Gaál Péter: Who the fuck

A tudományos módszertan a valóság (mi az?) megismerésére törekszik, mondta egyszer P. R. Ilyenkor szokott jönni az „ellenben”, most azonban a „pedig” jön: „... a posztmodern pedig a valóság elérvénytelenítésére törekszik.”

De Puzsér – ő az, na – szintén nem a valóság tudományos megismerésére törekszik. Kár volt belelolvasnom az írott gondolataiba, legalább olyan kár, mintha egy szar viccet nem szegény megboldogult Antal Imre szájából hallanék, hanem olvasnám. Van, akinek a beszéd fekszik jobban, van, akinek az írás. Ettől még mindent tartok, amit éjjel írtam róla, és nem fogom fikázni. Ezt az egyetlen mondatát rágjuk kicsit, tényleg kicsit, fogok én bajlódni ma is idézetekkel Önöknek? nem fogok; s aztán csinálom a Malmot.

Hogy a tudományos módszertan mit tesz-vesz és mit nem, mindegy. valamit tesz-vesz, amit a tudománnyal kapcsol össze: ez mind definitív kérdés, kezdve ott, hogy mi a tudomány, folytatva, hogy az a módszertan, amit tudományosnak neveznek, mennyiben tudományos, és mennyiben hat vissza a tudományra, amit talán éppen ettől, vagy részben éppen ettől hívunk tudománynak.

Hát hívjuk Elemérnek, sóhajt fel az Olvasó. Jó, hívjuk. But who the fuck is Elemér?

A tudományos módszertan azonban nem a valóság megismerésére törekszik, azt ő csak hiszi magáról. Vagy inkább hiszik róla. Már ezek a definíciók se tudományos, hanem filozófiai kérdések, már amennyiben tartalmat is akarunk látni bennük.

Különben marad Elemér.

A „tudományos módszertan” pont nem a valóság megismerésére törekszik. A valóság – lét – egyik felén munkálkodik, miközben a másik felétől kapja mind az elnevezését, mind az önértelmezését. A filozófia immateriális. Matérián, anyagon kívüli, viszont... kétségtelenül létezik.

Hiszen, ha nem létezne, tudományos módszertan se létezne, csak annyi, hogy mmmmmmhmmmm. Esetleg annyi, hogy prkhszcs. Te Zaza, zizegi az egyik bogár a másiknak. A „Mama, mama, mama” dal gyönyörű, pihegi Ark, a hangya hangyakollégájának T. H. White örökbecsű művében, az Üdv néked Arthur, nagy király-ban. Persze nem ezt pihegi, mert nem használ szavakat. Inkább meglóbálja a csápjait, és ezt mi lefordítjuk a magunk nyelvére.

Magad uram, ha már csápod nincsen.

Képzeljenek el egy egyenest, amin – tetszés szerinti helyen – kijelölünk egy pontot. Állapodjunk meg benne, hogy ezt a pontot ezentúl axiómának fogjuk hívni. (Ebben az előző mondatban is van egy csavar, vájtszeműeknek.) Állapodjunk meg abban is, hogy ez a pont a határ, amit egyik félegyenesről sem lehet átlépni. Legyen az egyenes axiómától bal kéz felé eső része a tudomány, jobb kéz felé eső része az elvont gondolkodás területe. Az egyszerűség és érthetőség kedvéért írom elvontnak, mert nem vonták el semmiből, tudniillik ha elvonták volna, akkor onnantól az, amit a tudomány vizsgál, nem volna az, ami, mert nem volna teljes – hiszen valamit elvontak belőle –, maga pedig, amit elvontak, ettől a pillanattól nem elvont lenne, mert az azt sugallja, hogy továbbra is része, aminek innentől nem része, hanem valami más.

Ne rágjuk tovább: bal oldalt van a matéria, jobb oldalt az absztrakció, középen az axióma. Tudomány az, ami az axióma felé közelít, vallás az, ami az axiómától távolodik. Az egyik valami biztosat keres, a másik valami biztosból indul ki. Mivel egyik sem lépheti át a középpontot (a mindkét irányban végtelen egyenesen bármelyik kijelölt pont középpont), a tudomány megáll az axiómánál. A vallásnak nincs ilyen problémája, ő ugyanis eleve egy konszenzusból indul ki, és tart a végtelen felé. Képzeljék el ezután, hogy az egyenes olyan, mint egy antenna. Az egyenes antenna fizikusi nyelven nyitott rezgőkör. Innentől az a helyzet áll elő, hogy a tudomány továbbra is megtorpan az axiómánál, de a vallás – végighaladva a körön – előbb-utóbb tudományként elérkezik saját kiindulópontjához. (Éppen erről szól az Őrölj, malom, őrölj.)

Ami az előbbiek szerint nem a valóság, csak egy egyetértő megállapodás.

Ezért voltak a régi polihisztorok polihisztorok, akik az egyenes mindkét felén munkálkodtak. Ezért azok a maiak is. A legismertebb kvantumfizikusok, még az olyan földhözragadt területen tevékenykedők is, mint például az alapvetően politikus Churchill volt, aki Pablo Picasso szerint, ha nem lett volna politikus, simán megélt volna a saját maga festette képekből is.

A valóság ugyanis nem valami megfogható, hanem e megfogható nem megfogható lényege.

A posztmodern nem a valóságot akarja elérvényteleníteni, azt nem is tehetné, hiszen ahhoz mindenekelőtt valamiféle „objektív valóságra” lenne szükség, hanem azt a valóságot tagadja, amit az axiómán túliakat tagadó tudomány kizárólagos valóságnak hisz, ezzel egyszersmind érvénytelenítve magát, mert oda képzeli, ahol nincs. A posztmodern tulajdonképpen nem is a tudománnyal foglalkozik, hanem egy hamis világképpel. A posztmodern a valóság mítoszával szemben a mítoszok valóságáról szól.

Elemér bárki lehet. Elemér Elemér.