar sajtónak. Mintha csak a hatvanas-hetvenes évek tértek volna vissza, akkor zajlottak ilyen csatározások a magyar értelmiség egyes köreiben, „Kicsi vagy kocsi?”, „Áru-e a kultúra?”, „Vita a kesudióról” címekkel, minden eredmény nélkül, ám roppant látványosan és lármásan. 

Lenne tehát hagyománya a magyar sajtóban a vitának – de ezek a mostaniak újfajták. Tulajdonképpen csak két dologhoz nincs közük, a sajtóhoz meg a vitához. A sajtó ugyanis nagyobb mértékben hírekkel, tényekkel, kisebb mértékben azok értelmezésével és véleményekkel foglalkozik vagy kéne foglalkozzon. A vita meg olyasmi lenne, amikor egy tény vagy helyzet megítélésében két fél nem ért egyet, tehát leülnek, megbeszélik eltérő nézeteiket, esetleg meghallgatnak másokat is, majd végül valami kompromisszumra, konszenzusra jutnak és a továbbiakban aszerint viselkednek.

Na, erről szó sincs.

Egyikről sem, és könnyen megérthető, miért. A mostani sajtóvitáknak már a tárgya is fikciós vagy vélemény függvénye, ráadásul a kezdeményezők gondoskodnak arról, hogy a vitaindító botránykő is akkora orbitális baromság legyen, amekkorának a töredékét se lehessen ép ésszel elfogadni, sőt, egyáltalán, elfogadhatatlan legyen – ez fontos, ugyanis különben még születne valami megegyezés.

Ha én azt mondom, hogy a Zoli kocsmáros barátom kicsi, zöld földönkívüli és minden éjfélkor vérfarkassá változik a Baross-szobor tövében, akkor első közelítésben a Zoli megkérdi tőlem, hogy mit ittam, miért nem nála és mennyibe kerül, mert ezentúl ő is tart ilyent, ha ennyire erős. Ha kitartok a hülyeségem mellett, akkor huzamos vita végén kaphatok tőle egy pofont is, bár szelíd ember, dolgozni kéne azért, sokat. Ezzel a vita nagyjából le is zárulna, és mindenki tenné a dolgát tovább.

Ha azonban ez egy mai magyar sajtóvita lenne, akkor először is felháborodott válaszban jelezné, hogy ez egy marhaság. Az én oldalamon állók azt írnák erre: most már biztos, hogy igaz, hiszen tagadja! Kikérnék Pataky Attila véleményét, aki köztudomásúan a földönkívüliek szakértője, ő ilyen minőségében azt mondaná, az alany földönkívüli ugyan, de farkasember semmiképpen sem lehet, csak teliholdkor és csak farkas-földönkívüli, erre a túloldal szakértői hoznának negyvenkét iratot a Tudományos Akadémiáról, miszerint farkasemberek nem léteznek. Mire válaszul idéznék nekik a Boszorkányok Pörölyét: „Haeresis est maxima, opera daemonum non credere”, „a legnagyobb eretnekség kételkedni a démonok művében”, és előcibálnának valakit a démonológiai tanszékről, esetleg bírói úton akarnák kötelezni a másik felet ördögűzésre.

És így tovább, végkimerülésig, vagy a következő hecckampányig.

Ugyanez egy valódi vitában úgy zárulna, hogy el sem kezdődne, hiszen elég ránézni a Zolira, hogy lássuk: marhaság az egész. A hazánkban olyannyira elterjedt formális, doktriner politikai logika szerint meg valami olyasmi lenne a konszenzusos megoldás (tényektől függetlenül), hogy a Zolis ismerje be, miszerint kicsi és zöld, de nem köteles beismerni azt, hogy földönkívüli, a vérfarkaskodást meg felejtsük el.

Hát körülbelül ezért is zajlanak ezek a műviták, mint azt bizonyítani is fogom.

Nem látok abban nagy különbséget, hogy a Zolit nevezem földönkívüli vérfarkasnak, vagy azt állítom, hogy a Billy Elliot előadása propagálja a homoszexualitást, ki akarom vágni Ady Endrét a tantervből vagy netán az a véleményem, hogy a szabadkőművesek miatt alakult szerencsétlenül a trianoni békeszerződés. Esetleg propagandistának nevezem a BBC tudósítóját, amint azt a legújabb kutyakomédiában tette Fricz Tamás. Ezek mind képtelen marhaságok, amiktől épeszű embernek megáll az agya és jó esetben újraindul. Rossz esetben leolvad a processzor is benne.

Akkor miért erőltetik?

Mert a vita a fontos, nem a tárgya.

Minden kocsmai, iskolai verekedés úgy kezdődik, hogy valaki beleköt a másikba. Ritka az olyan, aminek valódi oka van. A kötekedő megveri az áldozatot, elveszi a pénzét, uzsonnáját, óráját és győztesen távozik. Másnap megvárják az áldozat barátai, most őt verik meg, neki veszik el a pénzét-uzsonnáját-óráját és ez így folytatódik szükség és igény esetén a világ végezetéig. Csak mindkét fél egyre nagyobb erőket mozgósít, és az, ami egy pofonnal indult, könnyen eljuthat a tömegverekedésig, sőt, a lőfegyverekig is. Ezért mondom: ezek nem viták, amiket a magyar sajtóban látunk, ezek iskolai, kocsmai bunyók, törzsi háborúk.

És még azt sem lehet mondani, hogy senkinek nem lehet bennük igaza. A megrágalmazott félnek – akiről őrültségeket állítanak – rendszerint igaza van, csak az a világon senkit sem érdekel. A magát ravasznak gondoló mai ember azt szokta mondani: „Biztos valahol középen van az igazság”. Ez viszont csak akkor van így, ha vagy téved mindkét, egymással szemben álló oldal, vagy csak egy-egy részét ismerik a tényeknek, abban az esetben, ha az egyik fél tudatosan és szemérmetlenül hazudik, középen nem az igazság lesz, hanem egy féligazság, egy, az eredetinél valamivel kisebb hazugság. De: konszenzuális.

Ez is ezeknek a konfliktusoknak az egyik oka. Ha ugyanis orbitális nagy hazugsággal indul a történet, az már eredmény az indítók számára, ha egy valamivel kisebbet sikerül elfogadtatni, az eredeti, nagy meg úgyis ott marad latensen a köztudatban, valahol a periférián lappangva. Onnan akármikor elő lehet venni újra, ha nincs témája a Magyar Nemzetnek, vagy, ami még rosszabb, ha volna, csak az valódi hír lenne, azoktól ugyanis már teljesen elszoktak.

Az is baja ezeknek a „vitáknak”, hogy az indítóik jogosulatlan előnyben vannak, az nevet utoljára, aki először üt. A mai Magyar Nemzetben olvastam Nick Thorpe BBC- tudósító válaszát Fricz Tamás vádjaira, majd Fricz viszontválaszát.

A nézeteltérés tárgya az lett volna, hogy Thorpe úr – minő ritkaság – tudósított az Index válságáról, röviden, mert nem volt terjedelem, és ebben a tudósításban volt egy olyan mondat, miszerint:

„Az az ember, aki az egypárti rendszernek való ellenállással került vezető szerepbe, most újra egypárti uralmat hozott létre. Azáltal, hogy elfoglalta az államot – a gazdaságot, a parlamentet, az alkotmánybíróságot, a médiát – azt kockáztatja, hogy nevetségesség válik.”

Az angol nyelvű tudósításban ráadásul, ami valahogy Fricz elé került. Neki is esett a BBC-nek, szánalmasnak, balliberálisnak, mindenfélének nevezte. Ő aztán csak tudja, mit neki BBC, az is csak három betű, mint a CÖF, nem több. Ha négy lenne, érdemes lenne tiszteletben tartani, mert hosszabb, de így nem.

Thorpe kolléga válasza a laikust elszomoríthatja, de valójában egyáltalán nem megalázkodó, még ha annak is tűnik. Nézzük csak!

„Elnézést kérek, ha félreérthetően fogalmaztam”

Azonban ha nem, akkor nem kérek.

„A BBC internetes oldalán az Index-ügy kapcsán megjelent írásom 120 szavas elemzés volt egy kollégáim által írott, sokkal hosszabb cikk részeként, amely taglalta a történteket. Nem véleményt írtam, mert a BBC újságírói nem nyilvánítanak véleményt. Gyors elemzés volt aznap, amikor az Index az általunk ismert formában megszűnt működni. Elemzésemmel lehet egyetérteni vagy azt lehet vitatni, de szükségtelen személyemet vagy az általam képviselt médiumot démonizálni emiatt. (…) Magyarországon már így is túlteng a gyűlölet minden oldalon. Ennek az általam mélyen szeretett és otthonomnak érzett országnak békére, toleranciára és higgadt vitára van szüksége, ha gyarapodni óhajt. A legnagyobb nem kormányzati hírforrás megszűnése vitathatatlan csapást mért a magyarországi média sokszínűségére. A félreértések elkerülése végett, nem gondolom, hogy Magyarországon már létrejött az egypártrendszer, és elnézést kérek, ha félreérthetően fogalmaztam.”

Ez az az udvariasság, ami az ellenkezőjét jelenti. Thorpe leszögezi: tudósított, elemzett, nem véleményt nyilvánított (annál rosszabb a felfortyanóra nézve). Békére, toleranciára, higgadt vitára volna szükség – no igen, ugyanis az első kettőben hiányt szenvedünk, a vitáink pedig nem viták és nem higgadtak. Rendben, még nincs egypártrendszer, lehet, hogy névlegesen nem is lesz, de szépen haladunk feléje, elvtársak.

Ebből az egészből vagy nem értett semmit Fricz, vagy értette, de olyan gömbölyű a megfogalmazás, hogy lecsúszott róla a bicska éle, esetleg csak annyit fogott fel, hogy a címben elnézést kértek, tehát „győzött”, mindenesetre azt válaszolta, hogy:

„Nick Thorpe korábbi blogbejegyzésemre adott korrekt hangvételű vitairatát tudomásul veszem, s tiszteletben tartva véleményét, valójában nincs is különösebb megjegyzésem.”

Még ballibezett egyet, majd nekiment a falnak, nagyot koppant, azután elhallgatott.

Vége ezzel ennek az ígéretes rágalomhadjáratként induló vitának?

Kötve hiszem, ez Magyarország, ez magyar „sajtóvita”. Ha nem folytatja Fricz, folytatja valamelyik másik condottieri, zsoldosvezér, azért ne feledjük, őket a háborúskodásért fizetik, nem a békéért, zsákmány és győzelem is csak háborúban van.

És itt érünk el a lényeghez.

A lópikulát érdekelné valójában, mire nevel a Billy Elliot, mit ivott Ady Endre (sokat), mi közük a szabadkőműveseknek Trianonhoz, mit ír a BBC. Ezeket a harcokat, melyek nem viták, hiszen senki nem törekszik arra, hogy eredményük is legyen, nem az igazságért vívják, hanem a győzelemért, álgyőzelemért, sőt, időnként pusztán a harc kedvéért.

Ugyanis a névleges, látszólagos győzelem élteti a rendszert, az legitimálja, mint Rákosit a három- és ötéves terv eredményei, és a harc tartja el, dekorálja kitüntetésekkel, lépteti elő a rendszer zsoldosait.

Nem változott itt semmi. A Kádár-rendszerben ugyanezt a célt szolgálták a teljesen értelmetlen sajtóviták például a kesudióról. Aki meg akarta tenni a hűségnyilatkozatát, megtehette, a többi vitázó felet meg kinevezték céltáblának, agyaggalambnak.

Ilyenformán a becsületes ember kínos helyzetben van ezekkel a „vitákkal” – nem beszállni lehetetlen, ha beszáll, akkor meg csak veszíthet. Hiszen úgy vannak megállapítva a játékszabályok.

Reménytelen egy hely ez, és az is marad.

Hiszen ez az a ház ahol semmi se változik, ez az a ház, ahol áll az idő.

Legalább ötven-hatvan éve áll, csak a technológiánk változott, a mamelukok ugyanazok maradtak.

Szele Tamás