Szele Tamás: Trump és a hiábavalóság

Mereng az ember, a Prédikátor Könyve jut eszébe Donald Trump bölcsességéről, mert bizony mondom néktek: minden hiábavalóság. Ezt azért viszonylag régóta tudjuk, de Trumpnak mégis sikerült újra értelmeznie az általános hiábavalóság fogalmát.

Ugyebár az egész azzal kezdődött, hogy Trump már elnöki ciklusa elején komoly gondot fordított arra, hogy minél rosszabb viszonyt alakítson ki bármiféle, nem alt-right sajtóval. Ez nem volt könnyű feladat, ugyanis az amerikai sajtó sokszínű, alapvetően érdeklődő, néha a naivitásig menően is jóindulatú, tehát el kellett telnie bizonyos időnek, míg rájöttek a kollégák, hogy nem ők halmoznak hibát hibára, hanem velük kötekedik az elnök. Egyszerűen nem volt hajlandó a nagyon hosszú ideje elfogadott módon, sajtótájékoztatók és interjúk útján kommunikálni a világgal.

Hiszen kényelmetlen dolog is mindkettő, ugyanis ezen alkalmak során kérdezni szoktak, és ha nem Csolpon-Ata-alsón vagy Malenkij Mensevijszkben zajlik a találkozó, nem adják meg előre a kérdéseket. Ki tud így felkészülni? Maximum az, aki tudja, mit beszél, de ez Trump elnök esetében szóba sem kerülhetett. Szóval, viszonylag hamar rájött arra, hogy ha akar valamit mondani és szeretné, hogy sok emberhez eljusson az üzenete, inkább kiírja a Twitterre.

Ez már nagyon kellemetlen volt, ugyanis szinte kényszeresen tweetelt, nem is lehetett folyamatosan nyomon követni a megosztásait, és hamar átcsúszott abba az állapotba, amikor kardinális, világpolitikai jelentőségű döntéseket hozott meg a közösségi oldalon. A választópolgárok egy része persze nagyon szerette ezt, mert azt hitte, ha ír valamit, azt el fogja olvasni a Nagy Ember. Dehogy olvasta, viszont a teljes amerikai diplomácia dideregve figyelte a közösségi oldalakat, mert nem lehetett tudni, milyen államtitok megy ki a legnagyobb nyilvánosság elé, sőt, legtöbbször a Fehér Ház döntéseit is onnan kellett megtudják. Ezt hihetjük tévesen valamiféle „direkt demokráciának”, de ha belegondolunk, hogy mondjuk a dél-koreai-amerikai közös hadgyakorlat elmaradását előbb tudták meg ilyen módon Phenjanban, mint a szöuli amerikai követségen (ahol, ugye, hivatalosnak csak a szolgálati csatornákon érkező információkat, utasításokat szabad elfogadni), hát eléggé hideglelőssé vált a helyzet.

Ráadásul akinek kettőnél több kis szürke agysejtje volt, nagyon hamar rájött, hogy Trump elnök ír ugyan, de nem olvas: a reakciók egyáltalán nem érdekelték.

Trump olyan, mint a pacalpörkölt: aki szereti, rajong érte, aki nem, a látványától is elszalad, szóval mikor elveszítette az elnökválasztást, a rajongói kissé megostromolták a Capitoliumot, ami hamvába hótt ugyan, de mivel a közösségi oldalakon már több hete szervezték az akciót, mi például Budapesten teljes pontossággal tudtuk jó előre, hogy ott valami kellemetlen várható, és a világ összes szerkesztőségében ez volt a helyzet. Összesen egy társaság lepődött meg az eseményektől: igen, az amerikai nemzetbiztonsági szolgálatok, ahányan vannak, annyian. Elég sokan vannak különben.

Meglepődött még ezen kívül az összes közösségi oldal is, melyeknek felületén hetek óta virított a rendezvény jelszava:

„Be there. Will be wild!”

vagyis magyarul:

„Gyere el. Vad lesz!”

Vad is lett, még sámán is volt, bár értelme akkor sem lett volna, ha sikerül tartósan megszállni az épületet: az csak egy ingatlan, a Kongresszus azon kívül is dönthet. Mindegy is, az a lényeg, hogy a sikertelen akció után a közösségi oldalak a fejükhöz kaptak, miszerint: „Hogyan engedhettük meg ilyesminek a szervezését a felületünkön?” és letiltották Trump összes profilját, mint a huzat. Ettől – mellékszál – a világ összes populista kormánya meg a közösségi oldalak fejéhez kezdett kapkodni, hogy miképpen lehet egy amerikai exelnököt letiltani.

Hát csak úgy, ahogy egy csatornatisztítót is, sehogy másképp.

Trump valahogy megúszta a felelősségre vonást, de mintha nagyon hiányzott volna neki a közösségi oldalakon való jelenlét. El is kezdte hirdetni, hogy indít ő egy új, igazi közösségi oldalt, amin nem lesz semmiféle moderáció. Ez a HVG szerint utoljára úgy nézett volna ki, miszerint:

„Corey Lewandowski, Trump korábbi vezető kampánytanácsadója március végén jelentette be, hogy a volt amerikai elnök három-négy hónap múlva elindítja saját internetes közösségi oldalát. Lewandowski akkor az új platformot egy „interaktív kommunikációs eszközként” mutatta be, amelyen keresztül az emberek közvetlenül kommunikálhatnak majd Trumppal. Azt tapasztalhattuk a technológiai óriásvállalatoktól, hogy ha nem értesz egyet a filozófiájukkal, akkor törölnek. Lesz egy platformunk, ahol az emberek szabadon kommunikálhatnak anélkül, hogy félniük kellene a megtorlástól vagy a törléstől.”

Akkor jó. Csak tessék, nem véletlen, hogy minden ilyesmiből rövid úton trollfészek lett. 4Chan, 8chan, soroljam? Időközben tegnap felröppent a hír, hogy a Facebook „Legfelsőbb Bírósága”, az Oversight Board (ami tulajdonképpen csak egy felülvizsgálati testület) a mai nap folyamán dönt arról, feloldják-e Trump letiltását vagy mégsem.

(Frissítés: A döntést magyar idő szerint 15 órakor hozták nyilvánosságra: a szervezet úgy határozott, Trump egyelőre nem térhet vissza a közösségi oldalra.)

Ez felgyorsította az eseményeket, mert nem lehet véletlen, hogy tegnap délután elindult a beharangozott oldal.

El ám, csak nem az, aminek ígérték.

Aki ezt elkészítette Trump számára, pszichológiai és üzleti zseni lehetett, ugyanis a közösségi oldal nem közösségi. A készítő rájöhetett, hogy Trumpot fikarcnyit sem érdekli, ki mit reagál az üzeneteire, ő csak üzenni akar, szónokolni, igét hirdetni. Épp ezért az oldalon nincs is lehetőség sem válaszra, sem párbeszédre, de még a vélemény kinyilvánítására sem: egy szerencsétlen „Like” gomb nem sok, annyi sincs rajta.

Ez tehát nem közösségi oldal, hanem egy honlap. Az meg lehet mindenkinek. Trumpot nem érdekli a világon senki, illetve csakis saját maga iránt érdeklődik, neki kellett egy felület, ahol megoszthatja az olyan bölcs gondolatait, mint például:

„The Fraudulent Presidential Election of 2020 will be, from this day forth, known as THE BIG LIE!”

vagyis:

„A 2020-as csalárd elnökválasztás ettől a naptól kezdve úgy lesz ismert, mint A NAGY HAZUGSÁG!”

Ennél bonyolultabbakat nem is nagyon mond. De miért jut eszembe nekem erről az ostoba honlapról a Prédikátor könyve?

Azért, mert bizony, hiábavalóság. De olyan hiábavalóság, amire igény van. Nézzünk szembe a tényekkel: nem Donald Trump az egyetlen, aki csak egyirányú kommunikációra használja a közösségi oldalakat. Minden második ember ilyen. És nem csak a közösségi oldalakról van szó: nekem magamnak is van olyan ismerősöm, aki felhívott öt napja telefonon egy üzleti tervvel. Mondtam neki, hogy ne vágjon bele, nincs értelme. „Te hivatásos ellendrukker vagy” – mondta. Azóta minden nap felhívott és elújságolta, hogy ő milyen ügyes és okos. Csillapítottam, érveltem, mindhiába. Aztán felhívott tegnap reggel és közölte: lemond a tervről, mert kivihetetlen.

Miért?

Elsorolta nekem saját felfedezéseként mindazt, amit öt napon keresztül mondtam neki.

Őrült?

Nem, kicsit sem az: viszont őt nem érdekelte, mit válaszolok, ő csak elmondani akarta a jónak tűnő ötletét. Ha kiveszem a fülemből a hallgatót, ugyanúgy elmondta volna, neki csak annyi kellett, hogy úgy tudja: valaki odafigyel.

Hogy az a valaki mit gondol? Kit érdekel?

Naponta több olyan üzenetet kapok a közösségi oldalon (tíz és harminc közé esik a számuk), amikre teljesen értelmetlen és fölösleges válaszolni, kizárólag udvariasságból teszem: a feladónak nem az a célja, hogy megkérdezze a véleményemet valamiről, az nem is érdekli, ő csak el akarja mondani a saját pillanatnyi véleményét vagy ötletét. Esetleg nem is a sajátját, hanem a kedvenc politikusáét. Ez azért gond, mert volnának fontos üzeneteim is, amik tényleg kommunikációról szólnának, nem kapcsolhatom ki a Messengert, ellenben így viszont mindent megkapok, legyen szó pornóképekről vagy politikai propagandáról.

Az emberek beszélni akarnak és nem várnak választ.

Donald Trump csináltatott magának egy olyan közösségi oldalt, amin egyedül ő képes kommunikálni?

Igen.

Ostobaság ez?

Látszólag igen. Hiszen ez így nem közösségi oldal, csak honlap.

Azonban egy olyan világban tette, ahol mindenki csak mondja a magáét és senki sem hallgatja meg, amit arra felelnek.

Ilyen szempontból, politikai alapon tehát nem ostobaság: egy ő a választóival, az átlagemberrel, őt sem érdekli senki más, azokat sem, akik őt olvassák.

Lehet, hogy észre sem veszik a rajongók, miszerint nincs semmiféle kommunikációs lehetőségük.

Azért egy „Like” gombot még tehetnének rá. Az talán hiányozni fog.

De különben tökéletes megoldás ebben a korban.

Tökéletes hiábavalóság.