Szele Tamás: Szellemhajók Koreából

Akkor ma tekintsünk megint Keletre, sőt, a Távol-Keletre – van itthon is baj elég, nyögjük mi is a világméretű élelmiszer-válságot, de akadnak országok, ahol az éhezés évek, sőt, évtizedek óta mindennapos, mint például Észak-Korea. Lássuk, ők mihez kezdenek ezzel a gonddal, hogyan kezelik?

Egy szóban: rosszul. Bővebben: nagyon rosszul. Az észak-koreai tervgazdaság mindig is híresen pocsékul működött, leginkább a kemény kezű, szakértelmet nélkülöző irányítás miatt, de az első komoly éhínség 1995-ben tört ki, tulajdonképpen a Közös Piac összeomlása és az orosz támogatás megszűnése miatt – bebizonyosodott, hogy ez az állam egyedül képtelen az önellátásra. Akkor hivatalosan mintegy félmillióan pusztultak éhen, a valóságban körülbelül két és fél-három millió lehetett az áldozatok száma.

Kim Dzsongil részben úgy próbálta enyhíteni a helyzetet, hogy engedélyezte a vásárok rendezését, részben úgy, hogy az ENSZ-hez fordult élelmiszersegélyért (kapott is), de minden érkező falatot a hadseregnek juttatott – hiszen az volt a hatalom oszlopa. A helyzet csak 2006-ra enyhült meg annyira, hogy nekikezdhetett első nukleáris kísérleteinek. Ezt a korszakot a hivatalos észak-koreai politika „Nehéz Menetelésnek” hívja, nem összetévesztendő a kínai polgárháború Mao Ce-tung-féle Nagy Menetelésével.

Az világos, hogy egy különben koldusszegény állam vagy élelemre költ, vagy atomfegyverekre, viszont ha fegyverkezik, van esélye, hogy a világot megzsarolva élelemhez (is) jusson – ilyen logika szerint politizált a mostani vezető, Kim Dzsongun, és emellé nagy gondot fordított a jó kapcsolatok ápolására Kínával, mely állam az egyetlen nem csak szomszédai között, de az egész világon is, amely hajlandó volt még vele kereskedni. Múlt időben, ugyanis amikor kitört a világjárvány, a kedves kínai szomszéd lezárta a határt, és Phenjan tudtára adta: elveik továbbra is közösek, sokat és gyengéd szeretettel gondolnak rájuk, azonban kereskedelemről vagy határnyitásról szó sem lehet 2025-ig. Ne is álmodjanak róla.

Ekkor jött rá Kim Dzsongun, hogy egy lábon állni veszélyes dolog. Az 1995-ös éhezés kezd visszatérni, sőt: a hadsereg pillanatnyilag ott tart, hogy katonáit egy-egy civil családhoz szállásolják be a nagyobb városokban, akik kötelesek élelmezni a hadfit, akár azon az áron is, hogy ők maguk nem esznek. Ez nem volt elég: az India Times szerint Kim Dzsongun tavaly október 27-én világosan kiadta az utasítást: 2025-ig egyenek kevesebbet és húzzák szűkebbre a nadrágszíjat azért, hogy átvészeljék az országban dúló éhínséget. Míg meg nem nyílik a kínai határ.

Annál kevesebbet enni, ami addig jutott nekik, már lehetetlenség. Az országban hivatalosan nincs világjárvány, nincs éhezés, sőt, nincs semmi baj és mindenki boldog az osztályellenséget kivéve. Nem hivatalosan elviselhetetlen a helyzet. Az állam egyetlen működő bevételi forrása a hackelés – friss adatok szerint ezen az egyetlen téren erősek. Mint a PC World írja:

„Egy becslés szerint 123 milliárd forintnak megfelelő kriptopénz vált a diktatúrában működő kiberbűnözők martalékává. (…) Tavaly állítólag a koronavírus elleni vakcinákról próbáltak meg információkat eltulajdonítani az ország hackerei, de ennél sokkal gyakoribb, hogy egyszerűen pénzt lopnak, a hagyományos pénzügyi intézmények mellett pedig egyre népszerűbb célpontok a különböző kriptotőzsdék. A Chainalysis nevű kiberbiztonsági elemzőcég friss jelentése szerint ugyan a 2018-as rekordévüket nem érte el a 2021-ben ellopott digitális fizetőeszközök értéke, így is figyelemre méltó összeget tulajdonítottak el. A becsléseik szerint hét támadás alkalmával 395 millió dollárnak, azaz 123 milliárd forintnak megfelelő kriptovalutát szereztek meg. Mivel a Kim Dzsongun által irányított országban a hackerek jelentős része valamilyen kapcsolatban áll a rezsimmel, könnyen elképzelhető, hogy ennek az összegnek a jelentős részét az állami bevételek kiegészítésére használták fel, ahogy az ellopott hagyományos fizetőeszközökkel is teszik.” (PC World)

Még, ha ételre költenék, érthető lenne – de bizony a hadseregre költik, mai hír, hogy újabb rakétakísérletet hajtottak végre, legalábbis a dél-koreai hadsereg szerint. 

„A tájékoztatás szerint két rakétát bocsátottak fel a Japán-tenger irányába az észak-koreai főváros, Phenjan egyik repülőteréről hétfőn. A mostani észak-koreai rakétakísérlet már a negyedik az év eleje óta. Dél-koreai szakértők szerint Phenjan feltehetően katonai erőt akart demonstrálni, és azt bizonyítani, hogy képes rakétákat indítani különböző helyekről és platformokról.” (24.hu)

És, ami lélekrázó: léteznek a szellemhajók is. Erről a Szabad Európa képriportjából értesülhetünk. Hogy mi az a szellemhajó? Nem, nem az európai fogalmak szerinti kísértethajó, bár annak rokona, nem is Traven halálhajója.

Bár olyasmi. A szellemhajó olyan észak-koreai halászhajó, ami már halott vagy haldokló legénységgel sodródik partra a közelebbi vagy távolabbi országok fövenyén. Ha a legénységben van még annyi erő, szétszélednek és összeszednek mindent a közelben, ami ehető, a pénz vagy az értéktárgyak nem is érdeklik őket, csak az étel: de az nagyon ritkán történik meg, hogy egy-két főnél több élő ember maradjon a fedélzeten. Rendszerint már csak csontvázakat találnak, mint a rémfilmekben.

Oroszország nem tartja számon a partjainál partra sodródó hajókat (a túlélőket visszatoloncolják), de a japán hatóságok 2016 és 2020 között közel hatszáz szellemhajóról számoltak be, amelyeken többtucatnyi holttestet találtak. A 2017-es évben például ez a szám Japánban 76 volt (mármint a hajóké). A járművek minden esetben észak-koreaiak, ezt a rajtuk talált koreai feliratú tárgyakból, mentőmellényekből tudjuk. A japán lakosság nem kis aggodalommal figyeli a jelenséget: egyesek szerint észak-koreai ügynökök lelték így halálukat, mások úgy gondolják, ezek szerencsétlen emberek voltak, akik menekülni próbáltak a nyomor és a zsarnokság elől, megint mások azt mondják, egyszerű, eltévedt halászokról van szó.

Ez utóbbiaknak van igaza. Korábban is előfordult ilyesmi, 2013-ban jegyezték fel az első esetet, de tömeges csak később lett. Nem, nem menekülőkről van szó. Halászok az istenadták.

A koreai hajós nép, méghozzá kiváló tengerészek, a történelem folyamán sokszor meglepték már a rájuk támadó szomszédokat például olyan vízi csodákkal, mint a teknőshajó, a geobukseon. Ez korát messze megelőzve teljesen páncélozott volt, ráadásul bizony ágyúk voltak a fedélzetén, több sorban, ami erősen meglepte az Imdzsin-háború japán dzsunkáit – mondhatjuk, hogy a jó koreaiak megépítettek annak idején a Merrymacket. Mi több, az orrán sárkányfejet helyeztek el, ami a hatás kedvéért lángot okádott, szóval amelyik japán nem menekült sírva, annak nagyon rendben lehettek az idegei. Hihető, hogy elfelejtettek volna hajózni? Nem túl valószínű. Az hihető, hogy nem jut nekik motorra, acélra, alkatrészre, de az nem, hogy maguktól tengerre mennének olyan ladikokkal, amik nem alkalmasak tengeri hajózásra. Tehát nem önként indulhat el a néhai legénység ezeken a lélekvesztőkön. Hanem bizony kényszerből.

Tavaly nyáron a Rodong Shinmun azt írta:

„A halászati ágazat több egysége nagy erőfeszítéseket tesz, hogy több halászhajót építsen.

A Nampho Halászati Állomás a korábbi tapasztalatok alapján racionális újításokat vezetett be, és drasztikusan felgyorsította a hajóépítést, miközben pozitívan feltárta és megcsapolta a belső tartalékokat. Ennek eredményeként egy hatalmas kapacitású szállítóhajót épített.

A Chongjin Halászati Állomás és a Chongjin Hálószövőgyár a fejlett tudomány és technológia alapján befejezte egy halászhajó tervezését a gyakorlatiasság biztosítása érdekében, és biztosította a hajóépítési folyamatok szoros összehangolását, így nagy kapacitású halászhajókat épített.

A különböző egységek tisztviselői és alkalmazottai, köztük a Riwon Halászati Állomás több halászhajót építettek az év első felében, és most bővítik az elért eredményeket.”

Tehát látványosan is növelnék a halászati kapacitást, meg kevésbé látványosan, ilyen kis lélekvesztőkkel. Csakhogy nincsenek egyedül a vizeiken! Ott van a náluk sokkal hatalmasabb kínai halászflotta, ami tintahal után kutatva lehalássza az észak-koreai vizeket. Lőni nem lehet rájuk, mert „barátok, szomszédok, szövetségesek”, meg mert Kína lefújja Phenjant a félszigetről, ha sokat ugrál, tehát a kis, hat-hét méteres fa halászhajók egyre messzebb és messzebb kell próbálkozzanak a rájuk kirótt kvóta begyűjtésével – mert amelyik halász nem szolgáltatja be a rá kiszabott adagot, megy a munkatáborba. Tehát Kína észak-koreai vizeken halászik, Észak-Korea meg japán és orosz vizeken. Menekülni sem érdemes: a halászok családját zárják be ilyen esetben, három nemzedékre visszamenőleg.

Próbálkoznak a lehetetlennel, így Vlagyivosztok és a Primorszkij körzet lassan hajótemetővé változik, mert az áramlatok odasodorják a szellemhajókat. Egy ott élő fotós, Natalja Bulkina róluk készült képeiből mutat be válogatást a Szabad Európa, és bizony, nem lehet megrendülés nélkül nézni őket.

Borzalmas dolog a szegénység, az éhezés, de ha zsarnoksággal párosul, akkor tud csak igazán irtózatos lenni.

Kínát ez nem érdekli, Oroszországot, Japánt sem – Phenjan pedig nem foglalkozik a dologgal. Legfeljebb a halászzsákmányt hiányolják, a halászokat nem.

Nem tudni, mi lesz a világméretű élelmiszerválság vége, még csak nem is sejtjük, de az első nagy vesztese már megvan.

Észak-Korea.

Csoda lesz, ha maga az ország is egyáltalán fennmarad a végéig.

Mert rendszerváltás náluk egyhamar nem várható.