Szele Tamás: Hóhérakasztás

A mai téma nem igazán új, megvan pár hetes is, talán az én hibám, hogy csak ma reggel került a szemem elé – vagy lehet, nem is hibám, inkább bajom. Mindenesetre hümmögve láttam, hogy a Pesti Srácokban a hóhért akasztották nem is olyan régen.

Illetve, ami ennél is meglepőbb, Szakács Árpádot, aki a magyar kulturális élet önkéntes hóhéra próbált lenni.

Már magam is röstellem, hogy ennyit foglalkozom ezzel az emberrel, de mentsen, hogy igen tanulságosnak érzem a sorsát: a tündöklése épp úgy, mint a bukása a mostani rendszer terméke, ráadásul nem is nevezhető a története egyedinek. Hogy hányan köszönhették neki balsorsukat, hányan vesztették miatta állásukat, hány embert próbált kiintrikálni a magyar kultúrának még a közeléből is, azt leírtam már részletesen itt, nem ismételném meg, amint azt sem, hogy legutóbb már a Mi Hazánk politikai gyűlésén tartott oltásellenes szónoklatot, ami a Mediaworks volt központi főszerkesztője számára meglehetősen obskurus szerep – de ő választotta magának. És azt sem másnak köszönheti, ahogy jelenleg a valamikori barátai beszélnek róla.

Mert az, hogy nekem ellenszenves, tökéletesen érthető. Mi valószínűleg majdnem mindenben homlokegyenest ellenkező nézeten vagyunk, szóval nincs azon ámulni való, ha nem szeretem. De az nagyon tanulságos, ahogy elveinek valamikori társai esnek neki: és mutatja minden hozzá hasonló jellem várható sorsát.

Még az is érdekes, hogy honnan kapta az utolsó pofont – onnan, ahol egy évvel ezelőtt még a nemzetet ébresztette. Be tudom mutatni. 2020. december 23-án vette védelmébe a pozsonyi csatáról szóló, nehezen felejthető animációs filmet, és valahogy azt hozta ki a végére, miszerint:

„Ideje a sorainkat rendezni, mert minden csepűrágás, okoskodás, gáncsoskodás, ami gyengít, az a vesztünket fogja okozni. Mindenki meg tudja találni a helyét a közelgő sorsdöntő ütközetben. Ideje beállni a sorba, nem okoskodással, hanem tényleges munkával. Mához két évre nem lesz hazánk! Ez a tét. A másik oldalon nem a balfék finnugristák lesznek, hanem a globális világ szervezett zsoldosai. A vélt vagy valós kibékíthetetlen ellentéteket a 2022-es pozsonyi csata után is meg tudjuk beszélni. Akkor még lesz rá lehetőségünk.

Ébresztő, magyarok! Ébresztő, Magyarország!”

Ez volt talán az utolsó publikációja, amit nem saját lapjában közölt. Érdekes látni most ugyanazokon a hasábokon a szidalmazását. Illetve hát – csak majdnem ugyanazok a hasábok. Az a helyzet ugyanis, hogy a Pesti Srácoknak van egy úgynevezett „blogtere”, olyasmi akart lenni valamely régi pénzosztás idején, mint a Blog.hu az Indexen, csak nem lehetett. Tulajdonképpen azért alapíthatták, hogy lehessen „multiszájtnak” nevezni az oldalt, meg talán, hogy gondoskodjanak a szakmai utánpótlásról, de míg az Indexen bárki indíthat blogot (csak nem jár vele túl jól: minden hirdetési bevétel az Indamediát illeti), náluk szigorúak a szabályok: „Új blogot a PestiSrácok.hu felelős szerkesztője jóváhagyásával lehet indítani.” Nem is indít akárki, csak a nagyon megbízható kormányoszlopoknak engedik meg a közlést, például Stefka Istvánnak vagy a Tutiblognak.

Nos, ez a Tutiblog („Megmondjuk a tutit” mottóval) sok mindennel foglalkozik, de mindig a kormány szempontjából látja a dolgokat, ahogyan azt el is várják tőlük – náluk jelent meg egy kemény hangvételű írás Szakács mesterről még november 26-án.

„A jó tollú magyar publicista, aki kimászott az ablakon és eltűnt”

címmel. Hogy mennyire volt jó az a toll, döntse el mindenki magának (létezik egy ilyen nevű kormánypárti sajtódíj, a Médianéző osztja évente, csak Szakács sosem kapta meg, talán azt hihették, hogy van neki ilyen), én elégé középszerűnek találtam, de ne is ezt boncolgassuk, hanem azt, amiről szó van:

„A különféle, nemzeti érzelmű olvasók által látogatott fórumokon – többek között portálunk kommentszekciójában is – gyakran vetődött fel a kérdés az utóbbi másfél évben: hova tűnt Szakács Árpád? Egyesek úgy tették fel ezt a kérdést, mintha a jobboldali újságírás vezéralakjai elengedték volna a kezét, netán egyenesen hallgatásra bírták volna, talán politikai nyomásra. Jogosnak tűnt a kérdés: micsoda szellemi közösség az, amely ilyen nagy formátumú gondolkodókat taszít el magától? Hogy engedhetjük meg magunknak ezt a luxust? Aztán egyszer csak kiderült: az említett publicistát a sorainkból hiányolni nagyjából annyira tűnik jogosnak, mint visszasírni a Világ-Panorámát. Szakács Árpád jött, látott – majd átállt.”

Nocsak. És miért árulta el a hazát? Fél véka ezüstért, fél véka aranyért? Nem, azt ugyanis értenék azon a környéken, sőt meg is értenék, a helyzet rosszabb: az oltásellenesség vitte rossz utakra a hajdan délceg daliát. Mikor már azt írják róla, hogy „Szaniszló Ferencet megszégyenítő háttérhatalmi összeesküvés-magyarázatok felé gravitál”, kezd kicsorbulni a formális logika, kezd kilógni a lóláb. Hiszen ezek az emberek tudják, hogy Szaniszló is, Szakács is őrültségeket írtak, beszéltek! Tudták akkor is, amikor imádták őket, tudják most is, hogy fordult a kocka.

Akkor még sokkal rosszabb a helyzet: ezek szándékosan ilyenek, nem tudatlanságból.

Nem eveznék az oltáspártiság-oltásellenesség zavaros vizeire, mert szerintem ez nem politikai kérdés, és nem is szeretnék minden nézetet egy kalap alá venni, de tény, hogy valóban létezik egy igen radikális szélsőjobboldali oltásellenesség is. Nem mindenki szélsőjobboldali, persze, aki nem oltatja be magát, de a szélsőjobbon sokkal gyakoribb az ilyesmi, és van ennek egy zavaros, még a Covid előtti időkből ránk maradt, igazi konteós ideológiája, ezt támogatja – többek között – Szakács is. Épp a Mi Hazánk gyűlésén tartott beszédében vonultatta fel az összes avas toposzt, féligazságot, teljes hazugságot, annak idején, pár hete tételesen meg is cáfoltam az állításait. De a szerzőnek új lehet ez a dolog, mert ki is fakad:

„Mondta ezt az a Szakács Árpád, akiről két-három évvel ezelőtt kizárólag szuperlatívuszokban, a tisztelet hangján és az elismerés legmagasabb szintjén beszélt a táborunk – igaz, e sorok írója akkor sem feltétlenül értette, mire fel emelünk szobrot egy közírónak, akinek az volt a nagy teljesítménye, hogy jegyzett egy viszonylag kemény hangvételű cikksorozatot a Magyar Időkben, aminek kétségtelenül volt némi visszhangja és amelynek eredményeként néhányan elbúcsúzhattak az addig érdemtelenül elfoglalt stallumaiktól. Az én szememben ez azért még kevés a megdicsőüléshez, de elismerem, hogy sokaknak felnyitotta a szemét, és azt sem vitatom el egyesektől, hogy úgy tekintenek Szakács Árpádra, mint afféle pörölyszavú prófétára a nemzeti érzelmű publicisták között.”

Na, álljunk meg egy pillanatra. Tehát mikor libsizett és kommunistázott mindenkit, akit valamiért nem szeretett, még nem volt holdkóros ezek szerint. Akkor sem volt holdkóros, amikor intézmények vezetői rúgatta ki. Akkor sem, amikor minden bokorban szabadkőműves páholyokat sejtett és át akarta rendezni Raffay Ernővel együtt a magyar történelemtudományt. Az kérdéses, holdkóros volt-e már, amikor L. Simon Lászlót „költőtöpörtyűnek” nevezte (fél napig nem bírtam abbahagyni a röhögést), de most, hogy oltásellenes és a Mi Hazánknál szónokol, mindenképpen holdkóros. Érdekes egy logika: ezek szerint bárki lehet akár dühöngő őrült is, míg az hasznos a kormánynak, de ha szembefordul velük bármiben, azzal vége is.

Ezek szerint a mai magyar kormánymédia hiába beszél össze-vissza nemzetről, hazáról, hagyományról, Nem hisz bennük, nem hisz másban sem, kizárólag abban hisz, hogy megfizetik a hűségét – igazság szerint törvényszerű is, a magyar politika pálfordulásait nézve, hogy aki ezt az álláspontját soha fent nem tartó rendszert támogatja, az semmiben se higgyen, mert lehet, hogy holnap az ellenkezőjét kell írnia. Most éppen Szakácsot marcangolják azok a farkasok, akiket tegnap még ő vezetett harsány üvöltéssel, holnap ki tudja kire zúdulnak?

Hiszen maga Szakács is abba bukhatott bele – amennyire ezt egyáltalán tudni lehet – hogy elhitte a saját őrültségeit és azok alapján próbált élni is, dolgozni is, méghozzá következetesen, csak ez érdekes eredménnyel járt, mert például, mikor átvette a Lovas István-sajtódíjat, sikerült olyan beszédet tartania, hogy máig feledhetetlen:

„A halálkultusz lélekkufár sakálai terelik az emberkísérleti laboratóriumba a népeket, a mai nácik, a liberálisok új fajelméletet hirdettek, az LMBTQ, a gender, a homoszexualitás egyvelegéből egy új darwinizmus bontakozik ki, az aberráció, a szellemi sötétség végtelen megnyilvánulási formái lassan felhőként fedik el a normalitás egét.”

Akkor foghattak gyanút Illetékesék, hogy baj van, az agymosó a saját agyát is kimosta. Azért még egy darabig elficánkolt a közéletben, míg előbb alkotói szabadságra küldték aztán meg is váltak tőle, bár volt még egy nagy visszatérése a szabadkőműves-vitával tavaly nyáron, mielőtt teljesen vállalhatatlannak nem minősült. Azóta puffog, jobbról előzné a kormányt, csak nehéz a dolga, egyre radikálisabb kell legyen, hogy még jobbra álljon tőlük.

Az nem meglepő, hogy a konteók világába sodródott, máshol már nincs neki hely, az a meglepő, hogy ezt felróják neki, éspedig épp azok, akik korábban egyetértettek vele. Ugyan elönti az embert az „én már csak egy kávét kérek” érzése, de azért elég furcsa ennek a történetnek a kicsengése.

Mindenesetre rossz lehet kormánypárti médiamunkásnak lenni.

Ugyanis az alaptétel, hogy hazudni kell, színes, vad szamárságokat.

Meg is kell sértődni, ha valaki nem hisz ezekben.

De elhinni őket ezek szerint nem szabad.

Ők tudják, hogy hazudnak, kórusban teszik ráadásul, mi, akik a közönségük vagyunk, szintén tudjuk, hogy hazudnak, egyáltalán, mindenki tudja, de az, aki elhiszi a hazugságot, annak ellenére, hogy ő maga terjeszti, az őrületig radikalizálódik.

Nehéz ezt az országot ép elmével kibírni, annyit mondhatok...

Mindenesetre Szakácstól egy darabig nem kell tartani, az is kétséges, visszatér-e valaha a történtek után. Ismertem én hozzá hasonló embert, az is azzal kezdte, hogy kicsit jobboldali volt, aztán nagyon, aztán annál is inkább, most éppen egy oltástagadó oldalt szerkeszt, és párszor már hadat akart üzenni az Egyesült Államoknak is.

Az mondjuk Szakácstól is kitelne.

Hej, és ennek az embernek valamikor hatalma volt...

Ha kicsit kevésbé hiszékeny, most is lenne.

És ez a dologban a nagyon, de nagyon ijesztő.