Szele Tamás: Agyonütni? Az is jó...

Két hír áll előttem, egyik rosszabb, mint a másik, melyiket válasszam? Választom mindkettőt, úgyis van köztük némi összefüggés. Persze különbség annál több akad, és erre a különbségre nem árt, ha felhívjuk a figyelmet, mielőtt megindul pár százezer peres eljárás.

Az elsőt meg sem próbálom szépíteni: a Kúria legfelsőbb fokon elítélte Tóta W. Árpádot egy két évvel ezelőtti írása miatt. Pontosabban annak két stíluseleme miatt, melyek minden írástudó és értő olvasásra képes ember számára nyilvánvalóan az irónia, a gúny eszközei voltak. Nem idézem ezeket a részeket, idézi mindenki más, ugyanis tekintetbe veszem az eljárás körülményeit – a keresetet két, meg nem nevezett magánszemély adta be és Gaudi Nagy Tamás volt a jogi képviselőjük – tehát egyáltalán nem zárnám ki, hogy a két illető magánszemély most szorgos lapszemlét tart, és mindenkit feljelent, aki idézni meri a kifogásolt eredetit.

Van némi gyakorlatom sajtóperekben, tudom, hogy egy nem túl népes de annál agilisebb társadalmi réteg szó szerint ebből él. Illetve, ez a nyugdíj-kiegészítése, találkoztam olyannal is, aki ezt bíróság előtt be is vallotta. Megjegyezném: a tisztelt bíróság a vallomás után is teljes komolysággal folytatta az eljárást, holott kétségtelenül bebizonyosodott, hogy a felperes haszonlesésből adta be a keresetét. Szóval: azt nem idézem, amit a Kúria elfogadhatatlannak tartott, idézem viszont a kifogásolt írás elfogadhatónak ítélt utolsó mondatát:

„Esetleg visszamegyünk Ázsiába, de az már a mi bajunk lesz, meg Ady Endréé.”

Ha már Ady, idézzünk tőle pár kifogásolható sort, ezeket is peresíthetnék Gaudi doktor segítségével. Rögtön kezdjünk teljes verssel:

„Nekünk Mohács kell

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta: Veréshez szokott fajta, Cigány-népek langy szivű sihederje, Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem: Én magyarnak születtem. Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon, Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig Rángasson minket végig. Ne legyen egy félpercnyi békességünk, Mert akkor végünk, végünk.”

Annyi támadható mindneképpen van benne mint Tóta W.-ben volt, sőt. Lássunk mást, egyebet:

„Mert itt kárhozat van, itt le kell gyilkolni Mindent, ami régi, ezeréves holmi, Mindent, ami senyveszt, mindent, ami árul S Etelközt teszi meg hű magyar határul.” (A márciusi Naphoz)

Ez akár még uszításnak is elmenne, ha a tekintetes Kúria őrzi fafejű hozzáállását és nem érti meg, hogy költői képeket épp úgy nem veszünk szó szerint, mint az irónia eszközeit. Jöjjön újabb teljes mű:

„Az én magyarságom

Az én magyarságom Mindennél keserűbb, Mindennél igazabb.

Az én magyarságom Véres és fekete, Véres és szomorú.

Az én magyarságom Büszke felleg-orom, Büszke, nagy sirató.

Az én magyarságom: Nincs ilyen átkozott, Nincs ilyen igazi.”

Ennek ügyében azok adhatnának be keresetet, akik iratok útján képesek igazolni, miszerint az ő saját, privát magyarságuk sem nem keserű, sem nem véres, sem nem fekete, sem nem szomorú, de még átkozott sem. Valamint igazolhatóan magyarok, tehát rendelkeznek jogalappal a kifogáshoz.

Ezer és egy példát hozhatnék akár csak Adytól is – ne folytassuk, nem érdemes. Ha Tóta W. írásába belehúzathat a tekintetes Kúria, húzassa meg Ady Endre verseit is, esetleg tiltassa be azokat. Már, ha lesz rá ideje, mert rövidesen kezdődik a dologidő a bíróságokon, alacsonyan fognak szállni az életveszélyes fenyegetések, jön a munka dandárja!

Ezt abból gondolom – itt következik a második rossz hír – hogy a Facebook megint csavart egyet az irányelvein, szokás szerint megint nem tette közzé a dolgot, de a Guardianhoz kiszivárgott az egyik változtatás. Ami abban áll, hogy a jövőben nyugodtan lehet azok halálát kívánni a közösségi oldalon, nyilvánosan, akik a Facebook meghatározása szerint „közszereplőnek” minősülnek. Eddig ezért le- és kitiltás járt, mostantól szabad, kivéve, ha becímkézik, „betaggelik” a nevüket (ez a garancia arra, hogy a kedves üzenet eljut hozzájuk, ilyenkor ugyanis az illető értesítést kap arról, hogy megemlítették). Ha van taggelés, az átkozódót letiltják, ha nincs, nem tiltják. Akkor most lássuk, ki számít az oldalon közszereplőnek?

„Minden politikus, függetlenül a kormányzat szintjétől, és attól is, hogy megválasztották-e, vagy sem, illetve az olyan újságírók is idetartoznak, akik

„NYILVÁNOSAN ÍRNAK, VAGY SZÓBAN KOMMUNIKÁLNAK”.

Az online hírnév önmagában elegendő ehhez a minősítéshez, feltéve, hogy a felhasználónak több mint százezer rajongója vagy követője van valamelyik közösségimédia-fiókján. A hírekben való szereplés is elegendő ahhoz, hogy megfossza e közszereplő felhasználókat a védelemtől.

Azokat az embereket, akiket az elmúlt két évben 5 vagy több hírcikk vagy médiacím címében, alcímében vagy előzetesében említettek, közszereplőknek kell tekinteni. Teljes kivételt képeznek e szabály alól a 13 évesnél fiatalabb gyermekek, akik egyáltalán nem tartoznak bele ebbe a körbe.” (Index)

Azért nagyon megnézném, miféle újságíró az, aki nem nyilvánosan ír vagy kommunikál szóban. Titokban, a nyilvánosság kizárásával meglehetősen nehéz újságot írni, illetve amit így írnak, az nem sajtó, hanem maximum „Kedves Naplóm”. Azért így is elég tág a kör, de mielőtt megverik a harci dobokat Mordor trollseregei, és elindulnának verbális lincselésre a teljes magyar sajtó ellen, jelezném: hátrább az egerekkel, billentyűzetekkel, pokolfajzatok! Ugyanis ez az irányelv csak a Facebookra vonatkozik. A magyar törvények továbbra is tiltják az életveszélyes fenyegetést, ezzel konkrétan a Btk. 222-es paragrafusa foglalkozik, mely kimondja:

„Aki félelemkeltés céljából

1. 1. a) mást vagy rá tekintettel hozzátartozóját személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény elkövetésével megfenyeget, vagy
   2. b) azt a látszatot kelti, hogy más életét, testi épségét vagy egészségét sértő vagy közvetlenül veszélyeztető esemény következik be,

vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Ez eddig is így volt, ezentúl is így lesz, hiába üzengették eddig is a sajtómunkásoknak, így nekem magamnak is monoton gyakorisággal, hogy „megölünk, felkötünk”, csak azért nem guggolnak az üzengetők, mert fárasztó és macerás lenne ennyi ostobát feljelenteni, aztán eljárni a tárgyalásokra.

Akkor mi a mai nap két hírének a tanulsága?

Lényegében véve az, hogy bár a Facebook megengedné ugyan, de a hatályos magyar jog és a bírósági gyakorlat védi a közszereplőt, így az újságírót is az agyonütéstől.

És ha megvédte, agyonüti ő maga, ha máshol nem, a Kúrián.

Nem bízza másra.