Szele Tamás: Közmédia vagy magánsajtó?

Napok óta készülök ezt megírni – pontosabban két napja – csak hátráltattak benne mindenféle számítástechnikai hibák, gondok, de aktuálisabb hírek is. A gép most sem működik tökéletesen, aminek igen sok oka lehet, de annyira sikerült gatyába rázni, hogy megírhatom: egyetértek Révész Sándorral, semmi szükség közmédiára.

Vagy ha szükség is van rá, nem szabad olyant csinálni, amilyent eddig. És nem csak a mostani, kriminális intézményt kéne megszüntetni, mert az elődei sem voltak matyóhímzések szakmai szempontból. Bár az egész 1780. január elsején kezdődött, Rát Mátyás Magyar Hírmondójával, az első magyar nyelvű hírlappal, minden egyéb abból következett.

Azért különbözik ugyanis egymástól a magyar írott és elektronikus (nem online!) sajtó olyan gyökeresen, mert az írott sajtót nem a magyar állam vagy mindenféle nagyurak alapították, természetéből fakadóan magánvállalkozás. 242 év alatt cenzúrázták, betiltották, államosítgatták a lapokat, de az írott sajtó szervezeti formája, belső felépítése alapvetően a magánvállalkozásokban megjelenő lapoknál alakult ki és maradt fenn. Persze nyilvánvaló, hogy az 1952-es Szabad Nép vagy a mostani köztévé vezetőit nem a piaci vagy szakmai elvek szerint nevezték ki, arról meg szó sem lehet, hogy a munkatársak megválasszák őket – de attól, hogy a mindenkori állam a tulajdonos, még nem változik a sajtó működésének üzleti és szakmai modellje. Legfeljebb állami tulajdonban kevésbé fontos a bevétel és sokkal több marhaságot kell megírni.

A magyar rádiózás és tévézés története másként alakult: a Magyar Rádiót a második világháború után nagyon hamar államosították, bár azelőtt sem volt mentes az állami befolyástól, a Magyar Televíziót meg már eleve az állam alapította és ki sem alakulhatott a munkájában egy gazdasági-piaci szemlélet: ezek egy ekkora országban kifejezetten nagyvállalkozások voltak mindig is, monopolhelyzetben, és erős politikai kontroll alatt dolgoztak. A rendszerváltáskor ezért történt, hogy míg az írott sajtó azonnal erőre kapott, nyüzsögni kezdett és virágzásnak indult, a közmédia állt, és tanácstalanul nézett, valamint vonogatta a vállát, hogy mármost ő mihez kezdjen.

Bezzeg a politikusok tudták, mihez kezdjenek vele.

Ha egy mondatban akarnám leírni a rendszerváltás történetét, folyamatát és jelentőségét, ez a mondat így szólna:

Nem ezt akartuk!

Csak ez lett belőle. Az Antall-kormány hivatalba lépése után szinte azonnal meginduló médiaháború tétje igazából az állam szerepe volt az elektronikus média irányításában, az írott sajtó mindkét oldalon akkor még csak könnyűlovasságként vett részt az ütközetekben, ugyanis az Antall-kormány nem is nagyon érdeklődött írott sajtóbirodalom kiépítése iránt. Ami lap megjelent, az kevés kivétellel piaci alapú és ellenzéki volt, az Új Magyarországot nevezhettük egyedül kormánypárti napilapnak, a Pesti Hírlap töltötte be ugyanezt a szerepet hetilapként, bár tény, hogy az MDF-nek és a MIÉP-nek komoly sajtó-holdudvara volt, de annyira nem találta fontosnak a kormány az egészet, hogy szabad szemmel is látható összeget áldozzon rájuk. Sajnálták is a pénzt, meg inkább a már meglévő és működő tévére, rádióra koncentráltak, mint „vezető médiumokra”.

Közmédiumokra, mondhatnánk. Valahogy úgy képzelték, hogy ha korábban ezek az orgánumok a Párt szócsövei voltak, akkor csak a Párt változik, a szócső marad, mi volt, legfeljebb más beszél bele. Ezt viszont maguk az intézmények nem gondolták így, csakhogy nem sokat tehettek: kizárólag állami dotációból gazdálkodhattak (meg a reklámbevételből, viszont az akkortájt nem lett volna elég). 1995-ben aztán hoztak egy kijátszható médiatörvényt – ennek a hibáit Révész Sándor említett, HVG-s írása alaposan taglalja, aztán megjelent a kereskedelmi televíziózás, 2002 után meg a Fidesz körüli médiabirodalom (bezzeg ők nem sajnálták a pénzt erre), és teljesen átrendeződött a helyzet. Révész úr azért írta az elemzését, mert kezébe került az egyesült ellenzék „Média és sajtószabadság” című terve, mely a pártkoalíció nézeteit tartalmazza a sajtóval kapcsolatos teendőkről. Révész véleménye pedig az, hogy a sajtó és média szabadságát így helyreállítani nem lehet.

Én pedig egyetértek vele.

Ez a terv részint közhelyek halmaza, részint régebbi intézmények újjáélesztése, részint pedig... hát, nagyon látszik rajta, hogy olyan ember írhatta, aki még sajtóból nem élt. Pedig szépen kezdődik. Szépen és ellentmondásosan.

„A jelenlegi médiatörvényt és médiaalkotmányt nem tekintjük kiindulópontnak az új médiarendszer kialakításában. Szellemében és formájában új médiarendszert kell létrehozni.

Tiszta és egyszerű, átlátható és önszabályozó rendszert kell felállítani, ahol egyértelműen és jogszabály adta keretek között különül el egymástól az állami és a magán média. Az előbbi ellátja a pártatlan és sokszínű köztájékoztatás megvalósításához szükséges feladatokat; az utóbbi pedig átlátható tulajdonosi szerkezetben, a tisztességes piaci verseny és a médiaetika normáit betartva működik.”

Igen, hogyne, egyet is értek: de akkor mégis lesz állami tulajdonú média. Amely azonban betartja a piaci verseny és a médiaetika szabályait – oké, bár nekem, mint magánvállalkozónak anyagi érdekem betartani ezeket (különben kirúgnak a piacról), az állami, alaposan dotált cégnek nem érdeke, maximum önként tehet így. De erre is van példa: ilyen a BBC.

Ami azonban ritka kivétel, ők azért tudnak függetlenek lenni, mert államiak, nálunk meg a közmédia pont ugyanezért nem lehet független a mindenkori kormánytól. És elhiszem, vallom is: a mostani magyar sajtóállapotoknál kevés rosszabbat lehetne akár elképzelni is, de arra sem vennék mérget, hogy egy következő, esetleg a mostani ellenzék által adott, valószínűleg jobb indulatú kormány nem fog hibákat elkövetni. Fog, hiszen mindegyik ezt teszi. Tökéletes kormány nincs: legfeljebb a saját közmédiájában olyan mindegyik.

„Elengedhetetlennek tartjuk a közszolgálati média teljes újrastrukturálását a jelenleg egyetlen csúcsintézményben összevont közszolgálati média helyett. Az újrastrukturálás fő szempontja és vezérlőelve: a teljes függetlenség és pártatlanság szakmai és politikai tekintetben egyaránt – úgy, hogy a finanszírozást is új, átlátható alapokra kell helyezni, megszüntetve a homályos hátterű külső vállalkozókkal végeztetett feladatok rendszerét.

Az eljövendő állami (közszolgálati) média nem viselkedhet úgy, mintha piaci szereplő lenne, ha a működését állami forrás biztosítja. Az állami fenntartású, közszolgálati médiumoknak a hirdetési piacról való kilépése elvezethet oda, hogy a közszolgálatiság valódi tartalommal töltődhessen fel.”

Nem viselkedhet úgy, de akkor is piaci szereplő lesz... a hirdetési piacról valló kilépés viszont garantálja a teljes kiszolgáltatottságot a mindenkori szponzornak, vagyis kormánynak. A függetlenség és pártatlanság igen fontos, csakhogy érdekes eredményekkel jár. Történt pedig a legutóbbi önkormányzati választások után, hogy a megváltozott helyzetben több helyi lap is indult volna, közöttük egy hetilap. Mindegy, hol, ki indította volna, de igen rangos szerzőgárdát kértek fel munkatársnak, valahogy tévedésből engem is. Tisztességes bérezéssel. Majdnem annyit kerestem volna, mint egy banki titkárnő, képzeljék el! Na jó, azért annyit nem, csak majdnem. Igent mondtam és vártam, mikor kezdhetünk dolgozni. Semmikor nem kezdhettünk, maga a terv is elvérzett egy költségvetési vitán, ugyanis egyik most ellenzéki párt sem látta biztosítottnak a saját súlyát, megjelenését, befolyását a lapban. A szerzőgárda ugyanis rangos volt, csak éppen – pártos nem. Nem is akadt közöttünk párttag. Hát csak nem bízhattak olyan fontos dolgot, mint egy hetilap, mindenféle link, pártonkívüli firkászra! Volt egy olyan javaslat, hogy majd ők küldenek alkalmas munkatársakat, de inkább el sem indították, mert olvashatatlan lett volna.

És attól tartok, a közmédiában követelt pártatlanság is ilyen semleges lenne: hogy ugyanis minden pártnak meglenne benne a saját, esetleg ugyanakkora létszámú gárdája, így ugyan valóban kiegyensúlyozott lesz az eredmény pártpolitikai szempontból, csak éppen nézhetetlen.

Amondó volnék, amit Révész Sándor is mond. Illetve, ő négy lehetséges verziót vázol arra nézvést, hogy mi legyen a közmédiával egy esetleges ellenzéki győzelem esetén, én csak a negyediket látom hasznosnak. Ez pedig ezt mondja, hogy a mostani kormány bukása utáni szívderítő helyzetben

inkább ne legyen semmiféle közmédia, és a ráfordított összeget fordítsák a kultúra, valamint a magánkézben lévő sajtó támogatására.

Nyilván nem ennyire sarkosan képzelem a dolgot, tehát a következő kormánynak is lehessen, legyen „hivatalos lapja” és a sajtótájékoztatóikról, ha érdekesek, lehessen beszámolni (hogy kelljen is, az már az ő feladatuk, az ő munkájuk dönti el, mennyire fontos dolgokat jelentenek be), esetleg vásároljanak X óra adásidőt valamelyik népszerűbb kereskedelmi televízióban, rádióban: de annak a világon semmi értelme, hogy fenntartsuk a mostani, méregdrága, vízfejű rendszert, ami szó szerint égeti a pénzt. Állami fenntartású televízióként meg lehetne tartani a Duna TV-t annak több csatornájával, de nem közmédia-feladatok céljára. A mostani programja is sokkal nézhetőbb sok esetben, mint az elviselhetetlen köztelevízióé. Így különben megszabadulna az új kormány attól a hálátlan vagy inkább lehetetlen feladattól is, hogy hirtelen kelljen találnia az új, már átvett köztelevízióba sok száz kellőképp pártosan pártatlan munkatársat, akik azonban szakemberek is.

Persze, ezt az elgondolást nem lesz politikus, aki támogatná. Hiszen a propaganda-csodafegyvert dobnák el maguktól, nem bolondok ők, hogy ilyent tegyenek.

Azt írtam a rendszerváltásról, hogy „nem ezt akartuk”. Most, mivel a NER már jóval több, mint egy kormány politikai doktrínája, ez már rendszer, újabb váltás előtt állunk. Mármint, ha sikerül. Világosan látjuk az előző rendszerváltás alkalmából elkövetett hibáinkat, tehát mire készülünk?

Arra, hogy megismételjük őket.

Ugyanis összemosódik, ahogy akkor is, hogy rendszert akarunk-e váltani, vagy csak politikai vezetőgárdát? Ha az utóbbiról van szó, akkor semmi baj, azt pont így kell.

Egy rendszerváltáshoz viszont gondolkodni is kéne és elvetni a korábbi, működésképtelen modelleket. Újakat kitalálni. Még többet töprengeni rajtuk. A saját terveinket is elvetni, ha hibásak.

Szóval: rendszert másként váltunk, mint kormányt.

Ebből pedig meglátjuk, mi lesz.

Reméljük, legalább valami, mert ami most van, az elviselhetetlen.