Szele Tamás: Schmidt Mária Kínája

Meglehetősen rossz hírem van, kérem: a magyar kormányoldalon kitört a sinológia és most középsúlyos járványként terjed.

A kommentszekciók avatott szakértői, akik a tegnap még élvonalbeli virológusok, szexológusok, irodalmárok vagy külpolitikai-gazdasági elemzők voltak, most egycsapásra kezdenek sinológussá, Kína-szakértővé változni.

Nem, mintha baj lenne, ha nő az érdeklődés Kína iránt, én ennek csak örülök – a baj az, hogy ezek az emberek, élükön Schimdt Máriával, aki az egész lavinát elindította, nem a valódi Kínával foglalkoznak. Hanem egy mesebelivel. A valódival nehéz is, szakmai okok miatt: az igazi sinológusnak létérdeke, hogy jóban legyen a pekingi kormánnyal, különben kitiltják az országból és oda a karrierje, tehát a valódi tudós emberek sem írnak vagy beszélnek nyilvánosan Kína egyébként tagadhatatlan problémáiról. Szomorú ez, csak épp mindig így volt 1949 óta. De aki valamennyire is tanulmányozta ezt a hatalmas kultúrát, tisztában van azzal, hogy ott sem fonják tavaszi tekercsből a kerítést, sőt, nagyon nem, ismeri a nemzetiségi, nemzedéki problémákat, a társadalmiakat, gazdaságiakat főként – bizony, vannak ám! – és ha olyan helyzetben van, mint én, akinek sem esélyem, sem reményem, hogy valaha beengedjenek Kínába (pénzem meg egy hosszú tanulmányútra főleg nem lenne), az ír is róluk. Mibe kerül? „Kiterítenek úgyis.”

Schmidt Mária azonban, kihasználva a Magyarországon Kínával kapcsolatban uralkodó általános tudatlanságot, felmondja Peking leckéjét Kína aktuális helyzetéről, lehet, hogy pénzért, lehet, hogy más kedvezményekért, az sem lehetetlen, hogy csak a lojalitását bizonyítandó – és rengeteg kis duk-duk lohol a nyomában, tapsol neki, helyesel, mind annyit tud Kínáról, mint a szerző, vagyis nagyjából semmit. Azért csak nagyjából, mert Schmidt Mária legalább elolvasta a pekingi propagandaanyagokat, azokról azért van fogalma, de a neki gazsulálók még azokat is tőle kapják, másodkézből, uraságtól levetve, enyhén kopottan, pecsétesen. De térjünk a tárgyra.

Az említett igen tudós asszony, aki a világon mindenhez ért, Dózsa László Ezerkilencszáznegyvenkettőtől az Aranycsapatig, de legalábbis mindennel foglalkozik és mindenbe beleszól, most saját, „Látószög” című blogján egyelőre két részes (valószínűleg folytatódik majd) tanulmányt közöl

„Pillanatfelvétel: Kína”

címmel. Jogában áll, senki sem mondja, hogy ne írjon mindenki olyan sületlenségeket, amilyenek csak telnek képességeitől, viszont nem árt, ha számol azzal, hogy nem mindenkinek fognak tetszeni. Például nekem sem. Már maga a módszere is tudománytalan – lássuk, hogyan kezdi?

„A kelet-európai kommunista rendszerek kifulladásával egy időben Kína is szakított a szovjet típusú kommunizmussal. A váltásra Mao Ce-tung halála után utódja: Teng Hsziao-ping vezetésével került sor. Teng olyan forradalmi változást indított el, aminek világtörténelmi jelentősége a bolsevik puccshoz mérhető. Már a hetvenes évek végén több marxista dogmát is nyíltan megkérdőjelezett. Arra hivatkozott, hogy Lenin, Sztálin és Mao is újraértelmezte Marx és Engels tanításait, és az új kínai nemzedéknek is ezt kell tennie. 1978-ban arra szólította fel a párttagokat, hogy hagyják az üres elméleteket, legyenek gyakorlatiasok, mert, „az igazságról a gyakorlat és nem az elmélet dönt”. Teng elvetette az osztályharcot, az osztályok közötti együttműködésre, a valóságos érdekellentétek áthidalására helyezte a hangsúlyt.”

No, de nem úgy nézett ám ki a dolog, hogy meghalt Mao, a semmiből előugrott Teng, egyenest az ország élére és hipp-hopp, megszületett az új Kína. Épp a lényeget hagyja ki a fejtegetéséből, vagyis azt, hogy mi volt előtte, hogyan jutott Kína idáig? Nem említi a Nagy Proletár Kulturális Forradalmat, nem említi az elmebeteg Nagy Ugrást, nem említi a Kínai Népköztársaság kikiáltása előtt zajló sok évtizedes, pokoli polgárháborút, a japán megszállást, a nankingi mészárlást, a hadurakat, éhínségeket, polgári demokratikus forradalmat, Szun Jat-szent, hanyatló császárságot... pedig ez mind Kína huszadik századi történelme.

Teng nagysága épp abban állt, hogy nem elvi alapon dobta félre a doktriner kínai „marxizmust” (ami addig sem volt marxizmus, de ezt majd Cseh Tamással beszéljük meg a Világnézeti Klubban), hanem nagyon is gyakorlati alapon: látta, hogy még egy elvi alapú rendszert ez az ország nem bír ki. Ha még egy kicsit is boldogítják, végleg belegebed. Szó nem volt „dogmák megkérdőjelezéséről” – egyszerűen fogott egy működő modellt, történetesen a kapitalizmusét, és közölte: „ha dolgoztok, lesz rizs”. Mao is ezt közölte volt előzőleg, annyi volt a különbség, hogy Tengnél lett is rizs. És lassacskán minden egyéb is lett, ne feledjük: 1949 és 1976 között az éhínség pontosan ugyanolyan gyakori hívatlan vendég volt a Kínai Népköztársaságban, mint a császári időkben, ha ugyan nem gyakoribb: tényleg csak az 1980-as évek óta sikerült eltüntetni. Ezek után világos, hogy Kína népe tűzbe ment volna, az öreg, ravasz Tengért. De Teng nem volt semmiféle ideológiának barátja vagy ellensége, hanem egy valódi, pragmatikus kínai ember volt, a lehető legkevesebb magasztos, lila köddel a fejében. Azt mondta:

„Mindegy, hogy a macska fekete vagy fehér, míg megfogja az egeret.”

Az utódai már nem voltak képesek erre a pragmatizmusra. A Kommunista Pártot meg kellett tartani, anélkül ugyanis szétesett volna az állam szervezete, ezért jöttek Teng halála után a frakcióharcok, amiket végül Hszi Csin-ping nyert meg (sajnos elnagyolva mondom, de fogy a terjedelem). Schmidt Máriának erre a bekezdésére pedig már csak csóválni tudom a fejemet:

„Mire mi 1989-ben a vasfüggönyt leromboltuk, Kína már lepéselőnyre tett szert a visszakapitalizálódásban. Kommunistátlanította marxista-maoista államvallását, megfosztotta azt utópikus jellegétől, miközben legfontosabb építőköveihez továbbra is ragaszkodott. Ateista, materialista és relativista maradt. A történelmi haladás biztosításának terhét levette a kínai munkásosztály válláról és a tudományizmusra bízta.”

Egyfelől: Mao kultusza mindentől függetlenül máig él Kínában, csak amolyan kínai módon. Totemként használják a képét, ott lóg a taxikban, ki van téve a Mennyei Béke Kapujára, de ha „isten” is, azért az, hogy ne avatkozzon a földi dolgokba. Ahogy a kínai mondás tartja: „Az Ég magas, a császár messze van” és azért magas az Ég, hogy az istenek se legyenek túl közel. A munkásosztály pont ugyanabban a helyzetben van, amiben mindig volt, vagyis nem túl rózsásban, ami meg a „tudományizmust” illeti, bár az uralkodna a párttitkárok helyett. De a valódi hatalom a pártapparátus kezében van, a vuhani járvány kitörését is azért titkolták el, hogy mielőtt kiderül, még vehessék fel a helyi funkcionáriusok az éves jutalmukat. És ezt is meg tudták tenni. Szóval, nem olyan erős az a tudományizmus, mint a Párt.

„A 21. századba lépő Kína sikeresen ötvözte a forradalomtalanított marxizmust a neoliberalizmus gazdaságfilozófiájával. Mindkét nyugati ideológiát a maga képére igazítva, olyan hatékonnyá tette gazdaságát, hogy az mára az egész világot lekörözte.”

Bocsánat, ezek nyugati szempontok. Ugyanezt egy kínai úgy mondta volna: „Végre lehet kicsit élni is.” Hogy a rendszer abszolút? Mikor volt Kínában másféle? Soha. Csakhogy... a történelem legnagyobb részében máshol is egyeduralmi rendszerek működtek. Nyilvánvaló, hogy aminek egy demokráciában van fontossága – közvélemény, közakarat, emberi jogok, mindenféle szabadságok – annak egy sikerorientált abszolutizmusban kevés vagy semmi értelme nincs, tehát az elvi szembenállás már adott Kína és a világ sok országa között, csak ennek nem kéne gazdaságivá is válnia. Azonban azzá vált, miért is?

„Hszi Csin-ping elnök 2021 márciusában a pekingi Népi Nemzeti Kongresszus (pontosabban: Országos Népi Gyűlés, helyesbítés tőlem, Sz.T.) háromezer küldötte előtt tartott beszédében bejelentette, hogy a kínai birodalom újjászületett. Kína újra a világ közepe és kész betölteni történelmi hivatását. Büszkén állapította meg, hogy Kína a világ legnépesebb birodalma, övé a legnagyobb hadsereg és a legtöbb innováció is innen indul ki. Mára Kína a világ legnagyobb kereskedelmi hatalma, a legnagyobb hitelező. Tíz éven belül lehagyja az USA-t, és övé lesz a világ legnagyobb gazdasága.”

És mint ilyen, nem hajlandó elfogadni semmiféle kritikát. Azt művel, amit akar, ugyebár, mert nagy. Hát – nem művelhet még Kína sem bármit, ami neki tetszik. Ez az újjászülető kínai birodalom – akár megsértődik Peking, akár nem – kínosan emlékeztet a császári Japán által kitalált „Nagy-kelet-ázsiai Közös Felvirágzás Övezete” nevű agyrémre, melynek lényege az volt, hogy amit Japán a második világháború alatt elért, azt „felszabadította”, kinevezett oda egy bábkormányt és utána sokkal kegyetlenebbül zsákmányolta ki a hozzá kerülő országokat, mint az addigi gyarmatosítók. A lakosságnak szabad volt meghalni a császárért és/vagy a bőséges termésért, amiből egy morzsa sem maradt náluk. Aztán ezt nagyon gyorsan elsöpörte a történelem, hogy finoman fogalmazzak.

„Kína mára elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy három feltételt szabjon az USA-nak, cserébe a békés egymás mellett élésért. Az első: az állami szuverenitásával összefüggő területek Kína részeként való elismerése. Ezek Tajvan, Tibet, Xinjiang, és a dél-kínai tengereken lévő kínai szigetek. A második: az USA tartsa tiszteletben Kína társadalmi berendezkedését és ne próbálkozzon be „színes forradalmak” kirobbantásával és támogatásával. A harmadik: az USA vegye tudomásul Kína jogát a fejlődéshez, a fejlesztéshez és a kereskedéshez, vagyis a modernizációhoz.”

Szintén Hszi Csin-ping-idézet, szintén Schmidt Máriától. Az első feltétel azt jelenti, hogy azt a népet irtja ki a Menny Elvtársa, amelyiket akarja. A második szó szerint bármit jelenthet, ugyanis ha ő úgy szeretné, a rágógumi is színes forradalom. A harmadik: kérnek minden kereskedelmi jogot és technológiát, de ingyen és azonnal.

Nehezen hinném, hogy ebbe az Egyesült Államok belemegy. Schmidt Mária hosszasan pertraktálja, főleg a tanulmány második részében, mely ma jelent meg, hogy az Egyesült Államok milyen gyenge, ostoba, dekadens és perverz, valamint mennyire kiszorult a flottája a dél-kínai vizekről (ezt nem nagyon erőltetném, mert most is farkasszemet néznek a kínai haditengerészettel), és megfejeli azzal, hogy:

„Az USA-nak tudomásul kell vennie, hogy nincs helye a Csendes-óceán térségében, hivatása az Atlanti-óceánhoz köti.”

Persze, szintén a Nagy Hszi mondta ezt is. A Nyugati Part városait mikor kéri majd, ezüst tálcán, selyem sállal letakarva? Hiszen azok is a Csendes-óceán térségében fekszenek.

Nem elemezném tovább, most főként az újsütetű sinológus tanulmányának első részét vettem górcső alá, leginkább azért, mert az foglalkozik Kínával – a második rész inkább arról szól, mit gondolnak most, jelen pillanatban a pekingi ideológusok Amerikáról úgy általában. Márpedig, a pekingi ideológusokat ismerve, azok azt gondolják, amit nekik mondanak.

Pont, mint a tanulmányok szerzője. Aki ezektől a propagandairatoktól nem lett sinológus, az ugyan lehet, hogy meghívják miattuk száznyolc kínai egyetemre előadni, de ha száznyolc évig is ad elő náluk, akkor sem fogja látni vagy ismerni azt a Kínát, ami a sok hamis kép és kulissza mögött van.

Ez egyszerű, Peking által fizetett propagandatevékenység.

Hogy akkor milyen a valódi Kína? Rengetegféle, és én nem erőltetném senkire a magam véleményét, mert még az sem koherens mindenben. Az biztos, hogy Kína sosem volt olyan, amilyennek a központi vezetés beállította – az előidőktől napjainkig egyszer sem.

Kína valóban nagy, és létfontosságú része a világnak, de nem az a megoldás, hogy behódoljunk neki, és az sem, hogy bántsuk. Olyan ez, mint a gyomorrontás. Gyomor nélkül sincs meg az ember, Kína nélkül sincs meg a világ. Ha elrontottuk a gyomrunkat, át akarja venni a hatalmat a többi testrész fölött, csikar, állandóan a mosdóba kényszerít – de nem kezdjük el ütni és nem is adja át neki az elme a hatalmat a test fölött.

Meg kell gyógyítani, mert szükség van rá.

Kínának is gyógyszer kéne, nem segít sem az, ha ütjük, sem az, ha kiköltözünk a kedvéért a fürdőszobai trónusra.

Csak meggyógyul egyszer már.

Ehhez viszont mindennél nagyobb szükség volna egy új Teng Hsziao-pingre.