Szele Tamás: A befogadó populizmusról

Vészesen közelednek a félidős választások az Egyesült Államokban, és ezek akár tetszik, akár nem, Európa sorsára is hatással lesznek: ha a demokraták megszerzik a többséget a Képviselőházban (és nagy befolyást szereznek a Szenátusban is), az részben vagy teljesen megbéníthatja Trump elnök jelenlegi, kiszámíthatatlan kül- és gazdaságpolitikáját. De megszerzik-e?

Trump népszerűsége zuhan, ez vitathatatlan, de a Demokrata Párt ennek ellenére sem mutat egységet, sőt, frakcióharcok zajlanak, a még úgy-ahogy népszerű demokrata politikusok jelentős részére is a radikalizmus árnya vetül, igaz, ezt a republikánusokról is elmondhatjuk, legfeljebb a szélsőségességük ellenkező előjelű – könnyen megeshet, hogy a republikánusok elveszítik a választásokat, de a demokraták nem nyerik meg. Jobb híján rájuk fognak szavazni, de mivel nincs egységes programjuk, ehelyett csak késhegyig menő vitákkal szolgálhatnak, az ölükbe hullott többséggel nem sokat lesznek képesek kezdeni, sőt: a következő választásokra eljátszhatják azt a bizalmat, amit most megszerezni vélnek.

Erre kínál megoldást Daron Acemoglu, a 2024-es közgazdasági Nobel-díj birtokosa, a The New York Times hasábjain – az ő programjavaslata első pillantásra meglepőnek tűnhet, de a jelen helyzetben érdemes volna megfontolni. Az írást az alábbiakban mutatom be, szokás szerint saját megjegyzéseimmel, melyeket csillag alatt, a bekezdések végén teszek meg.

A gazdasági populizmus nagy divat lett a demokraták körében – és erre jó okuk is van. Sok munkavállaló szorult háttérbe manapság gazdasági és társadalmi szempontból. A megfizethetőségi (másként és érthetőbben: megélhetési, de ennél a formánál maradok, hogy hű legyek a szöveghez) válság valós, és a főiskolai diplomával nem rendelkező amerikaiak nem részesültek jelentősen az elmúlt fél évszázad gazdasági növekedésének áldásaiból. A mesterséges intelligencia korában pedig mindez még sokkal rosszabbá is válhat.

A populizmus lehetővé teszi a politikusok számára, hogy a hétköznapi emberek nevében szólaljanak fel, olyan szavakat használva, amelyek ismerősek, érthetőek és vonzóak. Hatékony eszköz lehet egy olyan tömegmozgalom felépítéséhez, amely képes hatalomra kerülni, és olyan vezetőket termelhet ki, akik megoldják a gazdaságunk és társadalmunk legfontosabb problémáit.

A populisták nem riadnak vissza attól, hogy rámutassanak az éles ellentétekre, de ma olyan populizmusra van szükségünk, amely inkább egyesít, mint megoszt. Ezt „széles körű populizmusnak” nevezem – olyan populizmusnak, amelyet Jon Ossoff georgiai szenátor képvisel, amikor azt mondja:

„Képesnek kell lennünk egyesíteni az embereket azon elv alapján, hogy a világ leggazdagabb országában senkinek se kelljen pénzhiány miatt ellátás nélkül maradnia.”*

*Nos, mi Európában – talán a történelmünk miatt – a befogadó, széles körű populizmussal még sosem találkoztunk, csak a kirekesztővel, ellenségkép-képzővel, de ha létre lehet hozni ennek az ellentétét (és az még mindig populizmus lesz), akkor hajrá, mert ha találkozik a tömegtámogatottság, a közakarat és a valódi politikai jó szándék, akkor tényleg javulhat a helyzet.

A „nagy, közös társadalmi sátor” felállítása elősegítette a múlt század legnagyobb progresszív sikereit. A Svéd Szociáldemokrata Munkáspárt (SAP) úttörő szerepet játszott a modern szociáldemokrácia kialakításában azzal, hogy feladta marxista gyökereit, és a középosztály mellett a munkások és a parasztok felé is nyitott. Bár az eredeti SAP szorosan összekapcsolódott a munkásmozgalommal, arra is törekedett, hogy együttműködjön a nagyvállalatokkal a hétköznapi emberek életkörülményeinek javítása érdekében. A szociáldemokrácia modern formáját a szakszervezetek és az üzleti érdekek közötti történelmi jelentőségű, 1938-as saltsjöbadeni megállapodás után nyerte el – ez a megállapodás azért jöhetett létre, mert a párt már az 1930-as évek elején is igyekezett hidakat építeni a vállalatok felé. Ez fektette le a korporatista modell alapjait, melynek jellemzői a magas bérek és a jelentős beruházások voltak, és amely a háború utáni korszak egészében meghatározta a svéd gazdaságot.

Ugyanebben az időben Amerikában eltérő volt a helyzet, de Franklin Delano Roosevelt New Deal-politikáját egy másik, szokatlan szövetségesekből álló, széles körű koalíció támogatta, amely magában foglalta a tanácsadó testületében dolgozó progresszív értelmiségieket, a szakszervezeteket és a konzervatív déli demokratákat.*

*Az a helyzet, hogy az amerikai Demokrata Párt jelenlegi támogatói még ennél is sokfélébbek, a Keleti Part értelmiségétől a minnesotai polgárokig, akik az ICE pribékjei ellen tiltakoznak, vagy a demokraták konzervatívabb rétegéig, akik egyre inkább csak magát az Egyesült Államokat szeretnék visszakapni.

A széles körű populizmus ma is működhet, de csak akkor, ha a demokraták hajlandók összefogni a kisvállalkozásokat és a vezetői osztály azon rétegeivel, amelyek máris támogatják a pártot.

Sok feladat gyűlt össze az ilyen politikai szövetség számára. Arra mindenképpen szükség van, hogy a mesterséges intelligencia a munkavállalók javát szolgálja ahelyett, hogy automatizációs technológiaként tombolva milliókat fosszon meg munkahelyüktől. Az Egyesült Államokban fennáll a monopóliumok problémája is, amely hatékonysági lemaradásokat és magasabb árakat eredményezett; közegészségügyi válság van, amely miatt az ország lakossága kevésbé egészséges és rövidebb életű, mint más fejlett gazdaságokban; az oktatási rendszer nem teljesít jól; az infrastruktúra romlik, ami gátolja a gazdasági lehetőségeket; továbbá a hanyatló közösségeknek munkahelyekre és reményre van szükségük. Ezeket a problémákat meg lehet oldani, különösen ha a megoldásukra törekvő kormány széles körű támogatottsággal rendelkezik, és olyan ígéreteket tesz, amelyeket be is tud tartani.*

*Az egészségügyi válságon sokat enyhítene R.F. Kennedy szakminiszter leváltása, mert nélküle legalább már régóta leküzdött járványok (például a kanyaró) nem pusztítanának. A többi gond enyhítése már nem ennyire egyszerű.

A széles körű támogatottságra törekvő populistáknak nem kell elkerülniük a harciasságot. Az ellenfelek, sőt az ellenségek is hasznosak lehetnek egy tömegpolitikai mozgalom számára. Mindig könnyebb meghatározni, hogy mit képviselünk, ha azt szembeállítjuk azzal, amit ellenzünk, és néha ez megfelelő módszer a motivált koalíciók kialakításához. Roosevelt például a programját bíráló nagyvállalatokat vette célba: „Ma már tudjuk, hogy a szervezett pénz által irányított kormányzás éppoly veszélyes, mint a szervezett csőcselék által irányított kormányzás” – mondta egy 1936-os beszédében. „Egyhangúlag gyűlölnek engem – és én örömmel fogadom a gyűlöletüket.” A kritikusok „osztályárulónak” nevezték – de ő valójában együttműködött a vállalatokkal és a tulajdonosi réteggel: egyértelmű volt, hogy nem a rendszer lebontására, hanem annak javítására törekedett.

A populizmus legnagyobb veszélye akkor jelentkezik, amikor teljesen ellenséges jelleget ölt. Ma, a közösségi média, a figyelemért folyó verseny és a polarizáció által alakított ökoszisztéma korában ez különösen nagy kockázatot jelent.

Amikor minden problémát az elnyomók és az elnyomottak közötti küzdelem prizmáján keresztül tekintenek, a populizmus ritkán jár együtt a széles körű támogatottsággal.*

*Ez feltétlenül igaz, főleg, ha a problémákat esetleg nem az elnyomás okozza – olyankor nincs mese, ki kell jelölni az „elnyomókat”, akik bűnbakok lehetnek. Ez Európában jobboldalon is, baloldalon is így működött.

A konfrontatív fordulatok jeleit könnyű felfedezni. Zohran Mamdani, aki ma New York város polgármestere, még jelöltként egyértelműen kijelentette: „Nem hiszem, hogy szükségünk van milliárdosokra.” Alexandria Ocasio-Cortez képviselő még élesebben fogalmazott: „Egymilliárd dollárt nem lehet megkeresni. … Lehet piaci hatalmat szerezni, lehet szabályokat megszegni, lehet mindenfélét tenni. Vissza lehet élni a munkajoggal, alul lehet a munkavállalókat, de egymilliárdot nem lehet megkeresni.”

A kérdés nem az, hogy indokolt-e a haragjuk. Hanem az, hogy egy olyan politika, amely az elnyomók hibáztatására épül, képes-e többséget kialakítani, és azzal a háttérben kormányozni?*

*Ehhez elengedhetetlen volna az, hogy az „elnyomók” kevesen legyenek és egyértelműen nekik legyen köszönhető az összes probléma. Viszont már az is kérdés, az is viszonylagos, hogy mennyi pénzt nevezünk soknak, és ha betiltjuk a gazdagodást, ki a csodának lesz kedve dolgozni és egyről kettőre jutni?

A történelem azt sugallja, hogy egy tisztán ellenséges populizmus számára hiányozna az a széles koalíció, amely nem csupán a hatalom megszerzéséhez, hanem a hatékony kormányzáshoz is szükséges. New Yorkban Mamdani a megfizethetőséget állította kampánya középpontjába. Most, polgármesterként nagy kihívással szembesül: vagy továbbra is ragaszkodik bizonyos politikai ígéreteihez – például a városi tulajdonú élelmiszerboltokhoz és a támogatott tömegközlekedéshez –, még akkor is, ha ezek aligha jelentenek hosszú távú megoldást a megfizethetőségi problémákra, vagy olyan átfogóbb stratégiákat keres, amelyekhez széles körű együttműködésre lehet szükség. Mamdani polgármester bejelentette egy üzleti tanácsadó testület létrehozását, hogy enyhítse a vállalkozók részéről érkező kritikákat, de ők továbbra is szkeptikusak.*

*Jómagam annak idején figyelemmel kísértem Mamdani választási kampányát, bár nem kevés kétségem volt. Főbb ígéreteiből – a lakbérek befagyasztása, az ingyenes tömegközlekedés és az univerzális, sőt, ingyenes gyermekfelügyelet – egyiket sem lehetett volna orbitális méretű állami, sőt, szövetségi támogatás nélkül megvalósítani egy szabadpiaci rendszerben. A lakbérek befagyasztásához stabil gazdasági környezet kellene, az ingyenes tömegközlekedéshez központosított vállalatok létrehozása volna szükséges, amelyek ezzel foglalkoznának, a gyermekfelügyelet ügye pedig még kockázatosabb: elhiszem, hogy sokat enyhítene a munkanélküliségen, ha a város által alkalmazott babysitternek állhatnának, akik rászorulnak, de mit tegyen az, aki korábban mondjuk rákhalász volt, azelőtt építőmunkás, még azelőtt tengerészgyalogos? Kevés szülő bízna rá a kisgyermekét egy tetovált, kigyúrt bácsira. A városi fenntartású, nonprofit élelmiszerboltoknak (melyekből összesen ötöt tervezett, kerületenként egyet) és az adóemelésnek, minimálbér-emelésnek már több volt a realitása, ha nem is sokkal.

Ugyanilyen fontos a tömegpolitika filozófiai alapja. A balközépnek, amelynek gyökerei szilárdan a liberális eszmékben rejlenek, ki kell állnia a pluralizmus mellett egy sokszínű társadalomban. Amint a lakosság egy jelentős részét (a vállalkozókat, a bankárokat, a technológiai szektort) elnyomóknak kezdik tekinteni, a pluralizmus megvalósítása nehézkessé, sőt lehetetlenné válik.*

*Meg hát – ki az elnyomó? A narancsliget tulajdonosa az lenne, mármint a munkásához képest, aki a narancsot szedi ládákba a fákról? Elon Muskhoz vagy Peter Thielhez képest mindketten koldusok. A megoldás tehát nem az, hogy senkinek ne legyen narancsligete, az sem, hogy a két ember szerepet cseréljen, sőt, még az sem, hogy senkinek se kelljen narancsot szednie – hanem az, hogy a birtokosnak is, a munkásának is az igényeik szerint elképzelhető legjobb vacsora meg szállás jusson és a narancsot is szedje le valaki.

A demokraták már egyszer megpróbálták ezt. 2020-ban – a „Woke 1.0”-nak nevezett irányzat keretében – olyan kulturális politikát folytattak, amely a világot az elnyomottak–elnyomók között feszülő ellentét-dinamika szerint értelmezte. Arra is törekedtek, hogy ezt az elnyomottak–elnyomók sablont még azokra is ráerőltessék, akiket időnként – nem túl bölcsen – az elnyomók táborába soroltak (köztük sok főiskolai diplomával nem rendelkező fehér állampolgárt is).

Ez természetesen elidegenítette el azt a csoportot, amely egykor a Demokrata Koalíció (nem a magyar párt, az amerikai politikai entitás!) jelentős blokkját alkotta: a munkásosztályt (azokat, akik nem rendelkeznek egyetemi diplomával, és gyakran fizikai munkát vagy szolgáltató tevékenységet végeznek).

A széles körű és sokszínű populizmus hatékony szintézist kínál a Demokrata Párt progresszívjei és centristái között is. A centristáknak igazuk van abban, hogy a kormányzás elengedhetetlen a polgárok számára nyújtott hatékony szolgáltatásokhoz, és ehhez megvalósítható politikára van szükség, nem csupán szlogenekre. A progresszíveknek is igazuk van abban, hogy új ötletekre van szükség az egyenlőtlenségek leküzdéséhez, a lehetőségek megteremtéséhez a munkások és a szegények számára, valamint a vállalati hatalom túlkapásainak korlátozásához.

A „baloldalnak” ma minden eddiginél inkább olyan új kormányzási filozófiát kell kidolgoznia, amely életet lehel a tömegpolitikába. A populizmus ennek fontos része lehet és kell is, hogy legyen, de csak akkor, ha a hétköznapi emberek nevében szól, az ő nyelvükön ahelyett, hogy valós vagy képzeletbeli elnyomókat keresne és kergetne.

Eddig Acemoglu, én csak annyit tennék hozzá, hogy érdemes megfontolni a szavait. Ha és amennyiben létezik befogadó populizmus, az megoldást jelenthetne a Demokrata Párt számára, de kérdés, hogy mennyire működne ellenségkép nélkül. Biztató, hogy Acemoglu nem ígér földi Paradicsomot, tejjel-mézzel folyó Kánaánt, csak egy elvi kérdés megoldását – de talán így elkerülhetővé válna az Egyesült Államok egyre radikalizálódó belpolitikai válsága.

Van nekik amúgy is elég bajuk a külpolitikában mostanság, Trumpnak köszönhetően.

Szele Tamás