Szele Tamás: Szabadság előtt

Számomra fontos, mindenki más számára kevésbé lényeges dolgot kell bejelentenem úgy is, mint a Zóna főszerkesztőjének: egy hét szabadságra megyek a lappal együtt. Írni vagy fogok, vagy nem, azért a hírektől nem szakadok el teljesen, de kerülném a munkát, mint egy meggazdagodott reb Tevje.

Nem megyek messze, nem Nizza vagy Velence vár, még csak nem is Koppenhága, azok is szép helyek, de nekem mindennél szebb most ezen a kerek világon Nagyvárad, ahol már egy éve vár a Kedves. Nem találkozhattunk a járványügyi szabályozás miatt ennyi ideig. Ahogy csomagolok, táskába teszem dolgaimat, és próbálom itt hagyni ügyeimet-gondjaimat legalább erre az egy hétre, kezdem látni: több mindent kell Pesten hagyni, mint amennyit magammal viszek.

És nagyon örülnék, ha más sem hajigálná utánam azt, ami nem véletlenül maradt itt.

Igen, természetesen viszek magammal laptopot, de nem, nem szeretném többet használni a kelleténél. Szívem szerint erre a hétre elküldeném szabadságra a teljes magyar belpolitikai életet is, tokkal, vonóval, kormánypárttal, ellenzékkel, mindennel együtt, de ahogy más ügyekben nincs rájuk befolyásom, így ebben sem fognak rám hallgatni. (Persze az igazi az lenne, ha nem szabadságra mennének, hanem egyenesen nyugdíjba, de az csak álom).

Figyelemmel kísérem majd a híreket, hiszen én is ezen a világon élek, de most egy kicsit szeretném ezt nem hivatásszerűen tenni. Csak amúgy polgári módon. Ahogy a legtöbben. És nem szeretnék közélni, magánélni szeretnék.

Szóval, nagyon kérek mindenkit, ismerőst és ismeretlent egyaránt, hogy akkor se írjanak politikai ügyekről nekem üzeneteket, ha azokat világrengető fontosságúnak és példátlannak érzik. Tessék nekem elhinni, elég csak hat kilométerre átlépni a magyar határt, és szalmaszálnyivá törpülnek ezek hallatlanul fontos dolgok. Ami meg valóban fontos, az benne lesz abban a körülbelül húsz-harminc sajtótermékben, amiket úgyis elolvasok. Mint a régi viccben:

1939, Berlin. Kohn minden nap vesz egy Völkische Beobachtert az újságosnál, ránéz a címlapra, eldobja. A végén megkérdi az újságos:

- Ezt miért csinálja?

- Tudja, engem csak a gyászhírek érdekelnek...

- De azok nem a címlapon vannak, hanem az utolsó oldalon!

- Az, amelyik engem érdekel, a címlapon lesz.

Szóval: ne tessenek újságcikkeket sem küldeni, ugyanazt a médiát olvassuk, én is látom, amit más.

És tudom, hogy választási kampány van, még Pesten is szeretnék kimaradni belőle, hát még Váradon: ne tessenek körlevelekben értesíteni a várható eseményekről, ne tegyenek be rajongói csoportokba a Messengeren (a Facebookon már nem is lehet). Külön kérem az összes párt sajtóosztályát és mellékesen az összes többi ügyfelet is, hogy ne küldjenek meghívókat sajtótájékoztatókra, mert nem tudok, mi több, nem is akarnék elmenni rájuk.

Ne keressenek lelkes munkáslevelezők az éji homályból, ne akarjanak szenzációkat eladni nekem, ne próbálják feljelenteni a szomszéd Amálka nénit, aki hangosan porolja a szőnyeget és tavalyelőtt óta nem adja vissza a mákdarálót. Általában sem foglalkozom ilyen ügyekkel, most speciálisan sem fogok.

Ne küldjön senki semmit azzal, hogy „mit szólok hozzá”, mert most még az a jó, ha semmit sem szólok. Ha szólnék, az nem tűrné a nyomdafestéket.

Ne küldjenek mémeket, zenéket, hatlábú borjakat, éneklő politikusokat és egyéb világcsodákat sem. Ilyenkor azt szeretem a legjobban, ha nem pittyen semmi a közelemben, sem telefon, sem számítógép. Ha valakinek az lenne a baja, hogy nem ér el, ne csodálkozzon: mindenről le szoktam venni a hangot, minden eszközt elnémítok a közelemben szabadság alatt.

Nem közömbösség vagy rosszindulat ez részemről, de gondoljanak bele: hány szabadnapom is van nekem hetente?

Segítek: egy sincs. Naponta átlagosan tíz-tizenkét gépelt oldalnyi (flekknyi) szöveget írok meg, ez például a kilencvenes években egy napilapos újságíró havi normájának a harmada-negyede lett volna. Igen bizony: havi negyven flekk volt a szerződésünkben, azt manapság maximum négy nap alatt le kell verni. Le is verem, a nap hátralévő részében gyűjtöm a dokumentációt a másnapi munkához, emellett tényleg csak enni és aludni lehet, másra nincs idő. Időnként meg kell állni, és utoljára tavaly augusztusban sikerült öt napig nem írni, de az sem volt pihenés, mert szolgálati úton jártam. Előtte, júliusban sikerült három napra eljutnom Váradra, de az utolsó vonattal kerültem vissza: ha a következővel jövök, már karanténba kerülök. És azóta nem volt szabadnapom. Ünnepnapom sem. Minden nap van újság, minden nap tetszenek olvasni, ha elmaradna, kérni is: a hét vége, a munkaszüneti nap sem kivétel. Az csak másnak munkaszünet, a firkásznak, főleg, ha függetlenként akar megélni, nem az.

Egy hét alatt próbálom kipihenni ezt az egy éves erőltetett menetet, ha sikerül. Ha hagyják.

Ezt a cikket még kiteszem, a pipámat elszívom, becsomagolok sok mindent és itt hagyok még többet. Megebédelek és indulok is.

Vár a Kedves, vár Nagyvárad, vár a Körös partja, a Barokk Palota kertje, Ady asztala és egy kis pihenés.

Ha valaki politikai ügyekbe próbál a következő héten bevonni bármilyen csatornán keresztül, rögtönítélő bírósággá alakulok és azonnali hatállyal, tárgyalás nélkül tiltom le az üzeneteit örökre.

Persze, ha rendkívüli helyzet áll elő vagy olyasmit látok, amivel érdemes foglalkozni (nem sok olyasmi lesz, megsúgom), azért írok majd.

De különben találkozunk jövő vasárnap vagy az utána következő hétfőn.

Legyen mindenki jó és a lehetőségekhez képest szobatiszta.