Szele Tamás: Vélemények tükröztetése

Hinni a templomban, vélekedni a kocsmában kell. Ha ógörög volnék, kocsma helyett agorát írtam volna, de hol vannak már azok a szép napok: a magyar kocsmába, jobb esetben bárba, kávéházba jár vélekedni, vagy a sajtóban teszi közzé nézeteit, és ezzel nincs is semmi baj, én is ebből élek. De ne tévesszük össze a nézeteket a hírekkel, mert nagy a különbség.

És ne tévesszük össze az elképzeléseinket vagy véleményünket sem a szikár tényekkel, a történelem folyamán a legtöbb konfliktust, legyenek kicsik vagy nagyok, ez okozta. Most, hogy Ukrajna esetében egzakt hírek alig vannak – akad, de nem sok – a magyar sajtóban felértékelődött a vélemény szerepe a krízissel kapcsolatban. Ugyanis, ha már azt nem lehet megírni, ami van (merthogy kevés hír kerülközik) akkor írjuk meg azt, amit gondolunk a helyzetről, az is lehet érdekes.

Még ezzel sincs semmi baj.

Azzal meg főleg nincs, hogy ezek a nézetek, vélemények nem vágnak egybe mindig, bár más témákban is tudnánk ilyen szépen egyet nem érteni.

A baj azzal van, amikor toposzokat, legendákat, a köztudatba évek munkájával elültetett dezinformációkat fogadunk el alaptételnek és azok szerint alakítjuk ki a véleményünket. Nem tagadom, ez az én mai írásom is elvi, de legalább nem a válságról szól, hanem arról, miket hiszünk mi róla.

Sokszor bizony marhaságokat.

Két írás áll előttem, a politikai paletta ellentétes oldaláról, az egyiket Puzsér Róberttől közölte az Index

„Hidegháború újratöltve”

címmel, a másikat Bogár Lászlótól a Magyar Hírlap 

„U kraina mindennek a határa”

címen. Hát, tagadhatatlan, hogy vannak bennük az azonos téma miatt nem csak közös pontok, de közös tévedések is.

Annyit még hozzátennék, hogy Puzsér nagyot, erőset akarhatott írni, mikor a címben a „hidegháború” kifejezést használta, de én ezzel megelőztem itt, a Zóna hasábjain (képernyőin) másfél hónappal, bár mondjuk ez legyen a legnagyobb bajunk. Szavakra nincs copyright, ne is legyen.

Érdekes módon a két úriember végkövetkeztetése nem esik messze egymástól, dacára a közöttük tátongó világnézeti szakadéknak: mindkettőjük szerint gonosz, gyenge, valamint dekadens a Nyugat, és ő tehet a kialakult helyzetről. Mondjuk szerintem messze nem ilyen egyszerű képlettel állunk szemben, de a nézeteikhez joguk van. És persze, hogy közel áll a végeredményük, ha szinte azonos alaptételekből indulnak ki. Mit ír Puzsér?

„Kijev az orosz államiság bölcsője – soha nem lehetett kérdéses, hogy egy magára valamit is adó Oroszország nem engedheti, hogy az európai centrum önmagához csatolja.”

És mit mond Bogár?

„Mert mindennek van határa, még a Nagy-Oroszországnak, e Nagy-Oroszország történelmi türelmének is. Ukrajna ugyanis soha nem volt önálló ország, ma sem az, és soha nem is lesz az. Egyszerűen azért nem, mert Kijev a történelmi Nagy-Oroszország spirituális megszületésének a helye, az a vidék pedig, amit Ukrajnának, tehát határvidéknek neveznek, az ennek nyomán soha nem élhet külön életet attól, amelynek éppen ő a spirituális szülőhelye.”

Rurik fejedelem büszke lenne, ha olvasná, hogy olyan államot alapított, aminek még az emléke miatt is háborús helyzetek alakulnak ki egészen pontosan 1143 évvel a halála után, csak hát Rurik gyakorlatias ember volt, és tudná, hogy erről szó sincs. Mindkét szerző elfogadta az orosz–ukrán rossz viszony fenntartása érdekében évek óta hangoztatott nacionalista érveket, de ezek csak a színes kulisszái, díszletei a valós helyzetnek. Lehet hivatkozni a Kijevi Ruszra, főként a hivatalos orosz sajtóban, szokás is, de a reális krízisnek csak annyit számít ez, mint tortának a hab. Senki nem halna meg Oleg fejedelem emlékezetéért, a történelem ürügynek megfelel, de valós oknak nem. Hitler is lerohanta Dániát és Norvégiát nordikus, közös gyökerekre és a fajelméletre hivatkozva: de ha nem a svéd vasérc-szállítmányokat akarta volna biztosítani a Harmadik Birodalom számára, sőt, ha Svédországban történetesen nincs is vasérc, akkor felőle lehettek volna a norvégok és dánok annyira nordikusok, amennyire akarnak: úgy figyelmen kívül hagyta volna őket, mintha mindkét ország Szudánban terülne el.

Szóval, ne historizáljuk az aktuális eseményeket, fontos a történelmi háttér, hogyne lenne az, de ha mindent arra vezetünk vissza, oda jutunk, hogy a pipadohány drágaságáért Árpád apánk és Mátyás király a felelősök: Árpád azért, mert nem Virginiát foglalta el, Mátyás meg azért, mert nem ő finanszírozta az útitervével már 1486 óta házaló Kolumbusz Kristófot, holott pénze lett volna rá és csak 1490-ben hunyt el. Csak épp más dolga volt, Árpádnak meg hajója nem akadt, ezen utólag változtatni nem lehet.

Akkor vegyük elő a másik közös hibát: Eurázsia legendáját. Mit ír Puzsér Róbert?

„A konfliktus akár Kína és az Egyesült Államok proxiháborújaként is értelmezhető, melyben Kína Oroszország mögött, Amerika pedig Ukrajna mögött állva méri össze erejét és befolyását, Vlagyimir Putyin számára pedig cseppet sem lealacsonyító az a szerep, amelyet az általa vezetett birodalom fél évszázaddal korábban még a Dél-vietnámi Nemzeti Felszabadítási Frontra bízott, ha ezzel a háborúval újra katonai erőt demonstrálhat, és az erejükre eszmélő oroszok tízmillióiból társadalmi egységet szervezhet maga mögé. (…) Kína pedig Oroszország mögött áll ebben a konfliktusban is, úgyhogy Moszkvában úgy érzik, a világpolitikai körülmények megváltoztak. Oroszország továbbra is katonai szuperhatalom, gazdaságilag erősebb, mint az elmúlt évtizedekben, Kína pedig pénzt, technológiát és diplomáciai támogatást nyújt neki. Moszkva kijelöli érdekszférájának új határait, és egyértelművé teszi, hogy Ukrajna ezen belül van.”

És mit látunk Bogár Lászlónál?

„Az amerikai birodalom fő ellenfele most már egyértelműen Kína, és a 21. század mindent eldöntő „világháborúját” a Csendes-óceán térségében vívja majd meg a két szuperhatalom. Kína meggyengítése azonban két fronton is zajlik. Az egyik értelemszerűen ez a kelet-ázsiai front, ahol Tajvan, Hongkong, Tibet vagy éppen az ujgur térség jelentik az állandó feszültségforrást, és feltehetőleg „proxyháborúk” egész sorával dől majd el a két gigászi birodalom sorsa. (…) Az amerikai birodalom számára a kegyelemdöfést az jelentené, ha létrejönne Európa, Oroszország és Kína eurázsiai együttműködési rendszere, hiszen ennek nyomán Amerika, ahogy mondani szokás, egyszerűen „okafogyottá” válna. Az amerikai birodalom tehát Ukrajnát fegyverként használva először is lehetetlenné teszi Európa, Oroszország és Kína eurázsiai együttműködési rendszerét.”

O, sancta simplicitas, Szent Együgyűség! Ezek az okos emberek elhitték Dugin eurazsianizmusát, ami valóban a Kreml félhivatalos álláspontja, és nem is Dugin találta fel, több, mint száz éves eszme, Dugin csak leporolta, kifordította, kivasalta, kikefélte és eladta Putyinnak jó pénzért. Meg persze igazított a fazonján, sőt, az a fazon már menet közben is változik. Mit is ír Dugin 2014. március 9-én „Az Orosz Tavasz forgatókönyve” című jegyzetében?

„Egy nagy Kontinentális Szövetség jön létre, Eurázsia és Európa, az Európai Unió és az Eurázsiai Unió Konföderációja. Az oroszok, ukránok és az európaiak már a barikád egyazon oldalán állnak, míg az amerikaiak a másikon. Amerika és a dollár hegemóniája, akárcsak az atlantizmus és a liberalizmus, valamint pénzügyi körök uralma véget ér. Egy új fejezete kezdődik a történelemben. A szlávok újra egyesülnek, de nem Európa ellenében, hanem – egy többpólusú világrendszer keretein belül – vele szövetségben. Lisszabontól Vlagyivosztokig.”

Ebbe úgy keveredett Kína mostanság, hogy szembe került az Egyesült Államokkal, minek következtében jelenleg jól jön Moszkvának Peking és Pekingnek Moszkva (bár a kínai–orosz közeledés távolról sem olyan lelkes, mint az orosz–kínai). Legfeljebb a szlávok majd nem Lisszabontól Vlagyivosztokig, hanem egészen Sanghajig egyesülnek majd, annál szebb lesz. És ha nem mind szlávok, sőt, az se baj.

Akkor nézzük csak meg: van realitása egy mindent maga alá tipró orosz–kínai szövetségnek, amihez az oroszok a katonai erőt, a kínaiak a gazdasági-ipari kapacitást adnák?

A világon semmi. Ez elképzelhetetlen. És nem csak azért, mert nagy hiba a Népi Felszabadító Hadsereget lebecsülni, de azért is, mert egyik nagyhatalom betegebb, mint a másik. Ráadásul természetes riválisok is, a viszonyuk szinte sosem volt ideális – de, ha már magam kértem, ne historizáljunk, tekintsük a jelent.

Az orosz haderő roppant figyelemreméltó, ha nem is a legnagyobb a világon, az orosz gazdaság meg épp most csuklik össze a válsághelyzet miatt: az orosz anyagi tartalékok is fogynak, a mostani körülmények nagyon kedvezőtlenek, de hiszen az egész krízis egyik oka is az Északi Áramlat 2 vezeték üzembe helyezése körüli huzavona. Sebaj, mondaná erre a mi két szakértőnk: Kínánál ott vannak Kelet kincsei, majd adnak ők pénzt, ha összeroppan a hadiipar, gyártanak fegyvert, lőszert, minden mennyiségben.

Miért tennék?

Nyilván jól jön Pekingnek az, ha valaki – a kínai határoktól jó messze – borsot tör Washington orra alá, de nem lesznek bolondok a saját befolyási övezeteiket gyengíteni Oroszország túlzott megerősítésével. És ha meg is bolondulnának, akkor sem tehetnék: kell a pénz otthon is. Kínának megvannak a maga nagyon komoly belső gondjai: a túltermelési válság, a generációs egyensúly felbillenése, ami már népességcsökkenést és gazdasági kieséseket okoz, a növekedés fenntartása és a legfontosabb: lehetőleg az összes állampolgárának megetetése naponta legalább kétszer.

Ami a világjárvány és természeti katasztrófák idején (a Jangce áradásai) nem is olyan egyszerű feladat. Ebben a helyzetben egy világméretű – vagy akár csak lokális – konfliktus anyagi és ipari hátterének biztosítása Peking számára luxus volna, vállalhatatlan költségekkel járna, és a belső életszínvonal gyors csökkenésével, ami pedig a mostani kínai rendszer biztonságának záloga. Egyszerűbben mondva: míg nincs éhínség, minden marad, ahogy lesznek éhínségek, felfordulás is lesz Kínában. Ugyanis a nagy éhezések csak az elmúlt pár évtizedben tűntek el, korábban végigkísérték a kínai történelmet, méghozzá a homályba vesző kezdeteitől.

Egyik nagyhatalom tehát valóban betegebb, mint a másik, a szövetségük létezik ugyan, csak távolról nem jár annak az erőnek a létrejöttével, ami „Lisszabontól Vlagyivosztokig” egyesítené „a szlávokat”. Mely pánszláv gondolatra amúgy is gyanakodva tekintenek Kínában. Átmenetileg persze, hogy segítenek majd, de nagy Moszkva-Peking tengely létrejötte nem várható. Több oka is van annak, hogy Peking ne higgyen az orosz népmesékben. És túl sokba is kerülne nekik.

Akkor tehát tévednek ezek a két nagy magyar gondolkodók okosan megfontolt véleményükben?

Van, amiben nagyot tévednek, igen, mégsem szabad ezt felróni nekik, hiszen véleményt írnak, mely vitatható, vitatom is – viszont, mivel vélemény, nem lehet hazugság. Legfeljebb nem értünk egyet, na bumm.

Csak sírva kérek mindenkit, a spekulációkat ne tekintse tényeknek.

Az én véleményemet sem!

Ami a helyzetet illeti, a saját nézeteimet úgy foglalnám össze, hogy bár az euroatlanti térségnek sem ezek a legfényesebb pillanatai – ez tagadhatatlan – mégsem úgy áll a helyzet, hogy Keletről életerős barbárok készülődnek meghódítani a világot. Kelet sincs abban a helyzetben, hogy életerősnek nevezze magát.

A Nyugat gyengélkedik, Keleten még két nagybeteg fogott össze állítólag ellene – és alig várják, hogy hátba döfhessék egymást.

Hagyjuk tehát a közkeletű legendákat, tévedéseket, mítoszokat. Ne is historizáljunk: a jelen helyzetet tekintsük.

De hát, mint írtam is: magyar ember hinni a templomba, vélekedni a kocsmába meg a sajtóba jár.

Nem baj az, míg össze nem téveszti őket.