A mai második részt egyetlen személynek szentelem, igen, Neki, a Világ Reményének, Oroszország Ragyogásának, vagyis Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak, ki csak népének él (vagy az Lenin? El vagyok néha tévedve ezek között az orosz félistenek között, végül is mindegy), akinek most már érdemeihez méltó aranyszobra is áll, igaz, Angliában.

Putyin táncba hívja Lukasenkót, el is megy hozzá nemsokára, Minszkbe, előbb tangóznak majd, mert minden medvének fontos az ölelkezés, aztán jön a kardtánc, Aram Hacsaturian klasszikusára, de azt már lehet, hogy nem is Belaruszban, hanem Ukrajnában kéne eljárja a volt téeszelnök, igaz, Putyinnal együtt. Nem fűlik a foga Lukasenkának a mulatsághoz, erősen szabódik, kéreti magát, mint a kelletlen men

Iránban Khamenei kormányzatának köszönhetően kezd megvalósulni nem csak a nemzeti, de még az iszlám egység is. Más kérdés, hogy azért köszönhető ez az ajatollahnak, mert ellene egyesül a nemzet, annyira, hogy már nem csak a szunnita, de a nagy tekintélyű síita egyházi vezetők közül is sokan elítélik a kivégzéseket – rendszerint azok, akik valóban járatosak a Koránban.

Kezd kiviláglani, tulajdonképpen mit akar elérni Putyin, csak az a baj, hogy ez nem haditerv, hanem erőlködés. Fenntartva a bakhmuti „lomha húsdarálót” (ennek a jelenségnek már ez marad a neve) és időről időre megismételve a tömeges rakétatámadásokat offenzívát készít elő Kijev ellen, csakhogy nem azért, hogy elfoglalja – ahhoz most kevés lenne az ereje.

Iránban annak ellenére mérgesedik a helyzet, hogy kevés most a tüntetés (nemsokára több lesz), ugyanis a Forradalmi Gárda beüzemelte a dezinfomrációs brigádját, rágalmakat terjesztenek a megmozdulásokat szervező fiatalokról – de legalább annyira ostobán teszik, hogy lehetetlenség hinni nekik.

Ez a mai második rész lehet, hogy kicsit hosszú lesz, de legalább érdekes és – kriminális. Nem tudom másnak mondani azt, hogy az ukrajnai háború, melynek annyi mindent „köszönhetünk”, leginkább halált, pusztítást és szenvedést még egy újfajta bűncselekménnyel is gazdagította az ilyesmiben amúgy sem szűkölködő Szent Oroszországot. Még azt sem tudom, minek nevezzem magyarul.

A cár atyuska mostanság rossz kedvében van, de annyira, hogy már le se csapatja senkinek a fejét, beéri azzal, ha a kényelmetlenebb muzsikok és bojárok kiesnek mindenféle magas ablakokból, duzzogva rója fényes termeit luxus-atombunkerében, és senkit sem akar látni, senkivel sem áll szóba. Bár van ennek egy olyan megfejtése is, hogy inkább azt szeretné, ha őt nem látná vagy kérdezné senki.

Iránban a tegnapi nap kicsit nyugodtabban telt, összesen egy tüntetést tartottak, azt is a mindig forrongó Teheránban, de ez távolról sem a helyzet konszolidációjának a jele, ez vihar előtti csend, olyan gazdasági fergeteg készülődik, amihez képest az eddigi demonstrációk önképzőköri teadélutánok voltak, szalonzenekarral.

A mai második részben három témát veszünk elő, egyik szőke, másik barna, harmadik meg csodaszép... ja, nem, viszont mindhárom nagyon, nagyon orosz, csodásan tükrözi annak az országnak a mostani állapotát, hangulatát, sőt, lesz olyan is, amin szórakozhatunk egy keveset. Vagy sokat, én mindenképpen nagyon röhögtem a híren.

A harcok köszönik szépen, zajlanak, ha nem is akkora intenzitással, mint pár napja, közben pedig várható, hogy Lukasenka fehérorosz államfőt Putyin kinevezi Potemkinnek, de a „Tavria hercege” cím nélkül, mert azt Kirijenkonak ígérte.

Teheránban hullanak a fejek, forrong a rendszer, de nem a tüntetések miatt, hanem mert Khamenei forralja. Még mindig nem jutott el odáig, hogy beismerje: a kormány rontott el bizonyos dolgokat és nagy a baj, egyelőre az ideológusokat rotálja, mint mozgósított katonákat szokás a bakhmuti fronton, és gyermekrendőrséget alapít. Mármint: gyermekek ellenit.

Elég vicces, vagy inkább vicceskedő hely ez a mostani háború, nem a mi hibánk, hogy nem őszinte a mosolyunk, mikor a humorával találkozunk. Ma is volt benne undorító vicc, rossz vicc és gonosz vicc – igaz, ez utóbbi legalább jól sikerült, de mivel Prigozsin poénja volt, azon sem lehet olyan remekül szórakozni, mint a Monty Pythonon. Akkor lássuk a sutkákat.

A fronton ősi módszert követnek az orosz fegyveres erők: mivel csak minimális eredményt képesek elérni, inkább átszerveznek. Ez ugyan nem sokat fog segíteni, de a lázas tevékenység látszatát kelti, és amúgy is van benne gyakorlatuk. Ettől még a harcok intenzitása fikarcnyit sem csökken és az elesettek száma sem, de legalább valami mégis tettek. Orosz metódus.

Iránban bejött a papírforma. Nem kellett ahhoz sok ész, hogy előre lássam tegnap: a kivégzések csak újabb, még dacosabb és haragosabb tüntetéseket eredményeznek majd. Külön említésre méltó a rendszer szadizmusa, hiszen a második kivégzett tüntetőhöz a halála előtti napon még beengedték látogatóba az édesanyját, de egyiküknek sem szóltak a kivégzésről, nehogy el tudjanak búcsúzni.

Ma rövid lesz ez a második rész, de tanulságos, és kesernyésen oroszos – mint utóbbi időben mindig, ennek a mostani korszaknak van egy fanyar mellékíze, amit jó ideig nem fogunk elfelejteni. Akkor lássuk, mi szép és jó történt a Nagy Oroszországban tegnap óta?

Iránban folytatódnak a kivégzések, tehát folytatódnak a tüntetések is, holott most már elismert hittudósok is jelezték: ezek a halálos ítéletek nem felelnek meg a muzulmán jognak. Sem az indoklásuk, sem a végrehajtásuk. Úgy látszik, az Iszlám Köztársaságot ez esetben kevéssé érdekli maga az iszlám, bár ez arrafelé ritkán vezet jóra.

Hétfő van és mivel nem voltak ma komolyabb harci cselekmények, Kagan professzor úr és csapata az ISW-nél úgy döntött, ma ismét elméleti foglalkozást tartanak az érdeklődők számára, bár azért a legfontosabb aktuális híreket is összefoglalták a végén – most, mikor a legfrissebb jelentések szerint is viszonylagos a csend, egy ilyen valóban nem árthat.

Ma megint hírbazár lesz ebben a második részben, de azért mindegyik történetnek van valami sötét, ironikus, fekete humora. Ilyen ez a háború: borzalmas, de kínunkban néha felröhögünk rajta, mert ha a szegény ember nevetni nem tudna, a sírástól meg is fulladna tán.

Nagyon úgy néz ki, hogy időben kellett volna Putyinnak lecsukatnia a háborús bűnös Igor Girkin/Sztrelkovot, mert így, hogy cári kegyelmet kapott a többi katonai bloggerrel együtt, már áskálódik is a főhatalom ellen. Mondjuk arról még nincs szó nála, hogy ő kerülne a Kremlbe, de arról már igen, hogy Putyinnak nem ott volna a helye. A háttérben Prigozsin sötéten vigyorog.

Iránban egyre borzalmasabb a helyzet: a terror mostanra már valóban elszabadult, és válogatás nélkül gyilkol. A tüntetők nem hiába nevezik Khamenei rendszerét gyermekgyilkosnak: az is. Már negyvennégy 18 év alatti gyermeket és fiatalt öltek meg, többségüket tüntetések alkalmával, sortüzek útján. De az elfogott demonstrálókat is egymás után végzik ki.