Szele Tamás: Üzemzavar, magyar bánat

Hej, nagy a mi magyar bánatunk, egy Ady kéne hozzá, hogy versbe öntse, de mert Adynk nincsen, s ha volna is, ezzel a témával nem foglalkozna, inkább fenéken billentene, ha elé vinném, én kell megírjam, prózában a magyar gyászt, amiért maholnap feketét ölt az ország.

Bánatosak a politikusok.

Hogyne volnának azok. Borzalmas dolog történt. Ugyan nem a tatár vágta le seregünket Muhinál, nem a török szablya alatt veszett el a magyar nemzeti nagylét Mohácsnál, szó nincs sem a nagymajtényi síkról, sem Világosról, a Don-kanyarról se szól a fáma, rosszabb, ami történt mindeneknél.

A magyar politikusoknak másfél napig kilencven százalékkal csökkent a Facebook-elérése!

Adok egy kis időt, hogy mindenki átérezhesse a csapás mértékét. Lássuk meg a bosszús egeknek ostorait nyomorult hazánkon. Ez utóbbi mondat miatt Berzsenyi Dánielt tessék „magyarellenesség” okából perelni, ő írta, nem én. Ő ugyan még azt is írta, hogy a hajdan erős magyar romlásnak indult. Tisztára Tóta W. Mindenki felmérte a borzalmas kárt, ami minket ért?

Jó, akkor elmondom, körülbelül mi történt, de a végén kezdem: már szombaton elhárult a műszaki hiba. Mert az volt. Ilyenkor, járvány idején tényleg nagyon fontos volt a kormánysajtót megtölteni fontosabb információk helyett azzal, hogy mely gyűlöletes a közösségi oldal, de hát muszáj volt minden arra hajlamos betűpocsékolónak kifejteni lojalitását, megtenni hűségesküjét. A végét tehát tudjuk, de mi volt az eleje?

Az egész úgy kezdődött, hogy múlt csütörtök este 23:30-kor egyszer csak eltűnt a Facebook mindenkinél. De a Messenger és az Instagram is. Az egész világon. A magam részéről belenéztem a Downdetectorba, láttam, hogy Argentínától Nepálig mindenki jelzi a hibát, elraktam némi dokumentációt arra az esetre, ha tartós lesz, aztán nem foglalkoztam a dologgal, éjjel nem tárgyalok senkivel, éjjel játszom vagy olvasok, míg el nem alszom. Reggel látom, hogy a hibát, mely tényleg világméretű volt, negyedóra alatt elhárították, vagyis inkább azt hitték, hogy elhárult, csak épp egy ekkora, kaotikus, világméretű rendszernél, mint a Facebook napokig maradhatnak bujkáló problémák egy-egy rendszerbirizgálás után.

Ugyan magyarázatot nem adtak Mark Zuckerberg fiai a történtekre, de amondó volnék, ők állítgatták a kapcsolókat, szűrőket, mert ha hackertámadás lett volna, visítanának, mint a pengős malac. Elég rosszak a tapasztalataink ezekkel az elállításokkal. Ilyen eset volt, mikor ok nélkül tiltottak pár ezer magyar felhasználót (aztán a javukat visszarakták), ilyen után kapott Facebook-fóbiás rohamot Varga Judit először, másodszor és sokadszor is, mert Varga Judit egy igen okos igazságügyi miniszter, de azt nem tudja, hogy hiba esetén először a Downdetectort nézzük meg onnan tudhatjuk meg, csak nálunk van-e baj vagy máshol is. Például ezekben a pillanatokban Chicago, Detroit és Toronto körzete van nagyon leterhelve, aztán mégsem hiszi senki, hogy az oldal befolyásolni akarja az amerikai és kanadai állam belpolitikáját.

Másnap azonban kiderült: valahogy a magyar politikusok oldalainak tizedére csökkent a látogatottsága. Nagyobb patáliát csaptak miatta, mintha atomcsapás érte volna az országot. Hogyisne: választások előtt vagyunk egy évvel, ez már a kampány! Persze a kormányoldal az első másfél napban azt játszotta, hogy csak őket érte a kár, hiába jelezték a velük szemben álló politikusok is, hogy hasonlóképpen állnak. A legszebb az volt, hogy szombat reggelre maga a Facebook is jelezte, hogy elhárították a hibát, de ettől még sorra jelentek meg a kormánypárti Jeremiások siralmai a KESMA és a Mediaworks orgánumaiban. Hogyne jelentek volna meg, azokat megírták, készen voltak, csak nem fogják kidobni? Alkalmazkodjon hozzájuk a valóság!

Akkor elmondom, mi történhetett valójában. Egy szűrő elállítva maradhatott. A politikai tartalmak szűrője, melyek forgalmát a közösségi oldal amúgy is mérsékelni próbálja kísérleti jelleggel. Meg is értem őket, mindig azokból volt a legtöbb bajuk. Melyek ezek az országok? Elsősorban az Egyesült Államok (naná), aztán Kanada, Brazília és Indonézia. Most annyi történhetett, hogy John Doe harmadosztályú operátor ezt a „politikai” szűrőt, ami nem a tartalmat ellenőrzi, mert olyan mesterséges intelligencia nincs, ami egy szövegről meg bírná mondani, mennyire politikus (és olyan természetes intelligencia sincs, amely erre egzakt módon képes lenne), hanem a forrás személyét, egyszerűen bekapcsolva hagyta az egész világra nézvést.

Tehát: ha olyan ember osztott meg valamit, akit a közösségi oldal politikusnak vagy közszereplőnek tekint, az a tartalom valóban csak az eddig elért közönség tizedéhez érkezett el. De nem csak magyar nyelvterületen, hanem majdnem mindenhol.

Rendben, azt még megértem, hogy szombaton megjelentek az előre megírt átkok és fohászok az ügyben, az Egekig csapott a panasz árja, a kormánymédia munkatársainak is kell élni valamiből. De ma már hétfő, és még mindig panaszolja a Magyar Nemzet az esetet! Panaszolja pedig kétféleképpen. Az egyik írás ugyan elfogult, de azt elismeri a végén kénytelen-kelletlen: nem csak a magyar kormánypárt politikusainak jutott az áldásból, hanem minden politikusnak. Nehezen jött ki a szerzőből is, interjúalanyból is, de csak kijött. Hogy dugóhúzóval-e, azt nem tudom. Hanem a másik írás sokkal szebb.

Veretesnek mondanám a közismert Gajdics Ottó stílusát, aki már a dramolettnek is kemény címet adott:

„Ne lájkold a cenzúrát!”

Ilyen címmel nem is csoda, ha megfújja a harci kürtöket.

„Baj van a nyilvánossággal. A hagyományos média balliberális része képtelen elfogadni, hogy a rendszerváltozás után harminc évvel ha halkabban is, de végre nemzeti, konzervatív hangok is vegyülnek a világmegváltónak gondolt haladár szólamok közé. A közösséginek csúfolt, de még önmaguk médium voltát is letagadók pedig a technológiai fölényüket a cenzúra tökélyre fejlesztésében élik ki leginkább. Valóságos háború dúl az emberek figyelméért, a döntéseik befolyásolhatóságáért. Az egész virtuális küzdelmet áthatja a globalizmus szelleme.”

No hiszen: halk a KESMA ötszáz lapja? Akkor mi a hangos? De most jön még csak a szép honmentés.

„Tehát tudatosítsuk magunkban, hogy röpke harminc esztendővel ezelőtt Magyarországon nem létezett más, csak a valamikori ávósok, III/3-as tartótisztek által irányított baloldali sajtó. Ezek az undorító propagandisták végtelenül ügyesen átmentették hatalmukat az új, szabadnak gondolt médiába is, és csírájában fojtottak el minden jobboldali, nemzeti, keresztény próbálkozást.”

Nocsak. Hol voltam én harminc évvel ezelőtt? Már rovatvezető voltam a Kurír című napilapnál, igaz, kicsi és különleges rovatom volt, főleg a külpolitikai híreket vadászgattuk össze a világ összes tévéadójáról. Hasznos volt ez, míg nem volt internet. Sok munkával is járt. De hogy propagandista nem voltam, ávós meg pláne nem, az hétszentség.

Viszont hol volt Gajdics mester harminc évvel ezelőtt? Az életrajza szerint Kiskunfélegyházán volt magyartanár, a Közgazdasági Szakközépiskolában. Ami igen szép pálya, de mi volt ő előzőleg? Ő maga árulja el a Mandinernek adott 2017. januári interjújában. 

„- A főiskolán viszont már írtam az iskolai lapba. Iszonyúan érdekelt a filozófia, az irodalom, verseket is írtam, amelyeket szerencsére sikerült időben kidobnom. Közösségi ember voltam. Ezt akkoriban leginkább a KISZ-ben lehetett...

- Nem mondja, hogy KISZ-tag volt!

- De. Nincs ezen mit szégyellni.

- KISZ-titkár is?

- Az is. Én zártam be a Nyíregyházi Főiskola KISZ-irodájának ajtaját – amikor Gyurcsányék Demiszt csináltak belőle, abban már nem vettünk részt.

- Találkozott is Gyurcsánnyal akkoriban?

- Ő nem emlékszik rá szerintem, de igen. A ma MSZP-s Tukacs István volt a városi KISZ-titkár, amikor én voltam a főiskolai.

- Szóval főiskolai KISZ-titkár volt. Felhívnánk a figyelmét, hogy az a „K” ott a „kommunista” kezdőbetűje.”

Azért akkoriban már nem volt kötelező ez, Gajdics úr, akkortájt már tényleg önkéntes karrierizmus hajtotta, aki oda belépett... de így különös fényt kapnak korábbi, szikrázó sorai. Egy volt KISZ-titkár vélekedik így. Márpedig neki tényleg belülről kellett ismernie a pártszervezetet. Sőt, az írás utolsó bekezdése is nyer egy vajszínű árnyalatot ezáltal.

„Ezt világosan kell látnia minden jobboldali, nemzeti érzelmű, keresztény, konzervatív felhasználónak, és ki kell követelnünk a szolgáltatóktól, hogy adjanak korlátozások nélkül teret a mi gondolatainknak is. Ha nem ezt tesszük, valóban felszámolják a demokráciát. Nem túlzás, a jövő évi választások múlhatnak ezen.”

Összegezve tehát: egy minden politikust érintő műszaki hibát sajátít ki a magyar kormány, médiumai útján, és úgy tesz, mintha egyedül ő volna kárvallottja annak.

Ennek kapcsán azt mondja egy szerző, hogy ilyesmin múlhat a jövő évi választások sorsa, ilyesmitől bukhat el a „jobboldali, nemzeti érzelmű, keresztény, konzervatív” gondolat.

Szerzőnk szavait hitelesíti, hogy KISZ-titkár volt. Tehát csak tudja.

Nem is az a baj, ami volt, hanem az, hogy utána képes ilyeneket írni, mert azt mutatja az írása: sem akkor nem hitt semmiben, sem most, és már nem is fog. Mindig abban hisz, ami kifizetődő.

Ilyen ország még egy nincs.

Nálunk betyárból lesz a pandúr, fából a vaskarika és kitör a gyalázat, ha az ember ezeket a pucér királyokat meztelennek nevezi.

Hát hiszen nincs is rá alapom felhánytorgatni Gajdics úrnak a pártállami múltját: én ugyanis még KISZ-tag sem voltam, semerre sem.

Ha lettem volna, pláne, ha még titkár is: kritizálhatnám az ő felfogásuk szerint, így, hogy nem voltam, hallgass kéne legyen a nevem.

Egyszer csak elnyeli a föld az ilyen embereket szégyenletében.

Csak ha mindegyiket elnyeli, nem tudom, maradunk-e elegen az országban?