Gaál Péter: A konfliktus

Az alapprobléma – e világ és minden más világ alapproblémája, bár növekvő mértékben – a megalkuvás problémája. Hogy mennyire pacifista az ember, vagy mennyire pacifikus, azaz meddig hajlandó elmenni az engedmények terén.

Végleges kompromisszum nem létezik.

A „béke” szót értsék jelképesen. Távolról se csak politikáról beszélünk, most és itt pedig egyáltalán nem arról, hanem a létező leghétköznapibb működésekről és interakciókról. Amikor olyanokat hallanak, hogy „ezt és ezt ne írd meg, mert mindenhonnan támadásoknak leszel kitéve”, „jobb, ha befogod a szád”, „hagyd, elmegy és kész”, akkor készítsenek egy számvetést: elmegy, és soha nem látják, tehát minek energiát feccölni az egészbe, vagy nem írják és nem mondják meg, de akkor nem lesz megírva és megmondva. Előbbi a napi túlélés, utóbbi a hosszú távú gyötrelem, mindenféleképpen. Miért is? Azért, mert Önöknek egy krónikus belső feszültségforrás lesz, azok számára pedig, akiknek „nem mondják meg”, felhívás keringőre. És ez a keringő mindenképpen addig tart majd, ameddig meg nem mondják, vagy... hogy is fogalmazott Oscar Wilde halálos ágyán fekve, miközben egy ronda tapétát nézegetett betegszobája falán?

„Egyikünknek mennie kell.”

És ez még a jobbik eset, ha csak „egyikünknek”.

A jó béke a maradéktalanul igazságtalan (mi az igazság?) béke. Versaillesban tökéletesen tisztában voltak ezzel, Magyarország esetében is. Tudom, hogy nem lehet ennyivel elintézni, mert sokkal összetettebb az egész, és – ez is – különböző mélységekben és árnyalatokban vizsgálandó, de a mondandónkat ez az árnyalat illusztrálja: ha bármilyen egyéb területi-demográfiai megosztás történik, azzal mindenki elégedetlen lett volna. Így csak mi. Itt az összes látszat ellenére két választás volt, és nem volt több választás: vagy marad minden a régiben, vagy az lesz, ami lett. És ha nincs világháború?

Akkor is az lett volna, ami lett, csak – esetleg – egy sokkal tovább tartó huzakodás végén, amit már nem lehetett volna az antant nyakába varrni.

Mintha azt ígértem volna, hogy nem lesz politika! Hát tessék. Sic transit gloria mundi. Eddig tartanak az ígéretek, és velük a kompromisszumok.

Itt van körülöttünk ez a szellemtől évezredek óta elhajló világ. Eddig kevésbé látszott, de hát ez a legtöbb betegségre áll: egy darabig csak lappang. Ott van a mélyben, de csak lappang. „Öregszel”, mondják az öregedőnek. De hát a csecsemő is öregszik! A fiatalok is öregszenek. Mindenki öregszik, csak eljön az a pillanat, amikor minden addigi mintha egyszerre összeadódna. Addig is összeadódott, csak még nem volt annyi. Amikor már nem kicsit ráncos, lóg, akadozik, hanem nagyon. A vonatkozó idő – változás – túllépett önnön kritikus mennyiségén.

Itt van ez az idiotizmusba hajló világ. Nem a kétszer kettő = néggyel vitatkozó világ, hanem a kétszer kettő = három vitatkozik a kétszer kettő = öttel. Bal felé rohanjunk a tengerbe, követeli az egyik lemmingcsapat, dehogy, jobb felé, kontrázik a másik. Ez nincs, mondja az egyik elmefogyatékos, dehogy, éppen ez van, mert az nincs, kontrázik rá a másik. Így működik, mondom én lemondóan, mondta Hamvas, Nietzsche, mind a két Cato, Maior is, Minor is, meddig menjek vissza az időben? és mondják Önök, de mit lehet még ezen kívül mondani?

Jaj néked, Korazin! Jaj néked, Bethsaida! (Máté 11,21, javaslom kitüntető figyelmükbe az egész fejezetet, különös tekintettel a 16-19 versekre.)

Néha az a határozott benyomásom, hogy az embernek gyakorlatilag két életszakasza van: a tapasztalatszerzés és a következtetés. Lehet őket alszakaszokra bontani, de most nem bonyolítjuk. Luther azt mondta, ha az ember húsz évesen nem szép, harminc évesen nem erős, negyven évesen nem gazdag, és ötvenévesen nem bölcs, semmi reménye az üdvözülésre. Ne pécézzék ki a „gazdag”-ot: nem ez az érdekes, hanem az, hogy egészen a végéig mindegyik egy stáció. Ha már az Újszövetségből idéztünk: hol is voltak azok, amiket a kereszténység stációknak nevez? S mi lett a vége? Majd a végnek a vége? Idős katolikus barátném egészen bizonyosan árnyaltabban gondolja: ő már e világ terméke, amely világban jószerivel

csak árnyak vannak, úgy kívül, mint belül. Homok és homok, Hamvas Béla szerint a szemeken, igaz, ő port mondott. Az történik, ami a namíbiai Kolmanskopban (németül Kolmannskuppe) történt, mára szellemvárosban, ha van kedvük, nézzék meg a mai Origón, ez egyike ama kivételeknek, amit érdemes ott megnézni.

Hogy vallás vagy nem vallás, egyre megy. A legvallásosabb keresztények/keresztyének a legmaterialistábbak. Úgy általában a legvallásosabb emberek. Ha nem hisznek nekem, kérdezzék meg bármelyiküket, hogy Krisztus feltámadását hogy kell érteni: szimbolikusan, avagy materiálisan? Valóságos test valóságos feltámadásaként, de ez még nem elég pontos, mert abszolúte lehetséges, sőt szükségszerű: annak a biológiai szervezetnek az élő regenerációjaként, amit eltemettek, úgy, ahogy annak előtte volt, mind filozófiai, mind logikai, mind természettudományos értelemben?

Másképpen már Pál apostol se tudta volna elképzelni. Vagy legalábbis ezt írta. (Márk, Lukács és János nem egészen ezt írta.) Még mindig feltételezem, hogy korát messze meghaladóan okos ember volt, annak ellenére, hogy mindez így nem más, mint... kompromisszum. Másképpen tévedés. Vagy csak stáció, ha.

Talán nem élt eleget. Vagy talán éppen eleget élt. „A nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Pedig nem: nézzenek csak körül.

Elvesztette.

Ha nem érkezik el az ember életében az az idő, amikor már nincs szüksége kompromisszumokra, az összes kompromisszum, amit addig kötött, felesleges volt. Egyedül ez indokolja őket. Semmi más, mint az időnyerés. A tapasztalatszerzés, hogy mire jók a tapasztalatok. Nem feltétlenül kell hozzájuk megöregedni, a nagykönyvben ilyen nem áll, de valahogy aztán mégis... úgy alakul. És Jézus? Buddhával ellentétben? Kettejük között bő fél évezred van. Kettejük között? Nem elsősorban kettejük, hanem kettejük kora között. Két teljesen különböző alak. Jézus sokkal inkább mitológia, mint Buddha. Őt is körülveszi egy ilyen felhő, de ez nem a buddhizmus lényege, hanem a pejoratív értelemben vett vallás lényege. Jézus már a beavatottaknak szóló szimbólum, egyebekben valamiféle drog. Úgy, ahogy Karl Marx írta „A hegeli jogfilozófia kritikájához” bevezetőjében. Éppen az ellenkezője, mint ami a – nem confessio, megvallás, hanem religio, visszacsatlakoztatás értelmű – ma vallásnak aposztrofált út lényege volna. Köd, tele ködképekkel. Árnyakkal, hogy egy kis Platón is legyen, sötét barlangunk falán.

Ő még közel élt Buddhához, csak fizikailag messze.

Nyugodtan mondják ki, amit gondolnak, ha már elég érettek hozzá. Ha nem mondják ki őket, akkor nem volt értelme az életüknek. (Kimondani nem csak szavakkal lehetséges.) Idő kell, hogy eljussanak oda, ahová Marcus Aurelius is eljutott. És vagy eljutnak, vagy nem, tudom én. Utóbbira is volt a császárnak egy javaslata. Nincs időm utánanézni, megy ez nekem fejből is, egészen vagy majdnem szó szerint:

„Már most élhetsz úgy, ahogy akkor akarsz élni, amikor majd távoznod kell. Ha pedig erre nem vagy képes, távozz a világból, de ne úgy, mintha valami méltánytalanság ért volna. Itt füst van, távozom... miért gondolod ezt olyan nagy dolognak?”

Mégis utánanéztem: majdnem szó szerinti, ahogy ígértem. De már így hagyom.