Gaál Péter: Felelősség

Ezt most anélkül írom, hogy bármit hozzánéznék. Nem a Malom, elvégre. Nem kell pontosnak lennem, bőven elég az érzékelés és érzékeltetés.

A Kis Herceg pontosan annyira a könyökömön jön ki, mint a Micimackó, különös tekintettel a belőlük ollózott idézetekre. Már ötven éve a könyökömön jöttek ki, pedig hányan, de hányan éltek belőlük.

Élnek. Szépreményű és szép lelkű hölgyek, különös tekintettel a negyvenes korosztályra, bár egy ideje abban erős rivális akadt mindenféle ezotéria formájában. Bő tíz évig a Városmajor utca elején (végén?) volt az irodánk, az üzlet-átjáróház mellett, ami a Maros utcába is vezet. Szinte minden délután volt szerencsém a földszinten bekukkantani az üveghegyen, nemnem, üvegfalon túlra, a magányos szívek klubja, nemnemnem, valami mandalafestőféle szakkör foglalkozására. Ott ültek a háziasszonyok körben, égtek a füstölők, a papnő (gurunő, dettó hasonló kivitelben mint a tanítványnők) magyarázott, a többiek pedig odaadással hallgatták, átszellemültek, nemnemnemnem, szellemről itt szó nincs, vagyis csak az van, és lelkesen ügyetlenkedtek a kifestőikkel.

Rózsaszínre a fülét, Amálka, úgy cukibb. Milyen igaz, Buddháné, kedves.

Csijibiji, csijibiji, zabszajma, négy csijjag közt ajszom ma. Csijibiji, csijibiji, bojtojján, jéjek jép a lajtojján.

Ó, a Róka. De pontosítok: a Micimackó némileg jobb. Tulajdonképpen sokkal. A főszereplő és Malacka már uncsi, de Tigris és főleg Füles ma is használhatónak tűnik, különösen az utóbbi.

Nem tesz semmit, köszönjük.

Felelős vagy azért, amit (akit?) megszelídítettél, mondta Coelho, aztán felszállt, és eltűnt a tenger felett örökre.

Francba, az nem ő volt.

„

Tarka lepke, pillangócska, hagyd, hogy utolérjelek! / Olyan boldog lesz a lelkem, hogyha veled élhetek.” Ezt egy volt osztálytársam írta nyolcadik általánosban, nagy ember lett belőle is, már az Ellenzéki Kerekasztal mellett is ült a „rendszerváltás” idején, igen, az MDF tündöklése és bukása, Mahagonny városáé, Keuner úr ugye, civilben a jó Bertolt. Az osztálytárs feltalált még ezt-azt, az „ez” feledésbe merülni látszik, az „az” még tartja magát üzletileg, bár már nem az övé. Neki maradt a cukorbetegség és a Fidesz, meg az internet, ami azért még tele van vele, egy másik Fidesz-fan osztálytárssal egyetemben, aki szintén letette a névjegyét a szakmai asztalára. Légy boldog, Mónika. Dehogy irigylem én el tőlük. A verset se irigyeltem el boldogult gyerekkorunkban, valahogy sose fogott el kéjes érzés a gondolatra, hogy milyen lehet egy lepkével élni. Néha pedig nyaranta kénytelen vagyok egy darabig, ameddig elő nem kotrom a légycsapót, azt a hajlékony kínai micsodát.

Ócó, fini, ízli neki.

No de mi a felelősségről akartunk egy nyúlfarknyit beszélni. Előrebocsátom, nem lesznek előbbre utána. Így, Esterházysan. Úriasszony lenyeli. (Már mások sem értették se értették, hogy ez miért Esterházy, de olyan izé, hát akkor legyen Esterházy, én is belenyugszom.) Felelős az, aki felelős. Aki felel. Felelni szokott. Aki félni szokott, az félős, aki felelni, felelős. Ez így önmagában ennyi. A kötelezettséget már csak hozzákapcsoljuk, pedig aki köteles felelni, nem felelős, hanem számadó. Mint a juhász. Felel a nyájért, hogy megvan-e teljes létszámban, nincs meg, sőt, gyarapodott-e? A számadónak jól meghatározható gazdája – ura, főnöke – van: akié a nyáj. A felelősnek viszont nincs.

Senki, legalábbis én és a nyelv nem tudunk róla.

Akkor miért felel állandóan? Furt und furt? Warum? Mert muszáj neki. Így van bekötve, saját magába is, a világba is. A „felelős” nem etikai, hanem ontológiai megállapítás. A többi az emocionális öntet, erőltetett magyarázatokkal megbolondítva. Már-már loccsant velőmben forogtak utódok, forogtak épp elégszer: na, most meghúzom. A Géza, Tamás interpretálásában, Istvánról, fejből. A kis virág marad a planétáján, ohne herceg.

Csak ennyi.

Sajnos, nem tudunk nem felelni, a lét világában nem, másféle világ meg nincs. Valamit mindig mondanunk kell. És ha nem mondunk? Akkor is mondunk, csak azt vegetációnak hívják. „Megint beszélünk s csak beszélünk, / A nyelv mozog s a kéz pihen”, ne keressék, Petőfi. Néha meg fordítva, ez a vegetáció. A növényi lét. Primitív állati lét. Az ásványi lét már csak stáció. De, ez ebben az egészben a feneség,

ők is válaszolnak, mert ha nem tennék, nem lenne idő. Tér se. Semmi se lenne.

Nem érdemes az etikával bajlódni ebben a dologban, mert nem etikai kérdés. Nem is kérdés. Mint ahogy az se etikai kérdés, hogy mit válaszolunk. Az ugyanis tőlünk függ, és csak tőlünk, és csak személyes vonatkozása van, mondhatni létformához kötött. Hogy ennél is cifrább legyen, ha az egésznek nem az a (végső) célja, hogy ne kelljen válaszolni (felelni), akkor nem válasz, hanem mellébeszélés. Végső soron nem oszt és nem szoroz, de személyes vonatkozásban – ami minket illet – annál inkább. A felelősség nem az utódokról, állatkákról, környezetről szól, hanem rólunk és kizárólag rólunk. Eljutottunk a bibliai példázathoz a tálentumokról és a tékozló fiúról. Mert ez ez. Ez a felelősség: nem a felelés ténye, hanem a felelés mikéntje.

Minden érzelemtől és sallangtól mentesen. Hogy azt, ami bennünk van, mennyire aknázzuk ki. Hogy ha adott Isten valamiféle beszélőkét, milyen beszédet kanyarítunk belőle

saját magunknak.

És add át, kedves Irén, hogy csókolom szegény anyát.