Szele Tamás: Tabutéma

Mikor egy fél nap alatt már a negyedik-ötödik – meglehetősen olvasott – posztot látom egy adott kérdésről a közösségi oldalakon, akkor azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom: a téma közérdeklődésre tart számot. Illetve, az az érdekes, hogy sokkal inkább közérdektelenségről beszélhetünk. Ne kerteljünk: a (nem tudom, mennyire) spontán hangok azt követelik, hogy többet soha és senki ne írjon és talán ne is írhasson az előző kormánypártról, annak tagjairól és vezetőiről. De egy büdös szót sem.

Ami azt jelenti, hogy nem csak jót nem akarnak róluk olvasni, de még rosszat sem, véletlenül sem, szemük elé se kerülhessen ilyesmi. Egyáltalában véve, se a sajtó, se a „bloggerek” (ami ma már alig külön kategória), se az influencerek ilyesmivel ne foglalkozzanak.

Elsőre az jutott eszembe, hogy nekem ezt ugyan nagyon könnyű volna teljesíteni, de egyben teljesíthetetlenül nehéz is. Ha – mint a sajtótörténetben párszor előfordult már – létrehozzák a „tiltott szavak listáját”, amilyenje bizony még a Fidesznek is volt, például 2015-ben ki akarták irtani a „szegény” kifejezést a hivatalos kommunikációból, helyette „rászorulót” kellett volna írni, „stadion” helyett meg „fedett sportlétesítményt” – akkor alaposan megnehezül a kommunikáció. Akkor még azt sem lehet mondani, hogy „itt volt egy nemzeti park, de a Fidesz tönkretette”, „ez a szakasz itt szabadstrand volt, de most egy fideszesé” vagy „ez a fák nélküli lombkoronasétány is csak Orbán idején épülhetett meg”. Akkor mindezek helyett majd „Voldemortot” írunk, mondunk?

Azok, akik visszakívánják azt a túl hosszú és koromsötét időszakot, úgysem fognak ilyesfajta tilalmakkal foglalkozni, pont le fogják tojni, hogy mit nem szabad, hiszen most is azt teszik. Tehát csak az olyan betűvetők életét keserítené meg ez, akik szidni akarnák Orbánt és bandáját, márpedig bőven van miért rosszat mondani róluk.

De ha nem mondható ki a nevük, akkor nem lehet.

Találkoztam én máskor is efféle igényekkel. Még az 1990-es évek elején, kezdő újságíró koromban is. Komolyan elterjedt annak idején az a babona, hogy a sajtó külön pénzt kap a rossz hírekért.

Sőt, ez tényleg spontán volt: az átlagember ugyanis ahhoz volt szokva, hogy a hírekbe bele lehet aludni, nincs semmi különösebb baj, épül-szépül az ország, ahol meg nem, azt nem mutogatjuk, a Varsói Szerződés a világbéke érdekében tartja hadgyakorlatait és maximum a Közel-Keleten valamint Afrikában, Dél-Amerikában lövöldöznek, na nem a terroristák, hanem a forradalmárok és/vagy szabadságharcosok. Az akkori köztévé még a rendszerváltás előtti évben is „alternatív csoportocskáknak” nevezte a következő év parlamenti pártjait. Nagy nyugalom volt, nagy kuss volt. 1988-ban még potentát volt a munkásőrparancsnok az irodában, ahol dolgoztam (és engem kifejezetten utált is), 1989-ben március 15-én már kokárdában feszített a nemzeti ünnepen. Le kellett volna szedni róla azt a kokárdát, de mindenki undorodott megtenni, hát úgy hagyták – később nagy, nemzeti elvek híve lett, és hangsúlyozta, hogy ő munkásőr korában is mindig templomba járt. Hát, ha csak miseborért nem...

Viszont, amikor megérkezett a rendszerváltás és a sajtó is felszabadult, megváltoztak a hírek. Ha gyilkosság történt, nem neveztük balesetnek, ha kitört egy háború, nem szépítettük, hanem megírtuk. És mivel az információs csatornák is kibővültek, sokkal több hírt tudtunk közreadni, mint korábban – és persze mozgalmasabbakat is. Már nem volt hír, ha a megyei párttitkár megtekintette a sertéshizlaldát, akkor már az volt a hír, ha privatizálta. Bár mondjuk az igazi szenzáció az lett volna, ha nem ő privatizálja.

Mindenesetre akkor kezdett terjedni az egyszerűbb lelkek körében, hogy „ennyi rossz hír nincs, mivel régebben milyen szép nyugalom volt”. Azt mondták: a sajtó hazudik, valakik manipulálják, külön megfizetik a rossz hírekért. Hiába mondtuk sokaknak, hogy de bizony, régebben is pont ennyi disznóság történt a világban, legfeljebb nem tudtunk róla, vagy ha tudtunk, nem volt szabad megírni. Ha nincs cenzúra, bizony minden hír megjelenhet és meg is kell jelennie. A rosszaknak leginkább, hogy tudjuk, milyen problémákra számíthatunk. Meg aztán jó hírt találni sokkal nehezebb is, mint rosszat: az Antall-kormány idején az Új Magyarország dolga volt „beszámolni az eredményekről” és ezt, szakmai rutinjuk miatt a régi pártsajtó hangnemében tették, néha már vártam, mikor nevezik Antallt megszokásból a Központi Bizottság Első Titkárának.

És igen, komoly olvasói igény volt arra, hogy „ne legyenek rossz hírek”, a nyomtatott lapok levelezési rovatainak vezetői sokat tudnának mesélni erről.

Akkor sem sikerült betiltani a kellemetlen témákat, most sem fog.

Illetve most ne betiltani akarnak, hanem ki – egyes neveket, de főleg témákat, a nyilvánosságból.

Kevés dolgot utáltam én jobban, mint Orbánról és a Fideszről írni. Nem is írtam róluk egy jó szót sem tizenhat év alatt, rosszat bezzeg annál többet, rendszeres olvasóim tanúsíthatják. A rosszat meg mindenképp leírtam róluk, mert egyebet sem tettek, csak hajmeresztő, ostoba vagy törvénysértő dolgokat.

Külön protokollt fejlesztettem ki március 15-ére és Tusványosra, mikor is Orbán törvényszerűen beszédet tartott. Ezt a két alkalmat sosem hagyta ki, és kivétel nélkül mindig borzalmas ostobaságokat mondott. Az ám, de ezt nem volt különösebb élvezet végighallgatni, felvenni és kijegyzetelni meg egyenesen szenvedést is jelentett. Rabvallatás esetén tiltanák az ilyesmit, annyit mondhatok. De akkor mi legyen? A szerkesztő várja az anyagot, amibe újból bebizonyítom, hogy a nemzet Viktora hülye, éspedig idén hülyébb, mint tavaly volt. Ugyanakkor elég kényes is egy ilyen feladat, mert nem egyszer megtörtént, hogy az elhangzott beszéd pár kifejezésén a kormánysajtó bizony finomított. És ilyenkor esélyes a sajtóper, ha én másként hallottam, akkor is esélyes, ha megvan a hangfelvételem, ugyanis azt a bíróság vagy meghallgatja, vagy nem.

Ha úgy látja jónak: inkább nem hallgatja meg, direkt az ítélet kedvéért.

Azt a rendszert alakítottam ki, hogy megvártam, míg kijött a beszéd írásos formában a miniszterelnöki honlapon, tudtam, hogy azt senki sem finomítja, Orbán esemény után odaadja az oldal kezelőjének és az begépeli: viszont ezt a változatot mindig elmentettem. Így meghallgatnom sem kellett, csak elolvasnom, ami mégis enyhébb formája volt a kínnak. Attól sosem tartottam, hogy valami pozitívat kellene írnom: ismerem Orbánt, elég magára hagyni egy mikrofonnal, és mindenképpen lejáratja magát, ugyanis az a kényszerképzete, hogy ő jó szónok és igen ötletes. (Valószínűleg ilyen ötletelés lehetett a „poloskázás” is, amivel többet ártott magának, mint az összes részvételével a Türk Tanácsban).

Ez a módszer az idei választási kampányig működött: a mostani, márciusi beszédét már nem közölte a honlapja, de szerencsére nekem megvolt a hangfelvételem, lett belőle leirat – és úgy gondoltam, ilyenkor, szezon végén tán csak nem fognak perelni, aztán úgyis veszítenek, ha meg győznének, engem három helyen is fognak akasztani, ez is belefér. Persze az idei szónoklat is a hülyeség Csimborasszója volt, meg is írtam, pont ide, a Zónába.

Szóval, arra akarok kilyukadni, hogy ha valakit nem lehet megemlíteni, akkor szidni sem lehet. Márpedig abban az egyben biztos vagyok, hogy Orbán és rendszere nem fog elmúlni nyom nélkül, mint egy rémálom, itt még csak az elején járunk a rendcsinálásnak: Orbán nem fog a világtól elvonulni deres fővel, mint az elaggó Grósz Károly tette. Ez az ember minden áron vissza akarja majd szerezni a hatalmat, nem kizárt, hogy erőszak vagy törvénytelenség árán is, nem véletlen, hogy most is a legradikálisabb szélsőjobb táján forgolódik. Ezen kívül itt vagyonosodási vizsgálatok következnek, és akkora korrupciós ügyek fognak kiderülni, hogy a Guiness Rekordok Könyve sírva fog könyörögni a közlésük jogáért. Ami sok és izgalmas tárgyalást jelent – de ha nem lehet említeni sem Orbánt vagy a pártját, akkor megírni sem lehet ezeket. Sőt: közvetíteni sem.

Vagy itt van például a holnapi haknija Tusványoson. Elképzelésem sincs, mit fog mondani a meglehetősen gyér közönségnek, csak azt tudom, hogy olyant nem, ami tetszene majd nekik.

Aki nem tudná: Tusványoson Orbán nem a főműsorszám és nem is a nagyszínpadon szokott szónokolni, hanem egy kisebb helyen, odébb, aminek a nézőterét gondosan elkerítik és csak a szűrt, regisztrált vagy meghívott kevesek mehetnek be. Az a „tömeges hallgatóság”, amit a köztévé „százezreknek” szokott nevezni (és forgatni: Leni Riefenstahl már az 1930-as években csinált kamera útján húsz-harminc pártszolgálatosból hullámzó tömeget, azóta ez a művészet csak fejlődött), általában két-háromezer fő között szokott lenni és gondosan ki van válogatva, akárki nem keveredhet közéjük.

Most egészen biztos, hogy ennyien sem lesznek.

És aki mégis odamegy – vagy odakényszerül, bár most már nem tudom, mivel lehetne ezt bárkire ráerőltetni – az sem fog magán kívül tombolni örömében, hogy láthatja a varázserejét vesztett, vén és pocakos Szarumánt. Mondhat akármit: ott, helyben bukás lesz belőle, a számára legjobb esetben is fagyos csönd, maximum hosszú távú tervei lehetnek a holnapi beszéddel. Ami – tekintve az elmúlt két hónapban látott, hallott megszólalásait – kétségtelenül orbitális marhaságokból fog állni. Hogy mikből, azt előre megmondani nem tudom, nem is tudhatom, de emberünk már nagyon messze jár a valóságtól, valahol a Sárga Úton araszolgat Smaragdváros felé, ebből komoly orátori siker nem válhat.

Még az lenne a jó ugyan, ha annyira jelentéktelenül beszélne, hogy szidni sem volna érdemes – de sajnos nincs olyan szerencsénk, ez most is neki fog rohanni fejjel valamilyen falnak.

Csak most már a saját fejét veri be, nem a miénket.

Írásos változatra már nem is számítok, majd felveszem és leíratom a szoftverrel – fontos hír lesz ez, még ha a rossz hír is.

Szóval, tetszik látni, itt a baj.

Ha ugyanis engedünk a közhangulat egyre harsányabb részének és többet sosem emlegetjük sem ezt az embert, sem a bandáját, de még a nevével fémjelzett korszakot sem, akkor elsikkad tizenhat év a magyar történelemből nyom nélkül és ők megúsznak mindent, amit elkövettek. Bár azt nem gondolnám, hogy akár még a mostani kormány is belemenne ilyesmibe, sőt, ők maguk hoznák nyilvánosságra a legbotrányosabb adatokat.

Tehát tessék megérteni: az, hogy valakiről írok, nem azt jelenti, hogy mentegetem vagy támogatom. Ha szidom, ennek az ellenkezőjét jelenti.

De nem szidhatom ok, alap és bizonyíték nélkül: csakis akkor írhatok róla rosszat, ha meg tudom mutatni, mit vétett.

Ilyenformán ez az át nem gondolt (vagy ki tudja) önkéntes szilencium felérne Orbán és társai amnesztiájával.

Ne tessenek olyant kérni, amit betartani rosszabb volna, mint megtagadni a kérést.

Sajnos a magyar nép hajlamos a Nagy Történelmi Elhallgatásokra. 1957. május elsejét négyszázezer ember ünnepelte a Hősök terén, Kádár János és Marosán György tartott beszédet. Volt sör, volt virsli. Ennek a négyszázezernek legalább a fele 1956 októberében még szabadságot és demokráciát követelt a pesti utcákon és barikádokat épített. A forradalmat leverték, és bő fél év múlva – a volt tüntetők jobb híján kimentek ünnepelni a leverőket. Utána évtizedekig nagyon kevés szó hangzott el 1956-ról, ami mégis, az is többnyire hazugság volt, de a társadalmi közmegegyezés az volt, hogy akkor nem történt semmi és nem is szabad beszélni erről a semmiről.

Ezt akarjuk, valóban? Még ha most győztünk is, ahogyan akkor veszítettünk: a bűnösök vidáman, gazdagon és szabadon sétálnak.

És Orbánnal mi lesz? Elutazik majd gyógykezelésre a Krímbe, ahonnét sosem tér vissza, mint Rákosi? Amilyen világ most a Krímben van, megérdemelné, de a független magyar bíróság ítéletét jobban érdemli.

Ne akarjuk elhallgatni mi történt, épp azért, hogy ne ismétlődhessen meg.

Ha ma hallgatunk, félrenézünk, sunnyogunk, már holnapra is kevesebb esélye lesz az igazságtételnek, holnaputánra még annyi sem.

Ne kérje senki, hogy hallgassunk Orbánról.

Azzal pont ő járna a legjobban.

Vagy ha ez a cél: tessék bevallani.

De hallgatni akkor sem szabad.

Szele Tamás