Szele Tamás: Tizenkét év

A mai délelőttöm méla völnerezgetéssel telt, ez egy új magyar türelemjáték, aminek az a lényege, hogy elégtelen információtöredékekből próbáljuk meg összerakni, mi történt Völner államtitkár körül, de akárhogyan is látunk neki, mindig tank lesz belőle, mint a régi szovjet viccben, így csak délben tudtam meg, hogy történelmi ez a nap.

Éspedig a Mandinerből tudtam meg, mely lapot általában nem kedvelem, viszont magát a hírt kikerülni sem tudtam, a kormánymédia elég sok orbánuma átvette azt a hírt, a Pesti Srácoktól a Minden szóig, és akik még nem tették, siessenek, mert ha elmulasztják, nagyon komoly vizsgálat következik. A hír ugyan nem hír abban az értelemben véve, hogy nem felel meg a definíciójának, mely szerint „rövid, tényszerű összefoglalója egy olyan történésnek, amely sok embert érint”, ugyanis maga a történés hiányzik belőle, de az kétségtelen, hogy sokakat érint. Akkor lássuk. 

„Mostantól Orbán Viktor a legrégebb óta hatalmon lévő európai vezető

Angela Merkel távozásával a magyar kormányfő lett a legrégebb óta hivatalban lévő vezető az EU-ban – illetve a tágabban vett nyugati világban.

Merkel a szerdai nappal távozik a német kancellári tisztségből, amit 2005. november 22-től töltött be, így kicsit több mint 16 éven át vezette Németországot. A Bundestag szerdán megválasztja Olaf Scholz szocdem vezetőt az új német kancellárnak, majd megalakul a baloldali kormány is.

Angela Merkel távozásával Orbán Viktor lett a leghosszabb ideje hivatalban lévő vezető az EU-ban: a magyar kormányfőt 2010. május 29-én választották miniszterelnöknek.

Az EU-ban Mark Rutte következik utána: a holland miniszterelnök 2010. október 14-e óta vezeti országát.

Orbán ugyanakkor nem csak az EU-ban, hanem a szélesebb értelemben vett nyugati világban is a legrégebb óta hatalmon lévő, választott politikai vezető mától. Csak egyes nyugati országok szimbolikus államfőként regnáló uralkodói, köztük II. Erzsébet brit királynő (1952-), II. Margit dán királynő (1972-) vagy épp XVI. Károly Gusztáv svéd király (1973-) töltik be régebb óta a tisztségüket.

Az EU szomszédságában Vlagyimir Putyin elnökként, illetve miniszterelnökként 2000 óta vezeti Oroszországot; Recep Tayyip Erdogan pedig 2003 óta van hatalmon Törökországban, előbb miniszterelnökként, majd államfőként.” (Mandiner)

Elsőre az jutott az eszembe, hogy de kiszámolta az, aki erre rájött. Sokat kellett szegénynek keresgélnie, és menet közben hálát adhatott a Brexitért is, mert Erzsébet királynő lazán verné ezt a tizenkét éves „rekordot”, bár inkább tizenhat, hogyha hozzászámoljuk az 1998-2002-es ciklust is, amit azért szintén alkalmunk volt kiélvezni.

Hát, micsoda történelmi nap! Valami azt súgja, nem fogom tűzijátékkal ünnepelni, talán még pezsgőt sem bontok a nagy alkalomból, meghagyom olyan polgártársaimnak, akiknek öröm ez.

Persze első sorban azoknak a kormánymédia-munkatársaknak öröm, akik ennek a közlésével megszabadultak a napi kötelező seggnyalás-adagtól. Ha nagyon siet a Honvédség, estére-éjszakára még össze lehetne kalapálni egy katonai parádét, hogy mutassuk meg, érünk annyit, mint Phenjan, mi is tudunk ünnepelni legalább úgy, mint ők – esetleg lánctalpakra rakhatnánk egy kisvasutat is, legyen öröme ennek a most doyenné váló kormányfőnek. Aztán kolbásztöltés a stadionban.

Vagy más, hasonló rusztikus örömök.

Szóval, tizenkét éve tart a magyar történelemnek ez a periódusa. Ha azt veszem, hogy a Rákosi-korszak szűk értelemben 1948-tól tartott 1953-ig, tágabban véve 1947-től 1956-ig, a kopasz Mátyást már mindenképpen lekörözte a puszták Napóleonja. Persze még igyekeznie kell, mert például Nicolae Ceaușescu „aranykora” 1965-től számítható 1989-ig, Kádár ideje meg egyenesen 1956-tól 1989-ig, szóval ha minden idők rekordjait akarja megdönteni, akkor nem mehet nyugdíjba egyhamar.

De mintha nem is akarna.

Az tehát biztosnak látszik, hogy amint az ötvenes évek első felét „Rákosi-korszaknak” nevezzük, ezt a mostani periódust, tartson akármeddig is, az jövendő nemzedékei „Orbán-kornak” fogják hívni. Hát, csak bekerül a történelemkönyvekbe és nem egy rövid lábjegyzetként.

A jövő történészei nagy gondban lesznek a régészekkel együtt, mert pár száz év alatt valószínűleg minden feljegyzés megsemmisül, és még ez a jobb eset, mert ha megmaradnak, biztosak lesznek abban, hogy a Kárpát-medencét ebben az időszakban dühöngő őrültek lakták. Ha van egy kis szerencsénk és legalább az iratokat megeszi az idő vasfoga, akkor is erősen fogják vakarni a fejüket a sok stadion láttán: előre látom a szaktanulmányt a „stadionépítők kultúrájáról”, ami rokonságban állhat a korai bronzkorban felbukkanó „harangedények népével” és a Vinča–tordosi kultúrával, de pár ezer évvel későbbi, a semmiből jött, rejtélyesen el is tűnt, csak a kihalt stadionokban süvítő szél siratja.

De ha mégis rájuk maradnak a feljegyzések, még vadabb elméletek születnek majd, egymás haját tépik majd a tudós történészek, hiszen sehol máshol nem szereplő háborúk sorával kell majd számoljanak.

Így nagyjából visszagondolva a Filozófusok Felkelésével kezdődtek a harci cselekmények, majd a pozsonyi csatában legyőzte a miniszterelnök az IMF-et, ezért nem lettünk gyarmat.

Ezek után megküzdött a romkocsmákban merengő bölcsészekkel, az internetadó-lázadás majdnem elsodorta, de megvetette a lábát és az internetezőket, vaskézzel megállította Brüsszelt, kerítést emelt a migrációs hullám ellen (azt ugyan nagyon fogják keresni az archeológusok, mert úgy emelgetik a források, mintha maga a Nagy Kínai Fal volna, de nem lesz nyoma sem a grandiózus építménynek), majd faképnél hagyta a hozzá méltatlan Európai Néppártot, és erős jobboldali szövetséget próbált összehozni az Unió elleni harcban.

Válogatott vitézek élén lovagolt a hadba, egyik oldalán Borkai ügetett a másikon Szájer, mert egyiket sem merte a háta mögé engedni, a puskáját Semjén vitte, az esze tokját meg a rettentő óriás, Németh Szilárd, mert csak ő bírta el. Előtte bolondozott a víg kedélyű G. Fodor, hogy el ne menjen a kedve a csatától, de segítette őt bölcs tanácsaival Mátyás király okos lánya, Varga Judit is. A jövőt Schmidt Mária és Matolcsy fürkészték számára, ők láttak a legmesszebbre az időben, seregében ballagott a medve és fölötte szállt a sárkány. Ez utóbbi időnként le is tisztelte, amiként a galambok szokták a közembereket – persze egy sárkány jóval nagyobb minden galambnál, tehát tiszteletből is nagyobb telik tőle.

Egész mátyási legendakört lehet kanyarítani ennek a tizenkét évnek a kormánymeséiből, propagandájából, csak azért fognak sokat veszekedni rajta, mert a dicsőséges hadjáratoknak nem lesz semmi nyoma az állítólag legyőzöttek krónikáiban. A végét még nem tudjuk a mesének, de az nekünk manapság mindegy is, csak jöjjön minél előbb, annál jobb.

Ha egy ilyen korban támadnék fel és azt kérnék tőlem, hogy egy mondatban jellemezzem az Orbán-érát, úgy válaszolnék:

„Ez egy olyan időszak volt, amikor nem azon döbbentünk meg, hogy egy államtitkár korrupt – az a rendes üzletmenethez tartozott – hanem azon, hogy ez kiderült!”

Ennyi is elmondana mindent erről a mi mostani aranykorunkról.

Szóval, felebarátaim, akinek van hozzá kedve, vágja le a hízott tulkot és ünnepelje az Orbán-korszakot, de ha kérhetném: nélkülem, nekem nincs tőle olyan széles jó kedvem.

Sőt, valahogy nem látok az utcán spontán ünneplő tömegeket tolongani.

Ki érti ezt? Itt van nekünk a Csodák és Győzelmek kora, mégsem tapsikolunk örömünkben.

Nem jó nekünk semmi, amondó vagyok én.

Nem is érdemeljük meg ezt a csodás időszakot.

Ez egészen biztos.

Mármint, hogy ezt nem érdemeltük volna.

Nagyon nem.

Csak megkaptuk, de alaposan.