Gaál Péter: Tajtékos napok

Kicsit nem vagyok, és van itt minden. Jót teszek az ellenzéknek, így vagy úgy.

Amely ellenzék, persze, és amely kormány/párt persze. Minek cizellálni, akinek van szeme, látja, akinek meg nincs, ahelyett nem lehet látni. Látom ezt a jóembert, a főpolgármestert, a maga ambivalens mivoltában, és akkor arra gondolok, hogy ez most vagy tényleg rendelkezik politikai vénával, vagy éppen nem, olyan összevissza, amilyennek látszik, vagy mögötte igenis van koncepciója, csak taktikáznia kell, valahogy ellavírozni két pogány közt, amint a török hódoltság alatt mondták.

Vagy valami, vagy megy valahová, hogy Nádasdy Ádám halhatatlan mondását idézzem.

Valami, maradjunk ebben, ebben nem lehet csalódni. Nem kell mindig Bethlen Gábort várni, már Kemény János is megmondta, nem így, de ez is benne volt. Egyébként távolról sem vagyok pesszimista, csak nagyon régen azt gondolom, hogy az emberi társadalom, akár az Univerzum maga, az entrópia felé halad, feltéve és megengedve, hogy az emberi társadalom nem mosható össze az állatvilággal, tehát zárt rendszernek tekinthető, és ez alól Magyarország sem kivétel. Sőt, egyetlen ország sem kivétel, mert miért lenne az? Ha harmincháromszor nem írtam le, hogy korjelenségek vannak, akkor egyszer sem. A kor (nem az idő, hanem az adott minőség) mutatkozik meg, itt így, ott úgy. A brazil őserdőben is megmutatkozik, a Namíbiai sivatagban is, és a magyar ugaron is. A „konzervatív” úgy konzervatív, mintha „demokrata” lenne, és az egész mélyén, titulusoktól függetlenül ugyanaz van.

Mert más nem lehet.

Ezért mondja magát az összes diktátor demokratának, az összes mameluk a demokrácia mamelukjának, és az összes totalitárius rendszer demokráciának. A „demokrácia” már majdnem entrópia... volna, ha lehetséges lenne demokrácia, ami nem lehetséges. Soha, sehol nem létezett (úgy, ahogy a fejekben él, és ahogy/amivel propagálják), sem Athénban (Attikában), sem máshol, egyetlen pillanatra sem. De szellemében? Abban csak volt? Igen, abban volt, néha, és lesz is. Ez a következő stáció, ami éppen úgy nem demokrácia lesz (van), sokkal inkább Szolón után timokrácia, a vagyon (jövedelem-vagyonszerző képesség) uralma, de ugyanakkor entrópia is. Az entrópia nem rendezetlenség, hanem éppen hogy a rend abszolútuma, amely ezért már nem rend: az egyenletes eloszlás. Mi oszlik el egyenletesen a demokráciában? Mármint a vérbeli demokráciában? Az, hogy elvben mindenkiből lehet minden. Nem lesz, de lehet. A legutolsó vidéki parvenüből is lehet államfő, miniszterelnök (nem a tehetségről beszélünk, hogy valaki efféle legyen, annak csak az egyik útja a tehetség, lásd Schmitt Pált, Németh Szilárdot, Kósa Lajost, etc.), egy két értelmes szót kimakogni nem képes gázszerelőből multimilliárdos üzleti zseni és intellektuális vőlegény, egyben a világ száz leggazdagabb emberének egyike (valahogy), és Karácsony Gergelyből is lehet (szintén valahogy) miniszterelnök-jelölt. Az egész mizéria engem a régi Széchényi könyvtári múltamra emlékeztet. Volt ott két olvasó, a Pinabubus és a Drakula. Pinabubus anatómia műveket kért ki, kis fecnikre kimásolta belőlük a nő nemiszervek rajzait, majd kiosztotta a többi olvasó között. Drakula kizárólag Drakula-történeteket olvasott, abszolút katatonnak nézett ki, mereven, szigorúan maga elé nézve közlekedett, egyedül a vécében engedett fel. Az emberek üvegből vannak, mondta nekem egyszer, amikor ott összetalálkoztunk, és fél, hogy összetöri őket. Nos, e két ember rendszeresen látta egymást, és mindegyik a másikon mulatott, hogy ez milyen hülye.

Amúgy nincs nekem se Karácsony Gergellyel, se mással semmi bajom. Olyanok, amilyenek. László András – most kezdem felfogni, hogy mennyi mindenben volt igaza, jó, a nemzetiszocialisták, különösen a nyilasok magasrendűségét – „még ez lenne a legjobb” – ma sem értem, félő, nem is fogom – ezekre azt mondta, hogy sok mindent meg lehet változtatni, kivéve a korszakot, mert ahhoz a Korszak Uránál nagyobb erővel kellene rendelkezni, azzal meg nem rendelkezhet senki, még ő maga sem (ez utóbbit én teszem hozzá).

Bárkiben lehet bármi. Nem az a dolgom, hogy embereket elemezzek ki. Az még annak se lenne a dolga, akinek ez a hivatása, például az igazi asztrológusnak egyetlen horoszkópot kell ismernie, a sajátját. (A többi se melléktermék, de csak akkor nem, ha előbbi szolgálatában áll.)

És akkor hagyjunk mindent menni, amerre szeretne, mert végső soron úgyse lehet ellene tenni? Pont ezt nem mondtam. A dolog lényege a permanens cselekvések generálta önmegváltás. Mindaddig, ameddig ezt valaki kívülről várja, legyen az a vallás, a politika, az egzisztenciális érvényesülés, tévelyeg. Szent meggyőződésem, hogy tévelyeg, inkább így írom le, mert ne én kezdjem a megmondó észosztást.

Hogy most éppen mi történik, azaz ki, ismereteinek megfelelően mit gondol, hogy mi történik, ebből a szempontból nem lényegtelen. A forma szempontjából. A tartalmak könnyű vasárnapi szórakozások, már ameddig azok, s ha nem azok, akkor is legföllebb szenvedések-elszenvedések. Átélések, a maguk átélési szintjein. Nekem inkább szórakozások. Most például kifejezetten szórakoztat, hogy a Fidesz éppen abba a csapdába sétál bele kivédhetetlenül, amit – hány éve mondom, hogy ez lesz? 2021 vagy 22, a végzetes megingás évei, emlékeznek? – ő szokott állítani: hogy nem lehet jót lépni. Lehet választani a belpolitikai és a külpolitikai zsákutca között, ami belpolitikai zsákutcába torkollik. A postás kelet-nyugat között, ocsú az uniós búzában, a keleti despoták nyugati embere, akit ezért és csak ezért tartanak, bajban van. Már régen bajban van, minden látszólagos magabiztossága ellenére, ugyanis a közelebbi keleti despotákat ismerheti, de a távol-keletieket nem. Fel se tudja fogni, hogy Kovács Gergő Karácsony Gergőnek tulajdonított vicce az utcanévtáblákkal mit jelent kínai szemmel. Sokkal többet, mint a tegnapi tüntetés. Az inkább Nyugaton használható anyag. A postás kétszer csenget, de egyszer nem fognak neki ajtót nyitni, mert már csak brosúrákat kézbesíthet.

A postás szemével minden logikus volt, az uniós tagságtól az Unió szapulásáig, a Brüsszelben és Budapesten merőben eltérő retorikáig, ahol Brüsszel csak azért kellett, hogy Moszkvában és Pekingben legyen mit eladni, és onnét Brüsszelbe (Washingtonba) kézbesíteni. De az idők változnak, és a washingtoni Nagy Fehér Atya sem ugyanaz, a pekingi nyarat pedig lassacskán felváltja a pekingi ősz. És akkor már a vég kezdődik. Onnantól a hasonszőrű minicimborák se mentik meg, Aljakszandr Rihoravics Lukasenka sem, Ilham Alijev sem, Jarosław Aleksander Kaczyński sem, Matteo Salvini sem, senki. Neki nem pálya a magyar parlamentben való ücsörgés, még ha erre stimulálja is magát. Ki se szabadna ejtenie ilyesmit a száján, de ne adjak én tanácsokat neki. Öreg róka nem vén róka.

Egyszer ezért mindenkit elér a tél, előtte az ősz, ha ki nem marad.

És akkor mi lesz? Akkor az lesz, ami a Tajtékos napokban, a Pekingi ősz szerzője egy másik alapkönyvében le van írva, a végén. Minimum negyvenöt éve olvastam, nincs már meg régen, talán soha nem is volt, ezért fejből vagyok kénytelen idézni, ne kárhoztassanak érte, ha nem tökéletesen pontos. Előzményei, hogy a főszereplők tragédiája után egy egér tragédiája is beteljesedik: megkér egy macskát, hogy harapja le a fejét, de a macska erre nem hajlandó. Ekkor az egérnek támad egy ötlete. Ülj ide a járda szélére, mondja a macskának, nyújtsd ki a farkad és nyisd ki a szád. Én bedugom a fejem, aztán várunk. Így is történt.

És akkor dalolva arra jött a Szent Stricikusz árvaház tizenkét világtalan növendéke.