Szele Tamás: Nariskin „jósbeszéde”

Az Ukrajna és Oroszország közötti, Washington által közvetített béketárgyalások legutóbbi fejezete a Witkoff és Kushner amerikai tárgyalók (a rossz nyelvek szerint a moszkvai népnyelv már „Vitya és Kosztya” néven emlegeti őket, olyan gyakori vendégei az orosz fővárosnak) eredménytelen útjával zárult, melynek során Kijevbe is eljutottak, de ott sem tudtak semmi jót vagy szépet ígérni.

Tulajdonképpen ezt az „eszmecserét” nem értem, miért hívjuk így, hiszen mintha Trump és tárgyalói ugyanazt gondolnák Ukrajnáról, tehát ha kicserélik egymás között az eszméiket, akkor sem történik semmi) megelőzte két fontos mozzanat: az egyik Ratcliffe CIA-igazgató bejelentés nélküli látogatása Moszkvában, a másik – a tárgyalók látogatása előtt egy nappal – Nariskin csak most nyilvánosságra került beszéde, melyet a FÁK titkosszolgálatainak találkozóján tartott. Ne feledjük: az ugyan emberi logika és a legjobb tudomásunk szerint nem igaz, hogy Ratcliffe Putyin helyett Nariskinnel és/vagy Bortnyikovval tárgyalt volna (ez utóbbi az FSZB vezetője), de mindkét kémfőnök azt állítja, hogy így volt, és a CIA első embere csakis velük egyeztetett, épedig „szakmai ügyekről”.

Lássuk azonban azt, amit a Moscow Times megtudott a Ratcliffe látogatása után és a tárgyalók érkezése előtt elhangzott Nariskin-beszédről.

Szergej Nariskinnek, az SZVR igazgatójának nyilvános megszólalásai gyakran különös figyelmet vonzanak. Hol azzal, hogy félénken elszólja magát (például 2022 februárjában, a Biztonsági Tanács híres ülésén), hol pedig azzal, hogy mekkora ostobaságokat beszél („el sem tudják képzelni, hány amerikai ország kéri tőlünk, hogy ne álljunk meg félúton Ukrajnában”). Emberünk most nem ennyire gyáva és nem ennyire színes, de igen figyelemre méltó szónoklatot tartott a FÁK titkosszolgálati vezetőinek szentpétervári találkozóján.

Ez mindössze egy nappal azelőtt hangzott el, hogy a Kremlben sor került a háromórás tárgyalásokra Putyin és Donald Trump különmegbízottjai, Witkoff és Kushner között. Nariskin beszéde elterelő manőverként működött. Tulajdonképpen a CIA igazgatója, John Ratcliffe oroszországi különleges műveletének folytatása volt, csakhogy nyilvánosságra hozták: így először Washington küldte el a fő hírszerzőjét tárgyalni, majd Moszkva a saját fő hírszerzőjén keresztül kijelölte a kompromisszum határait – és ugyanezek a határok bukkantak fel a Witkoffal és Kushnerrel folytatott tárgyalásokról szóló beszámolókban is. A koordinációt ez esetben nem kell bizonyítani, a fontos az összefüggés.

Egy üzenet rétegei

Nariskin beszédének legalább három címzettje volt. A FÁK-partnereknek jelezte, hogy meg se próbáljanak Nyugat felé sodródni. Saját apparátusának pedig megindokolta, hogy az ország erőforrásait évekre előre a konfrontációra szánják. És Washingtonnak azt üzente egy nappal azelőtt, hogy az amerikai küldöttek Moszkvába hozták volna a békejavaslatokat – a Bloomberg adatai szerint a donbásszi demilitarizált övezet ötlete köré építve –, hogy nincs alapja a kompromisszumnak.

A FÁK titkosszolgálatainak XXII. ülése formálisan egy előre megtervezett esemény, amelyet nem kifejezetten Witkoff és Kushner látogatása miatt hívtak össze. De pontosan így sikerült elérni a zajhatást: a biztonsági blokk megállás nélkül ultimátumszerű retorikát alkalmaz, és bármilyen egybeesés egy kulcsfontosságú diplomáciai eseménnyel automatikusan hangos kiáltássá változtatja a rutinjellegű motyogást - igaz, az amerikai fél ezt nem így értelmezi.

Maga az üzenet – ami elhangzott

Nariskin beszéde didaktikus volt: kiderült belőle, hogy az európai Readiness 2030 kezdeményezés nem a 2022-es invázióra adott válasz, hanem a Nyugat eredeti, konfliktuskereső politikájának bizonyítéka; a posztszovjet térség egy pufferzóna, amelyért idegen titkosszolgálatok küzdenek; az eurázsiai konfliktus pedig „teljesen reális”, és ami a legfontosabb, elkerülhetetlen fenyegetést jelent.

Putyin nemzetközi ügyekért felelős tanácsadója, Jurij Usakov az amerikaiakkal való találkozó után ugyanezt mondta: a hadsereg „valódi sikerei”, a különleges katonai művelet céljainak elérésébe vetett bizalom, a „konfliktus kiváltó okainak felszámolásának” szükségessége – mindez a 2021–2022-es ultimátumokból származik. Az SZVR vezetőjének nyilvános retorikája és Moszkva tárgyalási álláspontja túlságosan pontosan egyezett ahhoz, hogy ez észrevétlen maradjon.

A Reuters Kremlben dolgozó forrása úgy tudja, hogy Putyin nem szándékozik tárgyalni a frontvonalról, amíg be nem fejezi a donyecki régió fennmaradó részének elfoglalását, ami szerinte az év végéig sikerülhet. De ez természetesen nem más, mint egy névtelen forrás a látogatás előestéjén; az ilyen információszivárgások inkább ellenérdekű felmérésnek tekinthetők, mintsem a Kreml álláspontjának.

De a Kreml szóvivőinek és Nariskinnek az uniszónója működik. Moszkva, ahogyan Jevgenyij Szavosztjanov véli, a „Rasszvet” műholdcsoport adatait bocsátotta rendelkezésre az iráni rakétatámadások biztosításához az amerikai repülőgép-hordozók ellen szeptember 5-én. Ezek nem jártak sikerrel, de megmutatták a Kreml cserealapjának gazdagságát.

Tehát ez nem véletlen egybeesés volt, hanem üzenet.

Ami viszont nem hangzott el

Nariskin utalása a karibi válságra, mint a „vezérelt deeszkaláció” példájára, eleinte kompromisszumra való hajlandóságnak tűnt. A Kremlben folytatott tárgyalások eredménye azonban ezt cáfolta: nem született engedmény, sőt, a követelések inkább szigorodtak – ahogyan Putyin egyre inkább megerősödik saját katonai fölénye iránti meggyőződésében.

A történelmi párhuzamot (és ki lehetne nagyobb történész, mint Nariskin, az Orosz Történelmi Társaság elnöke? – talán csak maga Putyin) a szovjet és orosz katonai-politikai hagyomány szellemében kell értelmezni: az 1962-re való hivatkozás nem tárgyalási felhívás, hanem a háború szélén való klasszikus egyensúlyozás, amikor a válság kiszámíthatatlan alakulásának kockázatáért viselt felelősséget előre Washingtonra hárítják, ha – Isten ments – az figyelmen kívül hagyja Moszkva feltételeit.

Ez közvetlen fenyegetés és figyelmeztetés a további eszkalációra.

És egy szó sem esett arról, ki kezdte a háborút 2022-ben, sem arról, hogy Moszkva mennyire függ Pekingtől, amely nélkül a „felemelkedő orosz nagyhatalom” retorikája a „fáradt amerikai hegemónnal” szembeállítva nem működik. Vagyis a karibi válságra való utalás nem csupán fenyegetés, hanem egy javasolt békemodell is: 1962 volt az a pillanat, amikor két nukleáris nagyhatalom hallgatólagosan elismerte egymás jogát arra, hogy eldöntsék a köztük elterülő térségek sorsát. E kép szereplői kizárólag Moszkva és Washington, a köztük lévő országok pedig az idegen érdekek összehangolásának területei. Ukrajna számára ez azt jelenti: a kompromisszum nem az ő döntésével kezdődik, hanem azzal, amiben az Oroszországi Föderáció és az USA megegyezik.

Usakov ugyanazokkal a maximalista kifejezésekkel ismertette a zárt ülés tartalmát – interjúját teljes mértékben a figyelmeztető és elhárító tűz folytatásának tekinthetjük, csak éppen a tárgyalások után. Ebből a szempontból a hírszerzés igazgatójának beszéde már nem önálló műfaj: ez az előkészítő tűz első sorozata, a második sorozatot a Kreml zárt ajtói mögött adták le, a harmadikat pedig ugyanazokkal a kifejezésekkel ismertették, mint az előző napon. Meglátjuk, vajon Irán új támadásai jelzik-e majd Moszkva nyomásgyakorlását.

Usakov azt is kiemelte, hogy Witkoff és Kushner megígérték, miszerint Kijevben átadják Putyin személyes „megjegyzéseit” – és másnap elutaztak Zelenszkijhez. Ez azt jelenti, hogy Washington itt nem közvetítő, hanem csak egy futár, aki Moszkva feltételeit viszi Kijevbe: még csak nem is Putyin utazik a hírnökhöz, hanem a hírnök Putyinhoz.

Fontos megjegyzés: Francis Fukuyama értékelése szerint Trump Putyin iránti ellenérzését nem az Ukrajna iránti szimpátia váltotta ki, hanem az, hogy az Oroszországi Föderáció gyors győzelmére épített számításai kudarcot vallottak – „Trump tehát nem váltott oldalt”. Kiderül tehát, hogy Washington szerepe semleges közvetítőként ebben a konstrukcióban meglehetősen kétséges vagy inkább gyanús.

Ratcliffe augusztus végi látogatása, amelynek során az Iránnak nyújtott segítség leállítását követelte, csak még jobban felbosszantotta a Kremlt, a támogatás pedig folytatódik. Nariskin demarsa és a Kremlben folytatott tárgyalások megerősítették: amíg Washington kompromisszumot keres, addig Moszkva diktálni akarja a kapituláció feltételeit.

Witkoff és Kushner vonattal érkeztek Lengyelországból Kijevbe, melyen egy Peace express feliratú tábla díszelgett, majd elindultak az elesett hősök Szofiai téren álló emlékművéhez, ahol Witkoff dicsérte a „felülmúlhatatlan vendégszeretetet”, Zelenszkij pedig a „méltóságteljes békéről” beszélt – de a területi kérdések megvitatását ismét „a vezetők szintjére” halasztották. Moszkva azon kijelentésére, miszerint az orosz hadsereg támadást indított, Zelenszkij szimmetrikusan válaszolt: ezzel szemben Ukrajna pozíciója a harctéren is megerősödött. A tárgyalások folytatását szeptember végére tűzték ki – már az Állami Duma-választások utánra de még az amerikai időközi választások előttre.

És itt nem annyira maga a szünet a fontos, hanem az, amit eredményez: a következő forduló tehát szeptember végén várható. Ezalatt az idő alatt az oroszok esetleg előrenyomulnak – vagyis a hónap végi találkozóra Moszkva egy új frontvonallal érkezik, és azt a tárgyalások új kiindulópontjaként fogja felmutatni. Az a tézis, hogy „az idő Oroszországnak dolgozik”, önmagában nem feltétlenül igaz. Csak Washington egyezik bele állandóan abba, hogy úgy folytassa a tárgyalásokat, mintha ez már bizonyított tény lenne.

A tárgyalásokon a frontvonal nem mozdult el. Pontosan ezt jósolta meg Nariskin.

Könnyen jósol az, aki előre tudja a végeredményt – annyi azonban biztosnak látszik, hogy Kijev és Moszkva között még a békeszerződéshez vezető legrövidebb út sem Washingtonon keresztül vezet.

Szele Tamás