Gaál Péter: Szalmaláng (Sámson haja)

Csodatévő kuruzsló érkezik a faluba. Rögtön nagy tömeg veszi körül. A kuruzsló kis bevezető után elkezdi fogadni a gyógyulni vágyókat. Elsőként egy pösze és egy sánta járul elébe. A kuruzsló rájuk kiált:

– Sánta, dobd el a mankód, és járj! Pösze, mondj valamit!

Megszólal a pösze:

– Eleszett a szánta.

A legtöbb embernek mankóra van szüksége. Tulajdonképpen mindenkinek, engem is beleértve. Életünk minden pillanatában mankóra van szükségünk. Hogy aztán ez a mankó „valami megfogható”, valaki(k), egy eszme, egy feltételezés (minden állítás feltételezés is egyben), e szempontból irreleváns. Kevesen vannak tisztában vele, hogy minden mankó fikció, akárminek/akárkinek is tartjuk. Akkor is fikció, ha saját magunkat – bármivel/bárkivel is azonosítjuk, heterontól (valaki mástól, lásd személy) az autonig (az alanyi önmagamig) – helyezzük a centrumba. Minden fikció, ami „valamiről” beszél.

Még azok is igyekeznek nem tudomást venni erről, akik mindezt tisztá(bba)n látják. Mert ha az emberben ez tudatosul, a mankó elveszti mankó jellegét. Buddha legyen a talpán, aki ki tud bújni a csapdából. Nem (deista vagy materialista, horribile dictu ateista) vallásos hívő, egzisztencialista vagy szolipszista, hanem buddha, kis „b”-vel (madáchi értelemben a lehető legkisebbel), e fogalom (nem személy) minden önellentmondásával és képtelenségével.

Sámson haja. Sámson (a hatból) Izrael utolsó „nagynak” nevezett bírája volt. Az ószövetségi Bírák könyve négy teljes fejezetben (13-16) számol be róla. Sámson úgynevezett názír, Istennek szentelt ember volt (mint Sámuel, vagy az újszövetségi alakok közül Keresztelő János), ennek minden kritériumát teljesítve. (Jézussal kapcsolatban is felmerül, noha a – későbbi – keresztény alapdogma jóval tovább megy. A János evangéliumából közismert INRI – Iesus Nasarenus Rex Iudaeorum, latin – feliratot nehezen lehet úgy fordítani, mint „a názáreti Jézus, a zsidók királya”, tudniillik a „nasarenus” – görögül „naszaraiosz” – a Názáret városnévből nem képezhető. Ha a görög eredetit vesszük alapul, az „naszaratainosz” lenne. Két másik – héber – szóból viszont képezhető: az egyik a Messiásra utaló „nészer”, „vesszőszál” Proto- és Deutero-Ézsaiásnál – a történelmi Ézsaiás kettő vagy három próféta volt –, a másik pedig... a názír. Egyébként a korabeli Názáret létéről is vitatkoznak, a máskülönben olyan aprólékos Talmud nem tesz róla említést, vagy azért, mert nem volt ilyen, vagy – Jézus miatt – a „damnatio memoriae”, „feledésre ítélés” elvét követve.) A régi – különösen a szent – szövegek mindig több egymás alatti réteget hordoznak. Igazából minden több réteget hordoz, ha írásos anyag, ha nem, de most éppen a szentírással foglalkozunk. Hogy ezeket a rétegeket hogyan értelmezik, milyen jelentés(eke)t tulajdonítanak nekik, az már az értelmezőtől függ.

Zsidó/keresztény kultúrkörben az afféle zsidó Robin Hoodként működő Sámson történetét nagy vonalakban a legtöbben ismerik. Annyit biztosan, hogy „ereje a hajában lakozott”, Delila levágta, a filiszteusok így el tudták fogni, megvakították, majd egy vallásos ünnepségükön Sámson utolsó erejével rájuk döntötte a házat, amiben mulatoztak. „Közben kinőtt a haja.” Ki, de itt ez már csak mellékszál, mintha a történetíróban is megmozdult volna némi materiális diszkurzivitás. A mese végén az Úr az egyetlen kapaszkodó. Érdemes ennek a bibliai történetnek is figyelmet szentelniük, mert minden porcikája – szava, mondata – át van hatva mély jelképiséggel, a filiszteusoknak feltett találós kérdéstől (a megölt oroszlán teteméből vett lépesméztől) a filiszteusok házának (templomának) két („jobb” és „bal”) ledöntött tartóoszlopáig (középen a vak Sámson), majd a leomló házban a filiszteusok és Sámson haláláig. Gondoljanak – ez már a történelem – egy másik templomra, a II. Nabú-kudurri-uszur (nabukodonozor) által lerombolt salamonira, és annak két oszlopára (bal oldalt Boáz, „Az Erő”, jobb oldalt Jáchin, „JHVH teremtette”, kvázi „a teremtés” vagy „a teremtettek” – a 2krónika 3,17-ben így áll, ezt a magyar katolikus lexikon hibásan, fordítva írja, persze attól függ, honnan nézzük). Gondoljanak arra, hogy az emberi test a templom. Építészetileg is, (ezzel összefüggésben) szimbolikusan is.

Tágabb értelemben az ember.

Sámson (saját) oszlopa a haja volt. Átvitt, majd közvetlen értelemben Az Úr. A filiszteusoké saját istenük, melynek hajlékát Sámson ledöntötte.

„

Erős vár a mi Istenünk.” A 46. zsoltár, majd Luther után ezt látják az evangélikus templomok homlokzatán.

Ameddig le nem dőlnek.

Madách Imre tisztán látott. Az egész magyar irodalomban ő fogalmazta meg legtisztábban. Vak tyúk is talál szemet, lehetséges, mindegy. Talált. Ihletett pillanataiban írta, többet se ilyet. Voltak azért elődei? Voltak, de azok nem olyanok, mint Az ember tragédiája.

Nem érdemes senkit lesajnálni amiatt, hogy valamit kinevez oszlopnak a világához. Ha súlyozni akarjuk, ez az első és legfontosabb, amit figyelembe kell venni. Hogy minden csak oszlop. Tartóelem. Dúc. Nem a „magyarság” (germánság, szlávság, zsidóság, és így tovább), kommunizmus, nácizmus, liberalizmus, konzervativizmus, valamely más hit, köznapi értelemben vett vallás, etc. a primer, hanem a lélek. Valamiért ez lett az oszlop. Egyáltalán nem feltétlenül azért, mert az illető tehetségtelen, tehetetlen, lusta, vagy egyszerűen csak szerencsétlen. Ha már a magyarsággal kezdtük a felsorolást, gondoljanak Kassai Lajosra. Természetesen nem mindenki ilyen. Próbáljanak egyszer úgy tekinteni bármely – akármilyen „oldali” – hőbörgő csőcselékre, hogy nem a rögeszméiket védik, hanem az egész világukon keresztül azt a tévedést, amit önmaguknak gondolnak. Saját templomaikat védik, lelkük oszlopait, melyekről nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy csak fiktív oszlopok. Ezért is felesleges velük minden vita.

A tanulás – tanítás – ott kezdődik, ha ezek az oszlopok egyik napról a másikra, sőt, egyik pillanatról a másikra megrendülnek, majd leomlanak. Amikor Ádám rájön, hogy az egész történelem nem vezet önmagában sehova. Majd „hall” egy hangot, de – erről nem szól a dráma – ezt a hangot csak akkor tudja hasznosan értelmezni, ha azt a konklúziót vonja le a tapasztalataiból, hogy mindegy, mit nevez ki oszlopnak, tudniillik mindegyik oszlop leomlik egyszer. Fejünkre az egész házzal. Mindannyian lesántulunk, és mindannyian elesünk. Mindannyian elvesztjük az erőnket.

Az élet célja a küzdés maga, és még csak ez se fontos. Még ez is csak átmeneti állapot. A fontos az, hogy a küzdés célja mi.

A küzdés egyetlen értelmes célnak nevezhető célja a felismerés pillanatnak se felfogható pillanata.

Flash in the pan, mondja az angol. Villanás a serpenyőben.

Szalmaláng.