Szele Tamás: Irán mesterterve

Mostanság gyakran felmerül a kérdés, hogy miképpen érhették el a jelenlegi, átütő katonai sikereket a houthik? Hogyan kerülhetett a kezükbe a világkereskedelem egyik kulcsfontosságú pontja, a Bab-el Mandeb-szoros? Mi lesz a Hormuzi-szorossal? És mi haszna van ebből Iránnak? Szerencsére megvannak a válaszok: Nyikita Szmagin adja meg őket a Meduza hasábjain, én pedig bemutatom az elemzést magyarul.

Mi a helyzet jelenleg?

2026 szeptemberében a Teherán által vezetett „Ellenállás Tengelye” támadásba lendült: a jemeni houthi milíciák elfoglalták a Vörös-tenger partvidékét, a tartályhajók elleni támadások pedig az olaj világpiaci árát az egekbe hajtották. Irán arra számít, hogy a kialakult káoszt arra használhatja fel, hogy kiszorítsa az Egyesült Államokat a régióból, és rákényszerítse szomszédjait, hogy az ő szabályai szerint játsszanak.

Az Irán térségében dúló háború elhúzódott, és most már egy nyugtalanító ingamozgásra emlékeztet a menete. Augusztus végére úgy tűnt, hogy a mérleg nyelve az USA felé billent. Az amerikai hadseregnek sikerült védőfolyosót létrehoznia a kereskedelmi hajók számára: végigkísérték rajta a hajókat, és megtisztították a Hormuzi-szorost az aknáktól. A Trump-kormány augusztus 28-án bejelentette, hogy a Perzsa-öbölből származó olajexport körülbelül a háború előtti szint kétharmadára állt vissza. Washington valószínűleg eltúlozta a sikereit, de a tendencia mégis emelkedő volt: több hajó haladt át a szoroson, az olaj ára pedig egy hét alatt 5%-kal csökkent, és augusztus utolsó napjaiban megközelítette a 89 dollárt.

A nyár végén azonban Irán hirtelen magához ragadta a kezdeményezést. Támadásokba kezdett a Perzsa-öbölben közlekedő tartály- és kereskedelmi hajók ellen. Válaszul az USA Irán objektumait bombázta és bejelentette a „tanker a tankerért” elvet – vagyis elkezdte támadni Irán tartályhajóit. A felek csapásokat váltottak egymással, a Perzsa-öbölben nyugtalan volt a helyzet, és éppen ez volt Teherán fő célja. Az olaj ára már szeptember 9-én átlépte a hordónkénti 101 dolláros határt.

A régióban azonban a feszültség tovább fokozódott. Az „Ansar Allah” (houthi) lázadói gyors támadást indítottak a Szaúd-Arábia által támogatott jemeni kormány állásai ellen. Ennek eredményeként szeptember 10-re elfoglalták Mokhát, szeptember 11-én elérték a Bab el-Mandeb-szorost, majd megkezdték a környékbeli szigetek elfoglalását. Szeptember 17-re a houthik már Jemen egész Vörös-tengeri partvidékét ellenőrzésük alá vonták.

Az elhúzódó hiba, avagy hogyan veszítette el Rijád az irányítást a jemeni konfliktus felett

Az „Ansar Allah” mozgalom katonai sikereit elsősorban kiemelkedő harci képességeinek köszönheti. Emellett sokat jelent Teherán támogatása is, amely technológiával és katonai tanácsadókkal látja el a lázadókat. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni a 2015-ben Szaúd-Arábia által megkísérelt katonai kaland késleltetett következményeiről sem. Rijád akkor arra számított, hogy kiszorítja a houthikat Sanaából (a fővárosból), és biztosítja a hozzá közel álló kormány visszatérését. A hadjáratot rövidre tervezték: a szaúdi tisztviselők kezdetben néhány hétről beszéltek.

Végül azonban a szaúdiak körülbelül 12 éven át vettek részt a jemeni polgárháborúban, tengeri blokáddal blokkolták a houthik utánpótlását, és különböző országokból származó szövetségeseket és zsoldosokat vonultattak fel erőik oldalán.

Sanaa azonban továbbra is a houthik ellenőrzése alatt maradt, Szaúd-Arábiának pedig csak ideiglenesen sikerült megfékeznie előrenyomulásukat. Ami Iránnak a régióra gyakorolt befolyását illeti – amitől Rijádban annyira tartottak – az csak tovább növekedett. Az elmúlt években további változások is bekövetkeztek, amelyek nem a szaúdi vezetésű koalíciónak kedveztek. A kormányzati hadsereg képességeit megerősítő zsoldosok fő forrása Szudán volt. A 2019-es puccsot követően azonban gyakorlatilag az összes szudáni elhagyta Jement. Ráadásul Rijád összeveszett az Egyesült Arab Emírségekkel, amelyek szintén kivonultak a jemeni területről. Pedig éppen az Emírségek támogatásával szervezték meg a kormányerők legharcképesebb egységeit.

Maga a kapcsolat sem működött jobban a szaúd-arábiai erők és a jemeni kormány között. Így a szaúdi légierő a háború összes éve alatt sem tanulta meg, hogyan nyújtson operatív támogatást földi szövetségeseinek. Nyilvánvalóan nem tűnik kielégítőnek a légierő és a szárazföldi erők közötti koordináció, valamint a felmerülő fenyegetésekre való reagálás sebessége. A front viszonylagosan statikus állapotában ez a probléma nem volt annyira éles, de az ellenség gyors áttörései esetén kritikus jelentőségűvé vált.

Általában úgy vélték, hogy a houthi stratégiája Észak-Jemen területének elfoglalását célozza, amelynek már 70–80%-át ellenőrzésük alatt tartják. Ugyanakkor nem lehet garantálni, hogy újabb sikerek esetén ennyivel beérik. Jelenleg azonban a jemeni lázadók Szaúd-Arábiát tették támadásaik fő célpontjává. A mozgalom a Vörös-tengeren a Szaúd-Arábiához kapcsolódó hajókat támadja, valamint csapásokat mér a királyság területére is. Így szeptember 19-én a houthi lázadók rakéta- és dróntámadást indítottak a szaúdi olajlétesítmények és Rijád repülőtere ellen. Ugyanakkor nem egyedül gyakorolnak nyomást Szaúd-Arábiára – ez az egész az „Ellenállás Tengelyének” összehangolt stratégiájáról szól.

Irán stratégiája: hogyan használja fel az Iszlám Köztársaság a káoszt a régió leigázására

Teherán stratégiája ma elsősorban a közel-keleti régió átalakítására és egy új biztonsági rendszer létrehozására összpontosít. Ez az elképzelés az utóbbi időben állandóan felmerül az Iszlám Köztársaság hivatalos képviselőinek nyilatkozataiban. A vezérelv a háború előtti idők óta változatlan maradt: kizárólag a régió országainak kell külföldi beavatkozás nélkül dönteniük a saját sorsukról. Ugyanakkor fokozatosan egyre több új részlet derül ki. Így szeptember 5-én Mohammad Bagher Galibaf, az iráni parlament elnöke hangsúlyozta, hogy a közel-keleti biztonsági rendszer kialakításának legfontosabb terrénumát az Irán és a Perzsa-öböl országai közötti kapcsolatok jelentik.

Az új, iráni elképzelés szerinti regionális rend körvonalai a hatalomhoz közeli iráni elemzők cikkeiben érhetőek tetten. Például abban a cikkben, amelyet Babak Negahdari, az iráni parlament kutatóközpontjának vezetője írt, kiderül, hogy a Hormuzi-szoros „Irán stratégiai eszköze” kell maradjon Teherán szerint, míg a biztonsági architektúra legfontosabb eleme az „ellenállás tengelye” lesz. A hivatalos iráni sajtó egyéb anyagaiban felmerülnek olyan javaslatok is, hogy a Hormuzi- és a Bab-el-Mandeb-szoros a nemzetközi gazdaságra és politikára gyakorolt nyomás fő eszközévé váljon.

Terveiben Teherán két feltételezésből indul ki. Az első: a Közel-Kelet jövője az Egyesült Államok befolyásának gyengülése közepette fog alakulni. A második: a nemzetközi átalakulás számos ellentétet vált ki a régió hagyományos partnerei között. Ennek eredményeként Irán arra számít, hogy kihasználhatja ezeket az ellentéteket, és a regionális átalakulás főszereplőjévé válik. Ugyanakkor a jövő kaotikusnak tűnik, ami reményt ad az Iránra nehezedő katonai és gazdasági nyomás enyhülésére.

Ennek a jövőképnek a megvalósulását Szaúd-Arábia példáján lehet megfigyelni, amelyet Irán egyszerre tart a barátságtalan országok közül a legfontosabb és egyben a leggyengébb láncszemnek. Az Egyesült Államok és Irán közötti háború alatt Rijád kapcsolata Donald Trumppal jelentősen megromlott. Trump demonstratív módon nem igyekezett segíteni a szaúdiakat a houthik elleni küzdelemben, noha Mohammed bin Szalmán koronaherceg kétszer is kérte erre. Ugyanakkor Szaúd-Arábia azt kockáztatja, hogy kétségbeejtő helyzetbe kerül: gyakorlatilag leállította az olajexportot a Vörös-tengeren keresztül, és a háború miatt a Hormuzi-szoroson át történő tartályhajó-forgalom is bonyolultabbá vált. Már most is több oldalról nehezedik nyomás Rijádra: a houthik támadják az olajszállító hajókat és az olajipari infrastruktúrát, az iraki iránbarát erők csapásokat mértek az olajvezetékekre, Irán pedig továbbra is akadályozza a hajóforgalmat a Perzsa-öbölben. Teherán ezzel egyúttal azt is demonstrálja a szaúdi hatóságoknak, hogy az Egyesült Államok nem fogja megvédeni őket, az Iszlám Köztársaság viszont mindig kész a tárgyalásokra és a megállapodásokra.

Ez a megközelítés nem csak Szaúd-Arábiára vonatkozik. Irán tárgyalásokat folytat Ománnal a Hormuzi-szoros státuszáról, nem szakítja meg a kapcsolatokat Katarral és Pakisztánnal, és nem zárja be az ajtót az Egyesült Arab Emírségek előtt sem – bár az Emírségekkel való viszony tűnik a legproblémásabbnak. Mivel az Egyesült Államokkal való megállapodásra irányuló remény egyre halványul, a diplomáciai erőfeszítések fő célpontjává a régió feletti uralom válik. Ideális esetben Irán a tárgyalások és a katonai nyomás kombinálására számít annak érdekében, hogy közvetlenül megállapodjon a régió országaival. Az Egyesült Államokat eközben ki kívánják hagyni a képből – abban a reményben, hogy az amerikaiak előbb-utóbb elhagyják a Közel-Keletet.

Problémás átalakulás: miért nem biztos, hogy Teherán erőre építő stratégiája bevált?

Szeptemberben az „ellenállás tengelye” – Irán és a húszi lázadók közreműködésével – valóban átvette a katonai kezdeményezést. Ez azonban nem garantálja az egész stratégia sikerét. Először is, a régió átalakításának tervét Teheránban dolgozták ki. Más szavakkal: korántsem biztos, hogy a „tengely” többi résztvevője mindig és mindenben egyet fog érteni vele. Ugyanezek a jemeni lázadók korábban is önállóan hozták meg kulcsfontosságú katonai döntéseiket, az iráni vezetésre való tekintet nélkül. Az Irán és proxy erői közötti kapcsolatok története összességében azt mutatja, hogy ezek a szövetségek csak addig működnek, amíg a felek érdekei egybeesnek. A legszembetűnőbb példa erre a HAMÁSZ. A szíriai háború idején ez a mozgalom az ellenzéket támogatta, míg Teherán Bassár al-Aszad oldalán harcolt. (Aztán később mégis újra egymásra talált a hűtlen pár).

Mindazonáltal a „tengelyen” belül fennálló nézeteltérések egyelőre csupán általános, a jövőre vonatkozó megfontolások maradnak. Ma egy másik probléma tűnik sokkal élesebbnek: az Egyesült Államok által Irán ellen fenntartott tengeri blokád. A helyzetet tovább súlyosbítja az Egyesült Arab Emírségek döntése is, miszerint felfüggesztik a kereskedelmet az Iráni Iszlám Köztársasággal. Az infláció növekedése, a nemzeti valuta gyors leértékelődése és az olajexport csökkenése csupán a nagyszabású gazdasági válság első jelei. Irán teljes kereskedelmének mintegy 80%-a a déli kikötőkön keresztül bonyolódott, míg az Egyesült Arab Emírségek az iráni import körülbelül egyharmadát fogadta.

Annak ellenére, hogy megpróbálják a szállítmányokat a szárazföldi határokon és a Kaszpi-tengeren keresztül célba juttatni, Irán nem lesz képes teljes mértékben kompenzálni a veszteségeket. Ennek következtében az országnak azzal kell szembenéznie, hogy egyes árukból kritikus hiány keletkezik, vagy legalábbis a logisztika bonyolultsága miatt szállítási zavarok lépnek fel. Egyelőre a benzin lett ennek legjellemzőbb példája: a növekvő üzemanyaghiány miatt a hatóságoknak egy éven belül másodszor is emelniük kellett az üzemanyag-árakat – ilyenre még nem volt példa az ország történelmében. Annak ellenére, hogy hosszú évek óta építik az „ellenállás gazdaságát”, az Iszlám Köztársaság továbbra is erősen függ az importtól, és kénytelen külföldről beszerezni az alapvető szükségleti cikkeket, nyersanyagokat, berendezéseket és gyógyszereket.

Végső soron a gazdasági válság olyan megrázkódtatásokkal fenyegeti Iránt, amilyeneket az ország az iraki-iráni háború ideje óta nem ismert. Nem véletlen, hogy a nyár végén még a helyi politikusok is szóba hozták a háborús cselekmények folytatásának veszélyét. Maszúd Pezeskjan elnök például kijelentette, hogy „jobb most véget vetni a háborúnak, amíg még erőfölényben vagyunk”. Mohammad Bagher Galibaf parlamenti elnök pedig hangsúlyozta:

„Bármilyen erősek is legyenek fegyveres erőink, ha az emberek éheznek, és nincs pénzforgalmunk, áll a gazdasági növekedés és a hazai termelés, nem élhetjük túl a válságot.”

Lehet, hogy a jövőben az USA valóban kivonul a Közel-Keletről, de jelenleg ez a forgatókönyv messze áll a valóságtól – Trump aligha fogja megengedni, hogy a régió országai kapcsolatokat építsenek ki Teheránnal. Természetesen az olyan államok, mint Szaúd-Arábia, tartanak az Irán és szövetségesei által indított támadásoktól, de az amerikai szankcióktól semmiképp sem félnek kevésbé.

Végül pedig nem szabad elfelejteni, hogy a hadműveletek rendkívül kiszámíthatatlan dolgok. Az elmúlt évek világszintű tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a háború, mint a politikai eredmények elérésének eszköze, nyilvánvalóan kezd kudarcot vallani. Oroszország ukrajnai inváziója, az USA háborúja Iránnal – mindezek a példák világosan bizonyítják: még az ellenség megsemmisítésére irányuló képességek terén elért elsöprő fölény sem mindig teszi lehetővé, hogy az egyik fél ráerőltesse a saját politikai akaratát a másikra.

Ezzel a paradoxonnal Irán is szembesült. A szíriai polgárháborúban Teherán és Moszkva évekig támogatta Bassár al-Aszádot, óriási haditechnikai fölényt biztosítva hadseregének. 2024-ben azonban az Aszád-rezsim így is összeomlott a felkelők támadásai alatt, és Irán semmit sem tudott tenni ez ellen.

Mindez ahhoz a fő következtetéshez vezet, miszerint a modern háború túl sok teret hagy a véletleneknek. Az a tény, hogy Washington katonai eszközökkel nem tudta ráerőltetni akaratát Teheránra, egyáltalán nem jelenti azt, hogy most Irán képes lesz hasonló erővel ellenőrzése alá vonni a Közel-Keletet. Ebben a konfrontációban még mindig túl sok minden alakulhat a tervektől eltérően.

Szmagin elemzéséhez annyit tennék hozzá, hogy bár Irán terve ördögi, de van olyan bonyolult is, hogy tele legyen gyenge pontokkal. Rögtön a legelső alapfeltételezése is bizonytalan: mi van, ha az Egyesült Államok nem gyengül meg, mi van, ha nem vonul ki a Közel-Keletről és mi van akkor, ha kivonul, de átveszi a helyét és feladatát egy, a megerősödött EU és a NATO összefogásán alapuló erő? Mi van, ha Kína nem egyezik bele Teherán nagyhatalmi álmaiba, és az egész iráni gazdaságot elfújja, mint egy kósza álmot?

Sose feledjük Helmuth von Moltke híres tételét, mely szerint nincs haditerv, amely túlélné az ellenséggel való első harcérintkezést.

Szele Tamás