Szele Tamás: Megfájdultunk

Azért valamit, jelesül az újságírást mégis egész jól művelheti a nem-kormánypárti sajtó, erre két jelből következtetek: egyrészt, mert bizonyos, nagyon kormánybarát körök akkor sem tudják néhányunk után csinálni, ha megfeszülnek – nyomják, erőltetik, de ami kijön, az szánalmas űrgyűrűfütty csupán a szent célhoz képest – másrészt meg már kezdik egészen komolyan követelni, hogy ne írjunk.

Tegnap mutattam be a szorgos Békés Márton nertársat, aki „katonai és elhárítási” választ követel az oknyomozó újságírás ellen, és nem hittem volna, hogy kósza, hóbortos felvetése minden jel szerint egy alaposan előkészített kampány kezdete. De elindult a gőzhenger, tervezte Oswald Spengler, robog és egyenesen felénk tart, kár, hogy papírból van és a valós szakmai teljesítményekkel ütközve miszlikbe fogja magát szakítani. Mindegy, ők tudják, én azon töprengek, hogy miért pont most kezdett el nekik ennyire fájni a valódi magyar sajtó – hiszen korábban is fájhatott volna. Sajgott is nekik, akik közé tartozni Gulyás Gergely szerint kivételes dolog, szeretném szó szerint idézni a minisztert, ha már minden áron a tényekről lesz szó, ezekről az előttük csak távolról, mendemondákból ismert jelenségekről – tehát mit is mondott Gulyás Gergely?

„Remélem, hogy a jó újságírók a jobboldalon dolgoznak. Az biztos, hogy ezen az oldalon újságírónak lenni önmagában morális fölényt jelent.”

Meg nagyképű, alaptalan fölényeskedést is mostanság, a zsíros honoráriumokon kívül. Éhező kormánypárti sajtómunkást még senki sem látott, nem kormánypártit már jó párat. De ne ezt elemezzük, hanem azt, hogy mi a mostani bajuk?

Az, hogy nem csak és kizárólag ők írhatnak. Mikor a Vasárnap.hu hasábjain az aranytollú Francesca Rivafinoli állt neki annak a gigászi feladatnak, hogy írni tanítsa Péterfy Gergelyt, éspedig

„Írástudók károgása”

címmel, még csak csóváltam a fejemet: köhög a bolha, de előbb-utóbb csak észreveszi, hogy nincs neki tüdeje. Persze, az a baja a rangos szerzővel, hogy Péterfy finoman szólva sem kedveli Magyarország jelenlegi kormányát, és képes magyar nyelven nem kedvelni ezt a díszes társaságot. Kissé nehezen kivitelezhetőnek találnám, hogy jogi úton tiltsák meg anyanyelvünk használatát mindazoknak, akikkel nem értenek egyet, de törvényt erre is lehetne hozni, a Kádár-kor „sajtórendészeti vétségének” mintájára lehetne ennek a cselekménynek a neve „nyelvhasználati visszaélés”, hiszen a magyar nyelv csakis és kizárólag pártunk és kormányunk magasztalására való, semmi másra, van ellenvetés?

Van, de az őket nem érdekli.

Mindenesetre nagyon fáj Francesca Rivafinolinak Péterfy Gergely.

Pedig Péterfy író, nem újságíró, de az ábrándos Francesca nem tesz különbséget, neki betű, az betű, darab az darab.

Hont András viszont már Bognár Zsoltnak fáj. Illető úr úgy publicista a kormányoldalon, hogy valójában színművész, ezen kvalitásait nem elemzem, megtette már Hont mester. Különben nekem is volt már koccanásom balettigazgatóval, akiben szintén nem valódi publicistavér folyik, de folyamatosan publikál, és meg mertem említeni, hogy a táncosok között ő a legjobb sajtómunkás és a sajtómunkások között a legjobb táncos – van valamiféle kisördög ezekben az emberekben, ami beléjük búvik, és arra sarkallja őket, hogy folyamatosan írjanak, mindegy, mit, mindegy, hogyan. Én nem lettem a kedvence a balettigazgatónak, ő sem nekem, ez már így marad, de a mi súrlódásunk semmi volt ahhoz képest, hogy Bognár művész úr már magát az újságírást kéri számon, elég terjedelmesen az írás minimális tartalmához képest. A mű a Kontrán jelent meg, és már a címe is olyan, hogy ezzel kivágnák az embert minden újságíró-iskolából:

„Bognár Zsolt lépésről lépésre elmagyarázza Hont Andráséknak, mi is az az újságírás”

Én meg, ha időm engedi, majd elmagyarázom Bognár művész úrnak, mi is a jégtánc, értek hozzá annyit, amennyit ő a sajtószakmához. Meg a sajtótörténethez, ugyanis az asszír uralkodók „híroszlopaitól” származtatja a médiát, aminek az a baja, hogy ezeken csakis propaganda, az illető nagyságok dicsőítése olvasható: ez ugyan nem újságírás, de ha szerinte az, visszamehetett volna a kissé egocentrikus Második Ramszeszig is, jó ötszáz évvel korábbra, ugyanis ez a fáraó még az elődeit magasztaló feliratokon is átíratta a nevüket a sajátjára. Szidják is az egyiptológusok, mint a bokrot. Bognárnál a következő sajtótermék egy kínai belső közlöny Krisztus után hatszáz körülről, ellenben a legelső valódi sajtótermékről – a római Acta Diurnáról – megfeledkezik. Daniel Defoe-t sem említi, aki pedig ezt az egész szakmát kitalálta, ellenben ismerethiányát feledve a tárgyra tér:

„Hazánkban a nevedben fellépő klaviatúra „virtuózok” – de hála és tisztelet az egyre tekintélyesebb számú kivételnek – nem a tényalapú valóság értékelését végzik, hanem tudatos hazugságokat sulykolnak, kiváltva ezzel azok jogos és kényszerű cáfolatát.”

Nos, mindenekelőtt megjegyezném, hogy mutasson nekem egy alkalmat, egyetlenegyet akár, amikor én írásban tudatosan hazudtam, bizonyítsa is be, hogy tudatos volt a hazugság, nem tévedés vagy félrevezetés okozta, és azonnal kap tőlem egy üveg Ballantine's skót whiskyt. Mit képzel az úr, hogy meri hazugnak nevezni azt a szakmát, aminek ő csak a farvizén evickél?

„A baloldalon nap mint nap ismételgetik eszement „laposföld”-elméleteiket, melyeket a jobboldal azonnal tételesen cáfol. És ezzel egy véget nem érő, meddő vita veszi kezdetét. Sajnos a valóság, a konzervatív megszólalás lepereg a vitriolos gonoszkodókról.”

Engem ugyan még meg nem cáfolt soha a jobboldal sem, a bal sem, de mivel én pártoktól független sajtót művelek, mindkettőnek volna módja rá, amennyiben képes lenne a cáfolatra. De nem képes, ugyanis mindig ellenőrzöm az információimat. Figyelem, személyeskedés következik – mármint a szerző részéről.

„A valódi újságírás pótkávéját jelentő Facebook-huszárok pársorosai nem jelenthetik a vágyott jövőt. Újságírás barátom, életed történetírásának lesznek-e Pulitzer-díjasai a jusztok, a kaltenbachok, a krékók, fleckek, a hontandrások vagy a minden korok lendvaiildikói, némethpéterei, hargitaimiklósai, hogy túlzásba ne essek tételes és teljes felsorolásukkal? Kötve hiszem.”

Miért nem írta oda a teljes budapesti telefonkönyvet? Szerintem kizárólag azért, mert abban akadhatnak kormánypártiak is. Viszont a lovacska kezd elszaladni az úrral:

„Mélyen tisztelt Újságírás barátom! Köztudomású, hogy te már régen kitagadtad ezeket a hol itt, hol ott szerződtetett páriákat, akik kizárólag csak a pusztulásnak és a pusztításnak tollforgató hattyúi, helyesebben fattyúi.”

Ki tagadott ki és kicsodát kedves uram? Ezt magának ki mondta vagy hol hallott ilyesmiről? Hallott maga a magyar sajtójogról? Tudja, hogy mi jár írásban elkövetett tételes becsületsértésért? Büntetés jár, méghozzá pénzbüntetés. Nem kártérítés, a sértett nem kapja meg, hanem bírság. Mindenesetre megható látni, ahogy ez a lelkes amatőr félti a szakmát és úgy evickél a mondatok között, hogy az méltó a malac erőlködéséhez a jégen. Mi köze van ehhez az egészhez Hont Andrásnak, meg nem mondhatom, szerintem csak annyi, hogy az ő neve jutott elsőként a szerző eszébe, de elmondhatjuk: ez egy sajtóellenes program, a pálya széléről.

Legszéléről méghozzá.

Vehet magának az úr akármilyen Stradivarit, attól még nem lesz belőle Paganini, fel is léphet a fűrészelésével bárhol, legfeljebb a taps nem lesz őszinte. Vagy el is marad.

Mindegy, megint egy sajgó kebel, melyből felszakadt, Karinthyval szólva, hogy „fulladjon meg Ady Endre, lehetőleg máma még”.

De még mindig nem találjuk a választ erre az offenzívára, nem tudjuk, miért pont most fájdult meg nekik a magyar sajtó olvasható része, mikor fájhatott volna tegnap is, fájhatna holnap is, tegnap ugyanúgy nem értettek a szakmához, ahogy holnap sem fognak. Igaz, hogy kampány van, de az nálunk tizenkét éve folyamatosan van, ez nem válasz.

Nem tudom, csak sejtem. Talán azért pont most indult meg a szittya fergeteg, mert a 444-en ma kezdte meg munkáját a Lakmusz szerkesztősége, ami bizony egy tényellenőrző oldal, mondjuk nem teljesen hagyományok nélkül, hiszen az Urban Legends és a sajnos már megszűnt Fakepalm – meg jómagam is – hasonló háborúságban voltunk, vagyunk az álhírekkel, fake news-oldalakkal, bár mondjuk a Lakmusz elérhetősége sokkal, de sokkal nagyobb lesz, mint nekünk szokott lenni. És ők valóban a tényekkel foglalkoznak. Ma, mint írják:

„Olyan kijelentéseket és információkat ellenőrzünk, amelyek széles közönséghez jutnak el és jelentősen befolyásolják a közbeszédet és/vagy potenciálisan kárt okozhatnak. Az induló anyagaink között foglalkozunk a Fidesz nemátalakító műtétekre vonatkozó állításaival, az Európára nehezedő migrációs nyomással, a koronavírussal kapcsolatban terjedő hamis információkkal, és egy ellenzéki képviselővel, aki pontatlan adatokat használva kritizálta Orbán Viktort a parlamentben.” (Lakmusz)

Még csak azt sem lehet mondani, hogy csak jobbra ütnének, de lám, máris akkora a pánik a kormánymédiában, mint használtautó-kereskedőnél, ha megjön az adóellenőr. Ha olyan kényesek arra, hogy sosem hazudnak, mitől félnek?

Lehet oka még az is a rohamnak, hogy élesíteni akarják a kampány dandárjában az évek óta Damoklész kardjaként a sajtószakma feje fölött lebegő kötelező kamarai tagságot, ehhez ugyan törvényt vagy törvényeket kéne hozni, de az a legolcsóbb, mert ingyen van. Ennek az lenne a célja, hogy az olyan kényelmetlen figurákat, akik tudnak is írni, kiszorítsák a szakmából, de legalábbis az országos terjesztésű lapoktól, ám lévén, hogy minden online sajtótermék országos, sőt, világszintű terjesztésű, az ember egy ilyen intézkedés után maximum a „Rekettyefalva és vidéke” című világlap nyomtatott, papíralapú kiadásában publikálhatna, de ott sem biztos.

Minden lehetséges és mindennek az ellenkezője is – egyelőre annyit lát a sajtószakma még megmaradt része, hogy fájunk a kormánymédiának, de rettentően.

Megfájdultunk nekik.

Mint egy bölcsességfog, azért akarnak kihúzatni.

Akármi is lesz a vége, írni úgysem tanulnak meg, szerkeszteni sem, lehetetlent ne várjunk, szóval amennyiben a mostani kormány nyeri a választásokat, és meglesz a kétharmaduk – ez azért kétséges – a magyar polgár két dolgot nem nagyon fog olvasni.

Újságot és pénzt.